A cink funkciója az élő szervezetben igen sokrétű. Szerepet játszik több száz enzim működésében, részben közvetlenül a katalitikus reakcióban, részben enzimfehérjék koordinátoraként. Példa az előbbire a karboanhidráz, amely a szén-dioxid bikarbonáttá történő átalakulását katalizálja, míg az utóbbira a karboxipeptidáz, amely a peptidkötést hasítja egyes fehérjék bontásánál. Fontos strukturális szerepe van számos transzkripciós faktor struktúrájának („zinc fingers”, cinkujjak) kialakításában, így a DNS bázisszekvenciájának a létrehozásában. Kiemelkedő szerepet játszik a sejtek közötti kommunikációban („zinc signaling”), elsősorban az immunrendszer, a nyálmirigy, a prosztata és a bélrendszer sejtjei között. A cink általános rezervoárja a metallotionein. Ez a vegyület/vegyületcsalád képes a sejten belüli Zn2+-koncentráció gyors változtatására, a Zn2+/Cu2+ megkötésére és leadására számos helyen az élő szervezetekben, így például – humán vonatkozásban – a májban, a bélben és az idegrendszer gliasejtjeiben. A legutóbbi kutatások azt is mutatták, hogy a cink kikerülhetetlen résztvevője az apoptózis szabályozásának. (Ezt külön fejezetben ismertetjük bővebben.)

A cink terápiában történő alkalmazása a régi korokra nyúlik vissza. Legkorábban, cink-karbonát formában, az ún. fájós szem gyógyítására használták. Erre vonatkozó bizonyítékok egy római hajóroncsról kerültek elő Kr. e. 140-ből. Gyógyszerként vagy étrend-kiegészítőként ma már általánosan alkalmazzák, leggyakrabban cink-acetát, cink-glukonát vagy cink-oxid formában. Használható antioxidánsként, antibakteriális szerként, de elősegíti a sebgyógyulást és gátolja a bőr korai öregedését, valamint ma is alkalmazzák az „öregedő” szem betegsége, a makuladegeneráció terápiájában.