A konstrukciók állhatnak teljes egészében szubsztanciális (vagyis fonológiai megjelenéssel rendelkező) elemekből, mint az idiómák, pl. az angolban: kick the bucket ’beadja a kulcsot, elpatkol’ (szó szerint: ’felrúgja a vödröt’); lehetnek valamilyen mértékben sematikusak, mint pl. a let alone. . . ’nem is beszélve arról, hogy... ’ (szó szerint: ’békén hagy vkit, nem törődik vele’), ahol a kifejezések nyitott helyén tartalmas elemek egy osztályának tagjai jelenhetnek meg. A konstrukciók lehetnek olyan szerkezetek is, amelyek teljesen sematikusan is megragadhatók, mint például a mozgás okozását (caused motion) kifejező kauzatív szerkezet az angolban: pl. Sue let the water out of the bathtub. ’Sue kiengedte a vizet a kádból’, Sam helped him into the car ’Sam besegítette őt (a férfit) az autóba’. Sematikusan: [SUBJ [V OBJ OBL]] (Goldberg 1995: 152).

A konstrukciók a formális nyelvtanok kompozicionális modelljeiben kivételeknek számítanak, mivel ezekben a modellekben az összetett egységek jelentése kiszámítható alkotóelemeik jelentéséből, ill. a komplex egységek különböző vonatkozásai a modell egymástól független fonológiai, szintaktikai és szemantikai komponensében (mintegy horizontálisan) elemezhetők. Ez a konstrukciók esetében nem áll fenn: esetükben az alaki és jelentésbeli vonatkozások nem választhatók külön egymástól, mivel—a minimális lexikai egységekhez (tipikusan az egyszerű szavakhoz) hasonlóan — a konstrukciók is olyan szimbolikus egységek, amelyekben a szerkezet alakja és jelentése csak egymásra vonatkoztatva értelmezhető, vagyis a konstrukciók konvencionalizált alak – jelentés párok. Ezek a struktúrák tehát (éppúgy, mint a szavak) mintegy vertikálisan metszik a komponenciális nyelvtani modellekben megszokott, horizontálisan ábrázolható nyelvleírási komponenseket.

Már a nyolcvanas években felvetődött (Fillmore–Kay–O’Connor 1988), hogy a konstrukcióknak ez a fentiekben bemutatott sajátossága nemcsak a konstrukciókra jellemző, hanem a teljes nyelvtani szerveződést is fel lehet fogni ilyen módon.

Így például az egyszerű szavak és a konstrukciók között az egyetlen különbség az, hogy a konstrukciók összetettek, míg az egyszerű szavak atomi jellegűek, de— amint azt a fentiekben is jeleztük— szimbolikusság tekintetében az egyszerű szavak és a konstrukciók között nincs különbség: mindkét esetben alak–jelentés párokról, vagyis szimbolikus egységekről van szó. Ami pedig a sematikusságot illeti, nemcsak az eredetileg konstrukciókként felfogott struktúrákat, hanem minden struktúrát el lehet helyezni egy, a sematikusság különböző mértéke szerinti kontinuumban, amelynek egyik végpontját a szubsztanciális egységek (a tövek, ill. az egyszerű, morfológiai szerkezet nélküli szavak és a grammatikai morfok) és a rájuk épülő szerkezetek, a másik végpontját pedig olyan absztrakt sematikus egységek alkotják, mint a grammatikai kategóriák, ill. jegyek és az általuk reprezentált szerkezetek. Például a morfológiai struktúrákat tekintve az angol book főnév többes számának reprezentációja a book-s alakban teljesen meghatározott, vagyis nem sematikus, a noun-number alakban teljesen általános/sematikus, míg a book-number vagy a noun-s alakban általánosság/sematikusság tekintetében a kettő között helyezkedik el, mivel ezekben a reprezentációkban mind szubsztanciális (book, s), mind általános/sematikus (noun, number) elemek szerepelnek.

A fentiek alapján a 80-as, 90-es évektől kibontakozó konstrukciós nyelvtanoknak az alaphipotézise az, hogy a beszélő elméjében a nyelvi tudás egésze egységes módon reprezentálódik: kizárólag szimbolikus egységekre épül. Ennek megfelelően a konstrukciós nyelvtanok nyelvi modellje is—az atomitól a komplexig, ill. a szubsztanciálistól a sematikusig— csak szimbolikus egységeket tartalmaz. Atomi egységek a morfémák (beleértve a töveket és a morfológiai szerkezet nélküli szavakat), komplexek a morfológiai és a szintaktikai szerkezetek; teljesen szubsztanciálisak a morfok (beleértve a töveket és a morfológiai szerkezet nélküli szavakat), ill. a csak ezekre épülő szerkezetek; teljesen sematikusak a grammatikai kategóriák és jegyek, ill. a csak ezek segítségével reprezentált morfológiai vagy szintaktikai szerkezetek— az alakokat minden felsorolt esetben a funkciójukkal/jelentésükkel együtt értve.

A konstrukciós nyelvtanok konstrukciófelfogása tehát általánosabb a konstrukciók eredeti, szűk értelmű felfogásánál. Ebben a felfogásban az atomi jellegű lexikai egységek és a (szűk értelemben felfogott) konstrukciók nem ütnek el a nyelv többi egységétől, mert minden egység szimbolikus egység: nyelvi tudásunk egésze alak – jelentés párokban modellálódik, és ennek megfelelően a nyelvtan egésze vertikális szerveződésűként tételeződik. A konstrukciók szimbolikus egységekként (azaz alak – jelentés párokként) éppúgy lehetnek atomiak, mint komplexek, lehetnek morfológiailag kötött vagy szabad részeik, ill. bármely részük lehet szubsztanciális vagy sematikus. A szimbolikus egységek alaki oldalához tartoznak a szintaktikai, morfológiai és (ahol releváns) a fonológiai információk, a jelentés oldalához pedig a szemantikai mellett odaértődik a pragmatikai jelentés is.

A beszélők egységesen reprezentált nyelvi tudása a fentiek szerint két dimenzióban mutat kontinuitást: a szubsztanciálistól a sematikusig, ill. az atomitól a komplexig (ebből a felfogásból adódik a szintaktikai és a lexikai tudás kontinuumként való felfogása is).

A nyelvtan a konstrukciók strukturált készlete. A konstrukciók taxonomikus hálózatot alkotnak, amelyben a konstrukciók közötti összefüggésrendszert sematizáltságuk (vagyis általánosságuk) mértéke, ill. a rész – egész viszonyok határozzák meg.

A mai konstrukciós nyelvtanok különféle változatokban léteznek, de mindegyik változat elfogadja a konstrukciók mint szimbolikus egységek önálló létét, a grammatikai struktúrák egységes reprezentációjának igényét és a konstrukciók taxonomikus szerveződését a nyelvtanban (vö. Croft–Cruse 2004: 265). Ezeknek a változatoknak a terminológiája némiképp eltér egymástól, és vizsgálati témáikat tekintve a hangsúlyok is máshol vannak. A Fillmore-féle irány (Fillmore–Kay–O’Connor 1988), amely a legközelebb áll a formális nyelvtanokhoz, a szintaktikai viszonyok és a szintaktikai tulajdonságok öröklődési mechanizmusainak feltárására, a Lakoff (1984) elképzeléseiből kiinduló Goldberg-féle irány (1995, 2003, 2006) a konstrukcióknak a prototípuselvre épülő kategorizációs viszonyaira, a konstrukciók poliszémiájára, a jelentéskiterjesztésre (ezen belül is főként a metaforikus jelentéskiterjesztésre), míg Croft iránya (Croft 2001, Croft–Cruse 2004: 283–290) a szintaktikai kategóriákra és a tipológiai univerzálékra koncentrál. A Fillmore-féle irányt kivéve a konstrukciós nyelvtanokra a használat alapú megközelítésmód jellemző. A konstrukciós nyelvtanok alapfelfogása (a nyelvtan szimbolikus egységek szerveződése), valamint a nyelvtan használatalapúsága meghatározó Langacker holista kognitív nyelvtanában is, amelyet a fentiekben tárgyaltunk. Fauconnier és Turner (1996, 2002) bizonyos konvencionális grammatikai konstrukciók mintázatait konvencionális blendeknek tekinti.2