E keretben a nyelvi tevékenység olyan társas megismerő tevékenységként nyer értelmezést, amely mások számára hozzáférhető világreprezentációk létrehozását teszi lehetővé. A pragmatikai szemléletmód ugyanis a nyelvi tevékenység szociokulturális és kognitív feltételeit egységes keretben közelíti meg. Ezzel nemcsak azt teszi hangsúlyossá, hogy az emberek nyelvi tevékenysége társadalmi-kulturális és mentális tevékenység is egyben, hanem azt is, hogy a nyelvi tevékenység e kettős természete kölcsönösen feltételezi egymást (l. Verschueren 1999: 173–175, Tomasello 2002: 103–116, valamint Sinha 1999). Másképpen fogalmazva: e szemléletmód elutasítja a társadalmi kommunikáció és a nyelvi megismerés szigorú és merev szembeállítását, elválasztását; a nyelvet lényegében az emberek közötti kommunikáció céljaira kialakított gondolkodásként értelmezi, és ezzel összefüggésben hangsúlyozza a nyelvi szimbólumok perspektivikus természetét, hiszen azok mindig valamilyen kiindulópontból reprezentálnak valamit (vö. Langacker 1987, 1991, valamint Tomasello 2002). Ennélfogva e keretben az idézéssel összefüggésben is lényegi problémaként jelenik meg az, hogy a beágyazott diskurzusok vagy azok részletei milyen kiindulópont(ok)ból reprezentálódnak, azaz mi jellemzi esetükben a nézőpont szerveződését.

A pragmatikai szemléletmód további jellemzője, hogy arra a dinamikus jelentésképzésre összpontosít, amely a különböző kontextuális körülmények között megjelenő megnyilatkozások folyamatához kötődik. E pragmatikaértelmezés — hasonlóképpen a holista (funkcionális) kognitív nyelvészet szemantika-központú felfogásához (l. Langacker 1987, 1991)— a jelentésképzés és a világról való tudás szoros összefüggéséből indul ki. Ennélfogva nem húz éles határt a különböző nyelvi szimbólumok jelentésképzésben betöltött szerepére összpontosító szemantika és az éppen aktuális kontextuális viszonyok közötti dinamikus jelentésképzés értelmezésében érdekelt pragmatika között (l. Verschueren 1999: 8–10, vö. még Robinson 1997, Tolcsvai Nagy 2003). A kontextus és a megnyilatkozás egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. A kontextus nem a megnyilatkozástól függetlenül létezik, hanem a megnyilatkozás alkalmával hozzuk létre. A kontextus létrehozásakor olyan—az éppen aktuális szituációra, cselekvésre, témára vonatkozó— ismereteket kell mozgósítani, amelyek biztosítják a megnyilatkozás releváns értelmezését, mégpedig az éppen aktuális kommunikációs feltételeknek és igényeknek megfelelően (l. Verschueren 1999: 75–114, valamint Tátrai 2004; továbbá a pragmatikai szemléletmód érvényesülésére a grammatikai szerkezetek változása kapcsán l. Sárosi 2003c, valamint Haader 2004). A megnyilatkozás pedig csakis a kontextussal összefüggésben közelíthető meg. A megnyilatkozás terminus a nyelvi tevékenység behatárolható egységeit, a beszédfolyamat egymástól elkülönülő szakaszait jelöli.1 E szakaszok határait a beszédalanyok váltakozása jelöli ki. Következésképpen egy megnyilatkozás akkor veszi kezdetét, amikor egy diskurzus keretében valaki—megtörve hallgatásának addigi csendjét— magához ragadja a szót. A végét pedig az jelzi egy megnyilatkozásnak, hogy az addig beszélő személy elhallgat, azaz— átmenetileg vagy véglegesen— lemond arról, hogy az adott diskurzusban nála legyen a szó. Mindebből az következik, hogy terjedelmüket nézve a megnyilatkozások egész széles skálán mozognak: állhatnak akár egy hangból is, de akár több kötetet is kitölthetnek; alkothatják egy társalgás egy fordulóját, de lehetnek monologikus (azaz virtuálisan dialogikus) szövegek is. Mindez természetszerűleg elmondható azokról az ún. beágyazott megnyilatkozásokról is, amelyeket más megnyilatkozások idéznek fel. Hozzátéve, hogy nemcsak teljes megnyilatkozások, hanem azok részletei, illetve azok egymást feltételező láncolatai is megjelenhetnek idézetként.

A pragmatikai szemléletmód, amely a nyelv szociokulturális és kognitív feltételek által meghatározott funkcionálását és az ezzel együtt járó jelentésképzést kívánja megragadni, a nyelvi tevékenységet három, egymást kölcsönösen feltételező fogalom: a választás, az egyezkedés és az adaptáció segítségével jellemzi (l. Verschueren 1995, 1999, valamint vö. Mey 1998). Az egymással kommunikáló felek ugyanis rendelkeznek azzal a képességgel és lehetőséggel, hogy az általuk ismert különböző nyelvi lehetőségek közül kiválasszák a leginkább megfelelőnek vélt megoldásokat. A nyelvi tevékenységet azonban emellett az is jellemzi, hogy a résztvevők rendelkeznek az egyezkedés képességével és lehetőségével is: a megfelelőnek vélt választásaiknak érvényt szerezhetnek, illetve megkérdőjelezhetik beszédpartnerük nem megfelelő választásait. Mindazonáltal annak megválaszolásához, hogy mi irányítja az emberek választásait és egyezkedéseit, azaz minek köszönhető a nyelvi kommunikáció sikere, illetőleg mi okozza a nehézségeit vagy a sikertelenségét, szükségünk van az adaptáció (alkalmazás, hozzáigazítás) fogalmára is. A nyelvi tevékenységhez ugyanis annak képessége és lehetősége is szükségképpen hozzátartozik, hogy az emberek megnyilatkozásaikkal az adott kommunikációs feltételek mellett—nagyjából-egészéből—kielégítsék a különböző kommunikációs igényeiket. A megnyilatkozónak ugyanis olyan nyelvi megoldásokat érdemes használnia, amelyek leginkább megfelelnek a kommunikáció céljainak, azaz saját és beszédpartnere szükségleteinek és elvárásainak, tudásának az éppen aktuális kommunikációs körülmények között. Így az idézés problémája is megközelíthető az adaptáció fogalmából kiindulva. Ezzel összefüggésben vesszük figyelembe a szövegtipológiai szempontokat is. A tipikus szituációkhoz, cselekvésekhez és témákhoz kötődő tipikus szövegek műfaji sajátosságaitól ugyanis nem tekinthetünk el akkor, amikor az idézésnek mint megnyilatkozói stratégiának az alkalmazását, illetve az alkalmazásba vett idézési módok pragmatikai jellemzőit tesszük a vizsgálat tárgyává.

A fentebb vázlatosan ismertetett pragmatikaértelmezés tehát olyan — a nyelvi tevékenységre átfogóan alkalmazható — szemléletmódot kínál, amely a különböző nyelvészeti részdiszciplínák közötti még termékenyebb párbeszéd kialakításához és folytatásához kíván hatékony segítséget nyújtani. Jelen dolgozatban az így értett pragmatikai megközelítést érvényesítve elsősorban annak lehetőségeit kutatjuk, hogy az idézéssel kapcsolatos, a különböző részdiszciplínák keretében— leginkább a leíró és történeti grammatikában, stilisztikában és szövegtipológiában, valamint az összehasonlító nyelvészetben—folyó kutatások eredményei a jelzett nyelvelméleti keretben hogyan hangolhatók össze, illetve vonatkoztathatók egymásra. Ezzel összefüggésben kívánjuk felhívni a figyelmet a további részkutatások lehetséges irányaira.