A referenciális központ működését tekintve elmondható, hogy amikor a megnyilatkozó más diskurzust vagy diskurzusrészletet ágyaz be a saját megnyilatkozásába, három alapvető lehetőséggel élhet: 1) a referenciális központot teljesen áthelyezi a beágyazott megnyilatkozóra—ez jellemzi az egyenes idézést; 2) a referenciális központot magánál tartja, a tájékozódás centrumát az ő személye, helye és ideje jelöli ki — ez jellemzi a függő beszédet; 3) a referenciális központot csak részlegesen helyezi át a beágyazott megnyilatkozóra, azaz kettőjük tájékozódási centruma együttesen van jelen— ez jellemzi a szabad függő beszéd bizonyos eseteit.1

 

3.1.1. Az egyenes idézési mód alkalmazásának hátterében a megnyilatkozó azon szándéka áll, hogy szó szerint adja vissza a beágyazott megnyilatkozó szavait, azaz megtartsa azok eredeti formáját és szerkezetét. E szándékát pedig csak úgy tudja megvalósítani, hogy a referenciális központot az idézet erejéig teljes mértékben áthelyezi a beágyazott megnyilatkozóra. Az egyenes idézetben tehát a beágyazott megnyilatkozó személye, helye és ideje jelöli ki a referenciális tájékozódás központját.

Az (1a)-ban például a megnyilatkozó, vagyis a szépirodalmi elbeszélés fiktív történetmondója saját, korábban elmondott megnyilatkozását ágyazza be egyenes idézet formájában az éppen aktuális megnyilatkozásába. Ennélfogva az eljössz második személyű igealak nem az aktuális, hanem a beágyazott megnyilatkozó címzettjére vonatkozik, vagyis a beágyazott megnyilatkozó jelenik meg a személyközi tájékozódás centrumaként, hiszen az egyéb személyeket hozzá képest értelmezzük. A térbeli és az időbeli tájékozódás centrumaként szintén a beágyazott megnyilatkozó jelenik meg, hiszen az innen és az eljössz helydeixisek, illetőleg a most idődeixis szintén a beágyazott megnyilatkozó térbeli és időbeli elhelyezkedését teszik nyelvileg explicitté, amellyel egyébiránt címzettjének pozíciója is egybe esik. Hasonlóan az (1a)-hoz, az (1b) példa egyenesen idézett mondataiban a személybeli tájékozódás centrumát nem jelöli a beágyazott megnyilatkozóra referáló első személyű nyelvi forma, sőt itt a térbeli és időbeli tájékozódás centruma (itt és most) sincs explicitté téve. A jövő hétre deiktikus nyelvi kifejezés azonban a beágyazott megnyilatkozó idejéből kiindulva válik értelmezhetővé, ahogy a szerinted és az ígértek referenciális értelmezésének a kiindulópontja szintén a beágyazott megnyilatkozó személye. Mindazonáltal a referenciális központ áthelyezését nem jelölik minden esetben deiktikus nyelvi elemek. Az (1c)-hez hasonló esetekben az egyenes idézet konvencionális jelölői—ez esetben a gondolatjelek— teszik felismerhetővé a szó szerinti idézést és a referenciális központ azzal együtt járó teljes áthelyezését.

A (2) példa idéző mondatának elbeszélő múltban lévő idéző igéje (felele) az aktuális megnyilatkozó jelenéhez képest a múltban lezajlott beágyazott diskurzus idejére vonatkozik. Az egyenesen idézett részben viszont a beágyazott megnyilatkozó ideje az időbeli tájékozódás centruma, amelyet a mondod jelen idejű igealak tesz explicitté. Ehhez a tájékozódási központhoz képest értelmezhető a szintén a múltban lezajlott eseményre vonatkozó -t jeles múlt idejű igealak (mondottak). Mindazonáltal a négyféle múlt időt elsősorban az erőteljes latin hatásról tanúskodó kódexszövegek működtetik, az élőbeszédet lejegyző, prototipikus irodalmi szövegnek nem tekinthető szövegekre (például peres iratokra, magánlevelekre stb.) viszont az jellemző, hogy leginkább csak két igeidőt (-t + vala, -t) alkalmaznak (vö. Sárosi 2003a: 367–368).

Mint az a (3)-ban is látható, az elsődleges idéző mondatban (monda néki Jézus) az aktuális megnyilatkozó a referenciális központ, amely a másodlagos idéző mondatban (te mondád) átkerül a beágyazott megnyilatkozóra, hiszen az E/2. formák már az ő címzettjére vonatkoznak. A másodlagos idéző mondat az időjelölés szempontjából azt is megjeleníti a benne szereplő elbeszélő múlt által, hogy az a következő beágyazott megnyilatkozás idéző mondataként funkcionál. A másodlagosan beágyazott megnyilatkozás mondom nektek szerkezetében az E/1. és E/2. formák már ennek a diskurzusnak a résztvevői szerepviszonyait jelölik, és a referenciális központ áthelyezését a jelen időre váltás is szemlélteti.3

A (4a)-ban, amely egyébiránt magában foglalja a korábban idézett (1c)-t, a referenciális központ mindig az éppen idézett beágyazott megnyilatkozóra tevődik át: először a papra, aztán Teleszkaira, majd megint a papra, aztán megint Teleszkaira. Akárcsak a (4b)-ben: először a vitézre, majd a bíróra, végül pedig a körülöttük állókra. Ennélfogva az idézett fordulókban az éppen idézett megnyilatkozó személye jelöli ki a személyközi, azon belül a szociális tájékozódás centrumát is. A beágyazott résztvevők aszimmetrikus társadalmi viszonyára utal a (4a)-ban, hogy a pap tegező formákat használ (megbomlottál, eszetek, ittál, mondod, tudhatnád), Teleszkai viszont a társadalmi távolságot kifejező „tetszikelés”-t alkalmazza (tessék ide fellépni). Mivel a két beágyazott résztvevő térbeli elhelyezkedése nem esik egybe, a Teleszkaitól idézett egyik megnyilatkozásban található ide és innét deiktikus kifejezések Teleszkai kiindulópontját juttatják érvényre, és jelzik, hogy a pap akkor nem ott helyezkedett el. Annak köszönhetően, hogy az idézett párbeszédeket a közvetlen interakció jellemzi, a résztvevők időbeli tájékozódási centruma viszont egybeesik: a (4a)-ban a tegnapi vihar, illetve a tegnap és a ma délutánig deiktikus kifejezések ugyanahhoz az időponthoz, a beszélgetés idejéhez képest válnak értelmezhetővé. A (4b) példa utolsó fordulójában megjelenő múlt idejű formák esetében a feltételes mód múlt idejű alakok (volt volna, jutott volna) a beágyazott diskurzus jelen idejéhez képest múltra vonatkozó feltételezést fogalmaznak meg, amelyek szintén a beágyazott résztvevők időbeli referenciális központjához viszonyítva válnak értelmezhetővé. A fordulókhoz kapcsolódó idéző mondatokban viszont elbeszélő múltú igealakok jelennek meg, így a beágyazott megnyilatkozásláncokban az ettől eltérő igeidő-használat a referenciális központ teljes áthelyeződését is hangsúlyossá teszi.

 

3.1.2. Szemben az egyenes idézéssel, a függő idézés alkalmazásával az aktuális megnyilatkozó csak a beágyazott megnyilatkozás vagy megnyilatkozásrészlet propozicionális tartalmára összpontosít, annak eredeti formáját nem adja vissza. Ennélfogva a referenciális központ nem helyeződik át a beágyazott megnyilatkozóra: a személyközi, illetőleg a tér- és időbeli tájékozódás centrumát az aktuális megnyilatkozó pozíciója jelöli ki.4 A függő mondatnak mint grammatikalizálódott szerkezeti megoldásnak a kialakulásával összefüggésben tehát lehetségessé válik, hogy az aktuális megnyilatkozó referenciális központja ne csak az idéző főmondatban, hanem az idézett részben is érvényesüljön.

Az (5a)-ban a függő módon idézett Teleszkai eredeti kérdése feltételezhetően valahogy így (is) hangozhatott: Mondd, miért jöttünk ide? Ahogy tehát a mentünk és az oda helydeixisek mutatják, a függő idézetben nem az idézett szereplő, hanem az őt idéző, térben máshol lévő megnyilatkozó elhelyezkedése jelöli ki a tájékozódás centrumát. Mindazonáltal az aktuális megnyilatkozásnak nemcsak a helye, hanem az ideje is különbözik a beágyazott megnyilatkozásétól. E különbség azonban a magyar nyelv sajátossága miatt már nem reprezentálódik a függő idézetben. Mivel a huszadik századi magyar nyelv a múlt idő jelölésére már csak egy időjelet használ, azaz a régmúltat nem jelöli külön inflexiós forma, az aktuális és a beágyazott megnyilatkozás idejéhez képest múltban történt eseményt ugyanazzal a múlt idejű igealakkal lehet jelölni. Habár a függő idézetben a személyközi tájékozódás középpontját is az aktuális, nem pedig a beágyazott megnyilatkozó személye jelöli ki, az (5a)-ban a mentünk igealak éppúgy többes szám első személyben van, mint ahogy az a rekonstruált eredeti megnyilatkozásban lehetett (jöttünk). Ez azonban csak formai egybeesésnek tekinthető. A rekonstruált változatban ugyanis a felidézett diskurzus két résztvevőjére vonatkozik a többes szám első személyű forma, és így annak inkluzív használatát példázza. A szövegben megjelenő függő idézetben viszont a történet két szereplőjére vonatkozik a többes szám első személyű igealak, akik közül az egyiket (Teleszkait) harmadik, a másikat (a fiút, vagyis a történetmondó korábbi énjét) első személyű formák jelölik, így ez esetben a többes szám első személy exkluzív használatának lehetünk tanúi. Az (5b)-ben viszont formailag is egyértelműen jelölt, hogy itt az aktuális megnyilatkozó a személyközi tájékozódás centruma. A függő idézési mód alkalmazásának következtében ugyanis a beágyazott megnyilatkozót harmadik személyű forma (vigyen-e), a beágyazott címzettet pedig — mivel az elbeszélt ’én’-ként jelenik meg—első személyű forma (akarok) jelöli. Az igealakok jelen idejét az magyarázza, hogy a magyarban a felszólító és a kötőmódnak nincs múlt idejű formája. Habár a feltételes módnak van múlt idejű formája, ennek alkalmazása csak akkor indokolt, ha az említett cselekvés nem valósult meg. Ahogy azonban az (5c) példázza, azokban az esetekben, mikor a cselekvés a későbbiekben megtörtént, a múlt idő használata félrevezető, de legalábbis félreérthető lenne.

A (6a) függő módon beágyazódó része mai nyelvezetben talán így hangozhatna (elsősorban a szerkezetre koncentrálva): (hogy) van/volt Istennek némely barátja, ki bírja/bírta a cselekedő életnek [. . .] malasztját. Azonban, ahogy a példában látható, a függő idézet időjelölése a latin igeidő-egyeztetést követi: az idézett rész igéi is folyamatos múlt időbe kerülnek, vagyis az aktuális megnyilatkozó idejéhez képest jelenítik meg a múlt idejű eseményt. A (6b)-ben az idéző referenciális központjának az érvényesülése magyarázza— latin hatásra— a mellékmondatban a megtérne feltételes módú igealak használatát. Miután ugyanis az idéző főmondatban múlt idő van, és a függő idézésnél ez határozza meg a mellékmondat időhasználatát, a latin nyelvre jellemző igemód-egyeztetés hatására a magyar szövegben a kötőmódot feltételes móddal jelenítik meg (a mellékmondat igemódhasználatára vö. Haader 2003: 517). A (6b)-ben azt, hogy a személyközi tájékozódás centrumát az aktuális megnyilatkozó személye jelöli ki az idézett részben is, a mellékmondatban a beágyazott címzettre vonatkozó E/3. formák egyértelműsítik.

Mint a (7)-ben látható, a személyközi tájékozódás centruma az aktuális megnyilatkozó. Az első idéző főmondatban megjelenő őtet E/3. személyes névmás a beágyazott társalgásrészlet első fordulójának címzettjét jelöli, és ennek megfelelően az e fordulót megjelenítő mellékmondatban a feltételes módú és múlt idejű igealak ∅ inflexiós morfémája szintén harmadik személyben áll. A felelet részben ugyanez figyelhető meg: az idéző főmondatban a második forduló beszélőjére vonatkozó felele ige harmadik személyű, akárcsak a mellékmondat azzal koreferens viszonyban lévő igéje. Az időjelölés szempontjából az mondható el, hogy szintén az idéző ideje határozza meg a beágyazódó megnyilatkozás időviszonyainak megjelenítését. Mint azt már az egyenes idézésnél bemutattuk, az ómagyar kori írásbeliségben ezt az eltérő igeidőkkel történő megjelenítés is szemléletessé teszi. Így a (7)-ben az idéző főmondatban elbeszélő múlt jelenik meg, az idézetben pedig—a megnyilatkozó referenciális központjának érvényesítése és ezzel összefüggésben a latin igeidő-használat szolgai fordítása miatt— a feltételes mód múlt ideje.

A (8)-ban, amelyben az idézett szereplő terveit összegzi, a megnyilatkozó a saját személyéből kiindulva jeleníti meg az eseményeket, ennélfogva—akárcsak az (5a)-ban — a mellékmondatban a T/1. exkluzív használatának lehetünk tanúi. Az időbeli tájékozódás centrumának működéséről pedig az mondható el, hogy az aktuális megnyilatkozó ez esetben sem tudja formailag elkülöníteni a saját kiindulópontját a beágyazott megnyilatkozóétól, hiszen a hozzá képest múltban realizálódó tervet jövő időre vonatkozó (lesz), illetve azt kifejező jelen idejű (készítjük elő, csúsztatunk) alakokkal reprezentálja.

 

3.1.3. A referenciális központ működését tekintve azonban elmondható, hogy a felidézett megnyilatkozások beágyazásának nemcsak az a két lehetősége van, amelyeket az egyenes és a függő idézéssel összefüggésben fentebb tárgyaltunk. A megnyilatkozó ugyanis olyan módon is reprezentálhatja a beágyazott diskurzust vagy diskurzusrészletet, hogy a referenciális központot csak részlegesen helyezi át a beágyazott megnyilatkozóra. Az idézésnek ezt a módját tehát az aktuális és a beágyazott megnyilatkozó referenciális kiindulópontjának együttes működése jellemzi. Az idézés ezen lehetőségét kiaknázó esetek tehát a referenciális központot teljesen áthelyező egyenes idézés és a referenciális központot az aktuális megnyilatkozónál tartó függő beszéd között helyezhetők el, és ilyeténképpen értelmezhetők a szabad függő beszéd létrehozásának egyik jellegzetes lehetőségeként (l. erről Kocsány 1996: 337, valamint Tátrai 2005: 223).

A (9a–b) példákban a megnyilatkozó a függő idézési módra jellemző mondatszerkezeti megoldást alkalmazza. Amíg azonban a függő idézetre az jellemző, hogy az idézett rész— az igei idő- és módjelölés fentebb, a 3.1.2.-ben részletezett problémáját leszámítva— az aktuális megnyilatkozó referenciális központjából kiindulva reprezentálódik, addig a (9a–b) mellékmondataiban azt tapasztaljuk, hogy a referenciális központ részlegesen áthelyeződik a beágyazott megnyilatkozóra. A (9a)-ban a közelre mutató ennyire deiktikus kifejezés nem az aktuális megnyilatkozó eltávolító, hanem a megnyilatkozásának közvetlen fizikai környezetét megfigyelő szereplők közelítő kiindulópontjáról árulkodik. Mindezt felerősíti a mellékmondatban alkalmazott jelen idejű állítmány, amely szintén a beágyazott megnyilatkozónak és címzettjének időbeli tájékozódási centrumát juttatja érvényre. Ha ugyanis az aktuális megnyilatkozó — a függő idézésre jellemző módon — kizárólag a saját kiindulópontjából kívánta volna reprezentálni a Teleszkai által mondottakat, vélhetően az alábbi megoldást választotta volna: Teleszkait meglepte, hogy annyira kihalt volt minden. A (9b)-ben az idéző főmondat (azt mondta) utáni mellékmondatban a megnyilatkozó a referenciális központot magánál tartja, hiszen— mint Teleszkai harmadik személyű említése mutatja—az ő személye jelöli ki a személyközi tájékozódás centrumát, és a térbeli, valamint időbeli tájékozódási központ áthelyeződésének sincs nyoma. Az azután következő mellékmondatban viszont az időbeli tájékozódási centrum már áttevődik a beágyazott megnyilatkozóra, hiszen a most az ő idejére vonatkozik, az ő időbeli tájékozódási központját teszi nyelvileg jelöltté. (Az így diskurzusdeixis alkalmazása e szempontból indifferens, mivel mind az aktuális, mind a beágyazott megnyilatkozó élhet e közelre mutató formával, mikor az a közvetlenül előtte említett eseményre vonatkozik.) Általánosságban elmondható tehát, hogy a referenciális központ részleges áthelyezésére többféle megoldás kínálkozik. Egyfelől megtörténhet egy tagmondaton belül is: például a személybeli tájékozódás centrumát az aktuális megnyilatkozó, az időbeliét pedig a beágyazott megnyilatkozó jelöli ki. Másfelől történhet úgy is, hogy amíg az idézet egyik tagmondatában az aktuális, addig a másikban a beágyazott megnyilatkozó jelöli ki a referenciális tájékozódás középpontját.

Mint a (10a) példában látható, már az első fennmaradt magyar nyelvű szövegemlékben is található — a fentebb bemutatottak szerinti — szabad függő idézet. A személyközi tájékozódás központja ugyanis a beágyazott megnyilatkozás első részében nem tevődik át az idézett rész megnyilatkozójára, itt csupán az általa mondottak propozicionális tartalma összegződik. Az ezt követő részben viszont az idéző mondatban a neki személyes névmással jelölt beágyazott címzett már a beágyazott megnyilatkozó személyéből kiindulva reprezentálódik, amint ezt az E/2. igealak (halsz) mutatja. Tehát az idézetben a referenciális központ kezdetben nem, majd áthelyeződik a beágyazott megnyilatkozóra. A (10b)-ben a függő beszédre jellemző azt mondja, hogy mondatszerkezeti megoldás után— hasonlóan a (10a)-hoz— a beágyazott megnyilatkozás első részében (másod kapáláskor, mikor az nagy szőlőt kapálta) a referenciális központ nem helyeződik át a beágyazott megnyilatkozóra, hiszen a beágyazott megnyilatkozót E/3. igealak jelöli. Ugyanakkor a tiszttartó uram akkor ment énhozzám elemi eseményt reprezentáló részben már a beágyazott megnyilatkozó referenciális központja érvényesül. Az ő személyéhez képest értelmeződnek a megnyilatkozó korábbi önmagára vonatkozó énhozzám, valamint a társadalmi viszonyt reprezentáló tiszttartó uram deiktikus nyelvi kifejezések. A térbeli tájékozódás centruma azonban nem helyeződik át a beágyazott megnyilatkozóra, hiszen a szóban forgó elemi mondatban nem az ő kiindulópontját érvényesítő jött, hanem az aktuális megnyilatkozó kiindulópontjából reprezentálódó ment szerepel. Az önéletírások, amelyek a periratokhoz hasonlóan gyakran adnak vissza élőbeszédet—mint azt a (10c) szemlélteti –, szintén alkalmazzák a szabad függő idézési módot. A (10c)-ben az idéző rész után először az aktuális megnyilatkozó referenciális kiindulópontja érvényesül. Ezt a beágyazott címzettekre vonatkozó T/3. igealak ([ők] vigyázzanak) is mutathatja.6 A távolra mutató névmást alkalmazó szerkezet (az a gyermek) viszont már az aktuális megnyilatkozó referenciális kiindulópontját reprezentálja. A továbbiakban viszont a referenciális központ áttevődik a beágyazott megnyilatkozóra, hiszen a közelében lévő gyermekre vonatkozó ebben és az aktuális megnyilatkozóval azonosítható anyja nyelvi elemek az ő referenciális központjából válnak értelmezhetővé. A (10b–c)-vel kapcsolatban érdemes arra is reflektálni, hogy ezek a szövegtípusok nem fordítások, tehát a referenciális központ szabadabb mozgása annak az eredménye is lehet, hogy a szövegalkotót nem determinálja az idegen— elsősorban latin— nyelvű szövegben megjelenő idő- és módjelölés visszaadása.

A (11a–b) példákban az idézetet a hogy kötőszó vezeti be, amely az idéző és az idézett rész között lévő grammatikai, tehát szorosabb viszonyra utal, de maga az idézet a referenciális központ teljes áthelyezésével, azaz az egyenes idézési módra jellemzően folytatódik. Az ilyen eseteket pragmatikai szempontból nem indokolt élesen elválasztani a (10a–c)-vel szemléltetett esetektől, ahol az idézett rész az aktuális megnyilatkozó referenciális központját érvényesítő függő idézésre jellemzően kezdődik, majd később a beágyazott megnyilatkozó referenciális központját érvényesítő egyenes idézetre jellemzően folytatódik.

A (12) első mondatának mellékmondata összegzi a szereplők beszélgetésének témáját. A függő idézésre jellemző megoldásoktól eltérően azonban — habár a személyközi tájékozódás centrumát itt is az aktuális megnyilatkozó személye jelöli ki—a mármost és az ezzel a leánnyal deiktikus kifejezések a beágyazott megnyilatkozók kiindulópontját juttatják érvényre. A további mondatokról, amelyekben úgyszintén nagy számban találhatók a szereplők nyelvi regiszterére jellemző megoldások (l. Kocsány 1996)— elmondható, hogy a személyközi tájékozódás kiindulópontja az aktuális megnyilatkozó, az időbeli tájékozódásé viszont, ahogy ezt a jelen idő használata mutatja, a két beágyazott megnyilatkozó. A példa utolsó mondatának mellékmondata pedig egyértelműen Brazovics kiindulópontjából reprezentálja a beszélgetés során elhangzott retorikai kérdést.