Abban az esetben, amikor párbeszédek ágyazódnak be egyenes idézetek formájában, a 17. század közepétől még meglehetősen ritkán, a 19. századtól pedig már egyre gyakrabban előfordul az, hogy nem minden beágyazott fordulóhoz kapcsolódik idéző mondat (vö. Keszler 2004: 144, továbbá Csontos 2004: 247, 2007: 95).

Az egyenes idézésre egészen a 19. századig többnyire az idéző mondat és az egyenesen beágyazódó idézet szerkezeti felépítés a jellemző. Az idéző mondat használatának elterjedtségét a kezdeti időszakban az is bizonyítja, hogy a Sándor-kódexben található, a latin eredetiben a drámára jellemző—párbeszédekből épülő—mimetikus formában íródott Három körösztény leány szövegét a fordító kiegészíti a tudatosság szubjektumát megjelenítő idéző mondatokkal, amelyek a szöveget így a narrátori szólamot megjelenítő diegetikus formához közelítik (vö. Dömötör 2002: 58, 63–64).

Általánosságban elmondható tehát, hogy az idézéssel együtt járó perspektivizációt az idéző mondatok fejezik ki nyelvileg.

A függő idézéssel összehasonlítva az egyenes idézés aktív tudatosságot jelölő nyelvi kifejezéseit, elmondható, hogy a 16. század közepéig ezek az előbbiben nagyobb változatosságot mutatnak (l. Dömötör 1988: 290, továbbá 2002: 61–69). Ez azzal magyarázható, hogy a mond ige a középmagyar korig — éppen gyakori használata, konvencionalizáltsága miatt— azt jelölte, hogy egyenes idézés esetén az idéző „a háttérbe húzódik” (Dömötör 2002: 62), amit egyébiránt a referenciális központ teljes áthelyezése is mutat.3 Az egyenes idézésnél tehát a történetmondó a mond (esetenként a felel)4 igével képes jelezni az idézés tényét. A mond, felel ige mellett később jelennek meg a könyörög, imádkozik, parancsol, panaszkodik, kér, gyón, áld, int stb. igék (vö. Dömötör 1988: 290, továbbá 2002: 61–68), amelyek a tudatosság szubjektumának attitűdjét szemantikailag árnyaltabban képesek kifejezni.

Az is megfigyelhető, hogy bizonyos esetekben, elsősorban bibliai szövegek idézésekor, az idéző mondat egy hivatkozásra csökken, ahogy ez egyébiránt a tudományos szövegek idézési gyakorlatában manapság is megfigyelhető.

A mimetikus közlésmódot alkalmazó drámákban—a műfaj sajátosságából adódóan— nem alkalmaznak idéző mondatokat, ahogy a katekizmusokban sem. E két szövegtípusnál a tudatosság szubjektuma nem egy önálló idéző mondatban van jelölve, hanem—a formai megjelenítés következményeként—a beágyazódó megnyilatkozáslánc fordulói előtt található név, illetve kérdés – felelet szavakban (amelyek ugyan nem egy adott személyt jelölnek, de ettől még tekinthetők a tudatosság szubjektuma jelölőinek, hiszen úgy határozhatók meg, hogy a kérdező az, aki nem felelő és fordítva). A drámai szövegekben formailag a név vagy annak rövidítése ponttal vagy kettősponttal elválasztva, olykor csupa nagybetűvel áll az egyes fordulók előtt. A 17. század közepétől a megnyilatkozó nevét egyre több drámában már új sorba tördelik, és a sor közepén jelenítik meg (vö. Csontos 2006a: 31). Ugyanakkor még a 18. század végén is található arra példa, hogy a szereplők neve és megnyilatkozásuk tördelés nélkül jelenik meg.

A 18. század végétől a diegetikus közlésmódú elbeszélésekbe ágyazódó párbeszédek jelölése is történhetett a drámára jellemző formával. Ezekben az esetekben tehát elmarad az idéző mondat, a tudatosság szubjektumát a beágyazódó egyenes idézet előtti nevek jelölik.

A 19. századtól kezdődően—mint azt már a (14) példa is szemléltette—az elbeszélő szövegekben a beágyazódó társalgások egyes fordulóinak egyenes idézésekor elmaradhat a perspektivizáció idéző mondattal történő jelölése.

A tudatosság szubjektumának jelölésében a függő idézés eddig bemutatott, 20. századi példáitól nem térnek el olyan markánsan az ezt megelőző korszakok megoldásai, mint az az egyenes idézés alakulásánál megfigyelhető. A függő idézés kialakulása — mint azt már a 3.1.2.-ben részletesen kifejtettük—a (tárgyi) mellékmondatok alakulásával együtt említhető. Ennek lényege röviden tehát az, hogy két önálló mondat a grammatikalizáció során összetett mondattá válik. A köztük levő kapcsolatot a hogy kötőszó jelöli. A függő idézetben ennek a következményeként mindig megjelenik az idéző főmondat, amint az a (22a–b) példákban is látható.

Amennyiben tehát az idézés lehetőségeit a referenciális központ működése felől közelítjük meg, akkor az egyes eseteket egy skálán helyezhetjük el, amelynek két végpontját a referenciális központot teljesen a beágyazott megnyilatkozóra áthelyező egyenes idézés, valamint a referenciális központot az aktuális megnyilatkozónál tartó függő idézés jelöli ki, a köztes eseteket pedig, amelyekre a referenciális központ részleges áthelyezése jellemző, a szabad függő idézés egyik alapvető lehetőségeként tarthatjuk számon. Amennyiben viszont az idézési lehetőségeket a tudatosság szubjektumának működése felől közelítjük meg, a következőket mondhatjuk. Az idézés minden formája perspektivizációként értelmezhető abban az értelemben, hogy ilyenkor a beágyazott megnyilatkozó a tudatosság szubjektumaként jelenik meg. Ebből a szempontból az idézési lehetőségek között az tekinthető az alapvető különbségnek, hogy jelölt-e a perspektivizáció. Az egyenes és a függő idézésre egyaránt a tudatosság szubjektumának explicit jelölése jellemző. Előbbi esetben a tudatosság szubjektumaként megjelenő beágyazott megnyilatkozó a közöltek propozicionális tartalmáért és annak formájáért, utóbbi esetben csak a propozicionális tartalmáért tehető felelőssé. Vannak azonban az idézésnek olyan esetei, amelyekre az jellemző, hogy bizonytalanná válik, ki is a tudatosság szubjektuma, azaz ki és mennyiben felelős a közöltek propozicionális tartalmáért és annak formájáért. A nézőpont szerveződésének szempontjából ezen eseteket tekinthetjük a kötetlen, szabad függő idézés másik alapvető lehetőségének. Mindazonáltal—ahogy a (12)-ként és (23)-ként egyaránt elemzett példa is mutatja—a referenciális központ részleges áthelyezése és a perspektivizáció jelöletlenné válása együttesen is jellemezheti a szabad függő idézést.

Az ómagyar kortól megjelenő több mondatból álló szabad függő idézésekre az jellemző, hogy a perspektivizációt a szabad függő módon idézett részek előtt szereplő idéző főmondat nyelvileg explicitté teszi, de a további mondatokhoz már nem kapcsolódik idéző főmondat.

A szabad függő idézés ilyen alkalmazása—mint azt a (23) kapcsán már említettük — elsősorban a 19. századi regényekben válik kedvelt regénytechnikai megoldássá, tudatosan alkalmazott szépirodalmi alakzattá. Mindazonáltal megállapítható, hogy e megoldás nem annyira a szereplők szavainak, sokkal inkább tudati folyamataiknak, azaz gondolataiknak a visszaadását jellemzi (l. erről Murvai 1980, Kocsány 1996, valamint Cohn 1978).6