Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

7. Összegzés

Mint az 5.1. fejezetben láttuk, a tipikus „degrammatikalizációs” esetekként felhozott példákat érintő kritikák általában jogosak voltak: e sokszor használt ellenpéldajelöltekről a következők valamelyike derült ki:

Téves a szakirodalomban bemutatott etimológiájuk (az adott nyelvet és történetét nem eléggé ismerő leírásokra épült a minősítésük; további problémák: kevés adat, az adatok félreinterpretálása, egyes információk kiragadása a kontextusból, pótkompetencia-problémák, az adott elem teljes történetének figyelmen kívül hagyása).1
Valójában több—akár egyenrangú—alternatív hipotézis is elképzelhető volt az adott jelölttel kapcsolatban, de a szerzőnél csak a degrammatikalizációs olvasat jelent meg.
A lezajlott folyamat egyszerűen más változástípust képvisel (szófajváltást, lexikalizációt, újraelemzést, exaptációt stb., l. fentebb is).2 Külön szót érdemelnek a 3. (Norde-féle) degrammatikalizáció-értelmezésben említett, valójában lexikalizációs esetek, ezeket ugyanis a szakirodalom újra és újra az ellenpéldajelöltek között említi. Úgy vélem, hogy a fentiek alapján nyilvánvaló, hogy sem az elvonás (a nyelvi alak bármely részéből történjék is), sem a„szavasítás” (főnévi, igei stb. értékben használt grammatikai elemek, mondatok, mondatrészletek, szintagmák) nem tekinthetők a degrammatikalizáció eseteinek.3

Ami a vizsgálatok és a szakirodalom tükrében bizonyos: léteznek a grammatikalitási kontinuumon jobbról balra haladó esetek, ezek azonban számtalanfélék lehetnek, és többféle változás eredményeképpen születhetnek meg. Az irányosság és a grammatikalitás tehát nem elégséges kritérium ahhoz, hogy egy jelenséget a degrammatikalizáció egy esetének minősítsünk. A gradualitás és az adott folyamat komplexitása (szemantikai és szerkezeti változások együttese) is számít. Amennyiben ezeknek a feltételeknek nem felel meg, nem látom értelmét a d e g r a m m a t i k a l i z á c i ó elnevezés használatának.

Továbbra is kérdéses, hogy a megfigyelt és egyébként a degrammatikalizációs kritériumoknak megfelelő példák önálló nyelvváltozástípust reprezentálnak-e, vagy egyedi eseteket képviselnek—számomra (továbbra is) az utóbbi felfogás fogadható el. Azonban akár önálló nyelvváltozástípus a degrammatikalizáció, akár nem, ez lényegében nem érinti sem a grammatikalizáció és az egyirányúság státusát, sem a grammatikalizációelmélet (gyenge) predikciós képességét (l. Heine 2003: 594–596).

1	Nyelvtörténeti módszertani ismeretek hiányáról árulkodnak általában a szűkebb vagy tágabb szövetkörnyezet nélkül idézett–elemzett degrammatikalizációs példák. A magyar is elem értelmezéséhez annak számtalan, egymástól csak finom árnyalatokban eltérő funkciója miatt elengedhetetlen (lenne) a pontos kontextus (l. az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárból vett példákat, SzT. 790–797). Nem túl szerencsés a degrammatikalizációsnak mondott példák olyan szűkszavú — azaz pusztán tényközlésre szorítkozó —, a részletes ismertetéstől eltekintő bemutatása sem, ami Newmeyer munkájára tulajdonképpen végig jellemző (Newmeyer 1998: 264–272). Ezt nem menti az sem, hogy a szerző munkája egy pontján ezt le is szögezi (i. m.: 263). Az is példáján jól szemléltethető, hogy a többszörös átvételek és a részletektől való eltekintés semmilyen munkában nem szerencsés. (A részletességtől függetlenül Newmeyer érvelése és levezetése nyelvtörténeti tényekkel megcáfolható volt).
2	Több degrammatikalizációsnak mondott esetben olyan egymáshoz közeli, illetve átmeneti kategóriákról (például kettős szófajokról) van szó, amelyeknek legtöbbször még a besorolása sem kézenfekvő. Érdekes, hogy egyes szerzők (pl. Newmeyer) nem fogadják el a lexikalizáció vagy szófajváltás mint alternatíva lehetőségét, mint ahogyan azt a tényt sem, hogy gyakorlatilag bármit lehet névszói vagy akár mondatértékben használni, attól az még nem válik névszóvá vagy mondattá (ugyanakkor Newmeyer szlengből származó példái esetében nem merül fel benne, hogy ezek épp így keletkeztek!).
3	Igazából az elvonást is nevezhetnénk „szavasításnak”.