Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1. Bevezetés

A kognitív nyelvészeti kutatásokban fontos helyet foglal el a figyelem jelensége1 és az a felismerés, hogy a szövegek létrehozásában és megértésében a figyelem működése, a szöveg bizonyos részeinek kiemelése, előtérbe helyezése meghatározó szerepet játszik. A figyelem működését többnyire a szavak vagy mondatok jelentésével vagy jelentésösszetevőivel kapcsolatban szokás vizsgálni, de érdemes megfigyelni a szöveg nagyobb egységeiben, a nyelvi interakció diskurzusszintű szerveződéseiben is. E tanulmány valós diskurzusrészletek elemzésével arra keresi a választ, hogy hogyan befolyásolhatják a figyelem előterébe kerülő és hátterében maradó tényezők a diskurzus értelemszerkezetét, és hogyan alakítja a figyelem mint funkcionális-kognitív szervező erő a szöveg- és diskurzusszerveződést és a társas jelentéskonstruálódást a szociálpszichológiai és beszédstratégiai céloknak megfelelően.

A társalgás sajátos jelenségeivel eddig főleg társalgáselemzési, szociolingvisztikai vagy szűkebb értelemben vett pragmatikai kutatások foglalkoztak, kognitív szempontból ezeket kevéssé vizsgálták, noha a kognitív nyelvészet alapjaihoz tartozik, hogy a nyelvi jelenségeket a nyelv funkcionálása, a szöveg és diskurzus felől közelíti meg, és a társadalmi, kulturális és kognitív tényezőket komplex egységben szemléli (vö. „mind in society”, Langacker 2001: 143, Verschueren 1995: 14, 1999: 8, Tolcsvai Nagy 2001: 56; l. a Csontos–Tátrai tanulmány bevezetőjét is jelen kötetben). Az alábbiakban egy ilyen, kognitív szemléletű pragmatika és szövegtan elméleti keretei között szeretném egyes társalgási beszédaktusoknak2 a szokásos társadalmi-szociálpszichológiai szempontokon alapuló megközelítéseit (pl. udvariasság, státusz- és erőviszonyok, homlokzatelmélet)3 kiegészíteni annak az elemzésével, hogy e beszédaktusok és megformálásuk hogyan befolyásolhatja a diskurzus mentális feldolgozását a figyelem irányítása, az előtérbe helyezés és a metapragmatikai reflexió útján, illetve a beszédaktusok megformálása és a metapragmatikai reflektálás hogyan befolyásolja a beszédaktus-jelentésekhez való hozzáférést. Tanulmányom középpontjában a diskurzus során dinamikusan létrejövő jelentés, a társalgás interakcionális síkja,4 az udvariassági és támadó beszédaktusok, a metapragmatikai értékelések és a (befogadói) figyelem működésének összefüggései állnak.5

Dolgozatom alapgondolata, hogy a beszédaktusok, illetve megfogalmazásuk direktsége vagy indirektsége, az explicitség–implicitség közötti mozgás és a beszédre magára vonatkozó, különféle metapragmatikai megnyilatkozások6

6 nagymértékben alakíthatják a figyelem előterében és hátterében levő dolgok viszonyát. Alkalmasak arra, hogy kiemeljék a megnyilatkozások bizonyos aspektusait, és a figyelmet egyes illokúciós jelentésekre, a diskurzus egyes részleteire vagy minőségeire irányítsák, miközben más részletek háttérben, kevésbé feltűnőek maradnak. Mindezt számos, valós beszélgetésekből vett példán mutatom be. Az elemzésekből kitűnik az is, hogy ezek a tényezők döntően befolyásolják nemcsak a diskurzus során történő jelentésképzést, hanem a beszélő részéről a szövegszerveződést, a befogadó oldaláról pedig a társalgás értelemszerkezetének, más szóval összevont (konszolidált) szerkezetének alakulását, vagyis a diskurzusnak a mentális feldolgozásban kialakuló „látványát”7 is.

Az elemzett korpusz két, nagy jelentőségű magyarországi politikai vitából, az 1998-as Horn–Orbán és a 2006-os Gyurcsány–Orbán szópárbajból származik, melyek rendkívül alkalmasak e jelenségek vizsgálatára. Az udvariassági és metapragmatikai beszédaktusok, illetve ezek megformálási módja mindkettőben lényeges szerepet játszik, funkcióik és felhasználási lehetőségeik terén pedig érdekes eltéréseket lehet megfigyelni. A vitázók stratégiái közötti különbségekből fakadóan a két vita szövege két teljesen eltérő anyagot tartalmaz: az elsőben leginkább a homlokzati célok szem előtt tartása dominál és alakítja a beszédaktus-használatot, a másodikban pedig az értelmezést segítő, alakító metapragmatikai lehetőségek kiaknázásának folyamata figyelhető meg.

Dolgozatom célja egyrészt az, hogy valós példák elemzésével bemutassa a figyelem működésének bizonyos aspektusait a szöveg nagyobb egységeinek szerveződésében és értelmezésében, és a társalgás egyes jelenségeinek szokásos szociálpszichológiai-pragmatikai megközelítéseit kognitív szempontokkal egészítse ki. Másrészt az elemzés tárgyának kiválasztásával szeretném hangsúlyozni a hétköznapi nyelvhasználatból vett, „profán”, ugyanakkor nagy jelentőségű szövegek, politikai vagy közéleti diskurzusok nyelvészeti tárgyalásának lehetségességét és fontosságát.

1	A figyelem, észlelés, tudat és tudatosság kapcsolata — és gyakran e fogalmak használata — nem problémamentes (vö. Eysenck–Keane 2005: 141–187, 533–553); itt a kognitív nyelvészetben használatos figyelem (attention, illetve Chafe-nél consciousness) és az előtérbehelyezés (foregrounding) fogalmából indulok ki (vö. Chafe 1994: 28, Langacker 1987: 112, 2001: 145, Talmy 2003: 258).
2	Ennek során tehát különféle beszédaktusokról, vagyis a párbeszéd szavaknál általában nagyobb, fordulónál általában kisebb, saját illokúciós erővel bíró egységeiről lesz szó, elsősorban Searle (1969) alapján, abból kiindulva, hogy „a kommunikációnak nem a morfémák, szavak, mondatok, hanem a beszédaktusok az egységei (Searle 1971)” (Pléh–Síklaki–Terestyéni 2001: 13). A beszédaktus, a mondat és a megnyilatkozás viszonya többféleképpen is felfogható (pl. Pléh–Síklaki–Terestyéni 2001: 8, Verschueren 1999: 131); itt abból a társalgáselemzésben szokásos felfogásból indulok ki (vö. Hymes 1974: 480 is), mely szerint a megnyilatkozás a beszéd alapegysége, egy vagy több mondatból is állhat, és nem azonos a társalgás fordulóival, mivel egy fordulóban több megnyilatkozás is elhangozhat. A beszédaktus terjedelmét tekintve hosszabb és rövidebb is lehet egy mondatnál, illetve egy mondat, és egy megnyilatkozás is, több beszédaktust is tartalmazhat.
3	Pl. Goffman (1967), Brown–Levinson (1987), Leech (1991), Diamond (1996), Szili (2002a, 2002b). A magyar szakirodalomban a face (face-work, face management stb.) fordítására mind a „homlokzat”, mind az „arc” használatos, itt többnyire az elterjedtebb „homlokzat” megnevezést használom, mert ezt a mesterségesen felépített jellegre vonatkozóan kifejezőbbnek érzem.
4	Brown–Yule (1983: 2).
5	A figyelem, tudatosság, kiemelkedőség stb. vizsgálatánál megkülönböztetendő a beszéd létrehozójának és befogadójának aspektusa; a kettő között lehet párhuzamosság, akár egyezések is, de jelentős különbségek is.
6	Metapragmatikain itt a beszédtevékenységre, a nyelvhasználatra magára reflektáló beszédaktusokat vagy egyéb kifejezéseket, pl. a diskurzusjelölőket értem (vö. Verschueren 1999: 188), ezek közül itt a beszédaktusokról lesz szó.
7	A látás és a megértés, illetve a látás és a figyelem párhuzama a kognitív nyelvészet egyik alapvető metaforája, pl. Chafe (1994: 53), Langacker (2001: 144); l. Tolcsvai Nagynál is, pl. az átlát kapcsán (Tolcsvai Nagy 2005). Egy személy értékelését, a róla kialakuló benyomások összességét a szociálpszichológia is a „kép” fogalmával közelíti meg, vö. Buda (1994).