Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2 Ennek során tehát különféle beszédaktusokról, vagyis a párbeszéd szavaknál általában nagyobb, fordulónál általában kisebb, saját illokúciós erővel bíró egységeiről lesz szó, elsősorban Searle (1969) alapján, abból kiindulva, hogy „a kommunikációnak nem a morfémák, szavak, mondatok, hanem a beszédaktusok az egységei (Searle 1971)” (Pléh–Síklaki–Terestyéni 2001: 13). A beszédaktus, a mondat és a megnyilatkozás viszonya többféleképpen is felfogható (pl. Pléh–Síklaki–Terestyéni 2001: 8, Verschueren 1999: 131); itt abból a társalgáselemzésben szokásos felfogásból indulok ki (vö. Hymes 1974: 480 is), mely szerint a megnyilatkozás a beszéd alapegysége, egy vagy több mondatból is állhat, és nem azonos a társalgás fordulóival, mivel egy fordulóban több megnyilatkozás is elhangozhat. A beszédaktus terjedelmét tekintve hosszabb és rövidebb is lehet egy mondatnál, illetve egy mondat, és egy megnyilatkozás is, több beszédaktust is tartalmazhat.