Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.2. Az igemódosító és az ige alkotta komplexum mint protoállítás

Az igazságfeltételes szemantikában a predikátum (e, t) típusú funktornak tekintendő, mely valamilyen entitás (e) értékű individuumnev(ek)et vár el bemenetül, kimenete pedig egy igazságértékkel (t) rendelkező mondat. E modell szerint rész–egész viszony és jelentős típusbeli különbség van állítmány és állítás között: a predikátum önmagában még nem állít semmit, nem tekinthetjük propozíciónak, hanem pusztán egy olyan függvény, amelyet különféle entitásokra alkalmazva igaz vagy hamis állításokhoz jutunk. Például a MEGHÍVJA(x, y) kétargumentumú predikátumot konkrét személyekre—pl. Jánosra és Marira—kell alkalmaznunk ahhoz, hogy az eredmény egy propozíció legyen.

A kognitív szemlélet megközelítésmódja egészen más, hiszen a (kijelentő) mondat szemantikáját nem a platóni igaz–hamis distinkcióra vezeti vissza, hanem valamilyen sajátos nézőpontból megkonstruált, konceptualizált elemi jelenetet lát benne (például Az út a völgyből a hegyre vezet és Az út a hegyről a völgybe vezet mondatok ugyanazt a „deskriptív tartalmat” más-más nézőpontból konceptualizálják, vö. Tolcsvai Nagy 2006). Ebben a keretben már fogalmazhatunk úgy, hogy a predikátum egy elemi eseményről szóló magmondatot, protoállítást fejez ki, hiszen tartalmazza mindazon szemantikai alstruktúrákat, melyek kifejtésével, „elaborálásával” (Langacker 1987) a teljes mondat jelentéséhez jutunk. Például az iménti példában a vezet ige sematikusan tartalmazza a „valami”, a „valahonnan” és a „valahova” komponenseket.

A predikátum magmondatként, protoállításként való megközelítését több univerzális, illetve specifikusan a magyarra vonatkozó érvvel támaszthatjuk alá.

Univerzális érv lehet, hogy a mondattagadás a legtöbb nyelvben a predikátum tagadásaként realizálódik, azaz például az ige közvetlen környezetében, s nem a mondat elején vagy végén szokott szerepelni a tagadószó (vö. a francia ne V pas konstrukciót).1 Ez a logikai szemléletből nem feltétlenül következne, hiszen a predikátumtagadást és a mondattagadást formailag különbözőként szokták elgondolni (pl. más lehet a János nem-okos [’John is non-smart’] és a Nem igaz, hogy János okos [’It is not the case that John is smart’] mondatok logikai szerkezete). Az igei paradigmák is tanulságosak: bár a generatív szemlélet a szám- és személyjegyeket a főnév inherens kategóriáinak tekinti, amelyeket az ige csak mintegy „örököl”, fordított szemlélet is lehetséges, s történetileg indokoltabb lehet: eszerint már maga az ige tartalmazza (pl. a magyarban személyes névmási eredetű személyragok formájában) a szám- és személyjelölést, s az alany funkciójú elemek mindössze arra szolgálnak, hogy kifejtsék, elaborálják a megfelelő igei alstruktúrát.2

Ezt a— történeti érvekkel alátámasztható— elméleti lehetőséget igazolja számos nyelv szinkróniájában a nulla argumentumú, jellemzően az időjárásra vonatkozó igék osztálya (m. esik, havazik, ol. piove ’esik’, nevica ’havazik’ stb.), amelyben nincs szükség ilyen alstruktúrák kifejtésére, így a „harmadik személyű”—pontosabban személytelen—igealakok önmagukban mondat értékűek lehetnek. Végül, a magyarra nézve hasonló gondolatmenetet követhetünk a határozott és általános igei paradigmák különbségtételében: ugyan a határozottság látszólag a tárgy inherens tulajdonsága, s igei affixumban való jelölése másodlagosnak tűnik, valójában igen ősi megkülönböztetésről van szó, amely alighanem történetileg megelőzte a határozott és határozatlan tárgyak közötti mai értelemben vett distinkciót (vö. az engem lát/téged lát/őt látja paradigmát). Mindezen jelenségek arra utalnak, hogy az állítmány funkcionális szempontból nem rész–egész, hanem inkább egész–egész viszonyban van a teljes mondattal: önmagában hordozza mindazt a sematikus információt, mely a szereplők és körülmények kifejtésével—ha szükség van rá—explicitté válhat.

Az igemódosító (amely lehet puszta főnév vagy igekötő is, pl. fát vág, megold) ebből a szempontból a protoállítás mint morfoszintaktikai kompozitumszerkezet komponensének látszik, mely egyrészt inkorporált vonzatként viselkedhet (vö. Kiefer 2003), másrészt az igei aspektus módosításában játszhat szerepet (ír → megír), de az ige jelentésének szorosabban „lexikális” részére is hatással lehet (idiomatikus jelentésváltozás (rúg → berúg), vonzatkeret megváltozása (ajándékoz vmit vkinek → megajándékoz vkit), stb.). Bár az igemódosítók különféle típusai között jelentős kognitív szemantikai különbségek vannak— pl. a sematicitásuk fokát illetően —, jelen tanulmány szemszögéből az a lényegesebb, hogy egyaránt a predikátum mint protoállítás részei, s vélhetően egyazon grammatikalizációs ösvény eltérő szakaszait képviselik. A puszta főnévi igemódosító + ige szósorokat ugyan kevésbé vagyunk hajlamosak egy egységként felfogni, hiszen rendkívül transzparens, „kompozicionális” szemantikai szerkezetet alkotnak, de— mint Kiefer (1990–1991) rámutat—az igével együtt egy i n t é z m é n y e s ü l t cselekvés leírására szolgálnak (vö. ?barátot látogat ↔ beteget látogat), s ez kétségtelenül az igekötős igékkel rokonítja őket.

Az igemódosító és az ige alkotta komplexumnak egy elemi eseményt megjelenítő protoállításként való felfogásából következik, hogy vizsgálható ennek a protoállításnak az „alapszórendje”, tekintet nélkül a rajta kívül eső (őt megelőző vagy követő) elemek sorrendjére. Úgy tűnik, jogos ez a szemlélet: a magyarban a topikalizáció a megfigyelhető SVO-preferencia ellenére (Pléh 1998: 101–102) lényegében jelentéktelen az alapszórend szempontjából (vö. János meghívta Marit/Meghívta János Marit/Marit meghívta János), s funkcionális eltérést inkább csak azokban az esetekben tapasztalunk, amikor az igemódosító valamilyen okból az ige mögé kerül. Mielőtt azonban erre rátérnénk, vizsgáljuk meg a jelöletlen igemódosító–ige sorrend pragmatikai hozadékát!

A tagadószó elhelyezkedésének univerzáléit Dryer (1988) tárgyalja részletesen.

Vö. Havas (2003) részletesebb kifejtését: „A verbum finitum [. . .] ősi jelenség. Voltaképpen nem egyéb, mint egy ősi mondat, amelyben az igei jelentés képviseli a predikativitást, a személyvégződés pedig a nominális szintagmát—elvont névmási fokon. A névmás a legősibb névszói szófaj, s—téves képzeteket sugalló elnevezése ellenére— voltaképpen nem ő helyettesíti a főnevet, hanem ellenkezőleg. Szigorúan történeti szempontból egy olyan mondatban, mint a kutyák ugatnak, nem—ahogyan közönségesen véljük—az igei állítmány van egyeztetve az alannyal, hanem éppenséggel fordítva áll a dolog. Az ugatnak agglutinálódott névmásai révén—tehát ősi alakulatként—már tartalmazza a 3. személyű alanyt és a többes számot (-n és -k), a kutyák ezt tulajdonképpen csak értelmezi, konkretizálja. Így verbum finitum esetén történetileg a legegyszerűbb »tőmondat« is alárendelő (pontosabb lenne azt mondani: fölérendelő) szerkezetű: magva egy ősi mondat, amelyet körülölel és magába foglal a mondatelv egy fiatalabb, kiteljesült keretsémája” (17). Bár Havas hangsúlyozza a szigorúan történeti szempontot, a jelen kötetben alkalmazott megközelítés diakróniát és szinkróniát lehetőleg szerves egységben fogja fel. Ily módon az a vállalkozás sem látszik reménytelennek, hogy a „magmondat” és a „kiteljesült keretséma” fogalmait egy leíró modell részévé tegyük.