Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2 Vö. Havas (2003) részletesebb kifejtését: „A verbum finitum [. . .] ősi jelenség. Voltaképpen nem egyéb, mint egy ősi mondat, amelyben az igei jelentés képviseli a predikativitást, a személyvégződés pedig a nominális szintagmát—elvont névmási fokon. A névmás a legősibb névszói szófaj, s—téves képzeteket sugalló elnevezése ellenére— voltaképpen nem ő helyettesíti a főnevet, hanem ellenkezőleg. Szigorúan történeti szempontból egy olyan mondatban, mint a kutyák ugatnak, nem—ahogyan közönségesen véljük—az igei állítmány van egyeztetve az alannyal, hanem éppenséggel fordítva áll a dolog. Az ugatnak agglutinálódott névmásai révén—tehát ősi alakulatként—már tartalmazza a 3. személyű alanyt és a többes számot (-n és -k), a kutyák ezt tulajdonképpen csak értelmezi, konkretizálja. Így verbum finitum esetén történetileg a legegyszerűbb »tőmondat« is alárendelő (pontosabb lenne azt mondani: fölérendelő) szerkezetű: magva egy ősi mondat, amelyet körülölel és magába foglal a mondatelv egy fiatalabb, kiteljesült keretsémája” (17). Bár Havas hangsúlyozza a szigorúan történeti szempontot, a jelen kötetben alkalmazott megközelítés diakróniát és szinkróniát lehetőleg szerves egységben fogja fel. Ily módon az a vállalkozás sem látszik reménytelennek, hogy a „magmondat” és a „kiteljesült keretséma” fogalmait egy leíró modell részévé tegyük.