Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.4. Az ige–igemódosító sorrend pragmatikája

A magyarban különféle konstrukciókban találkozunk az igemódosító–ige szórend „felborulásával”, s nem feltétlenül vehetjük biztosra, hogy ezek mindegyikét képesek leszünk ugyanarra az okra visszavezetni (hiszen a nyelvi formák különféle funkciók kifejezésére kötődhetnek le — vö. Kálmán C. et al. (1989: 75) elemzését a progresszív aspektust kódoló igekötő-hátravetésről). Ennek ellenére megalapozottnak látszik az a hipotézis, miszerint az ige–igemódosító sorrend egyik legjellemzőbb, p r o to t i p i k u s pragmatikai funkciója, hogy a protoállítás érvényességének, illetve jelentőségének csökkenését jelezze.

A hipotézis ellenőrzéséhez vizsgáljuk meg az ige–igemódosító sorrendet mutató konstrukciók minél szélesebb körét!

(14)	(a)	KIT hívtál meg?
	(b)	MARIT hívtam meg.
	(c)	RITKÁN hívom meg Marit.
	(d)	Nem hívom meg Marit.
	(e)	Hívd meg Marit!
	(f)	Hívd meg Marit, és nyert ügyed lesz.
	(g)	Hívtad volna meg Marit, nyert ügyed lett volna.
	(h)	Csak hívná meg Marit!
	(i)	Már éppen hívnám meg Marit, de nem veszi fel a kagylót.
	(j)	Hívtam már meg Marit (volt rá példa).

A hipotézis igazolása (14a–h) esetében látszik egyszerűbbnek. Az esetek egy részében a protoállítás érvényességének, jelentőségének csökkenése abból fakad, hogy a szóbanforgó mondat e g y á l ta l á n n e m f e j e z k i á l l í tá s t: (14a) kérdő, (14e) felszólító, (14f, g) hipotetikus eseményre utaló, (14h) pedig óhajtó beszédaktust (grammatikalizált mondattípust) képvisel.1 Ettől elkülönül (14b) esete, amely állító mondat ugyan, de benne a p r o to á l l í t á s a l á r e n d e l ő d i k e g y f o n t o s a b b, azonosító á l l í tá s n a k (a MARIT hívtam meg mondat nem a meghívás tényét állítja, hanem Marit azonosítja mint azt a valakit, aki a releváns személyek közül a meghívás címzettje). Végül az előző fejezetben már láthattuk, hogy a ritkán szerepe a p r o to á l l í tá s é r v é n y e s s é g é n e k k o r l á to z á s a (14c) (’csak n-szer történik meg p’); e képzeletbeli skála végpontja természetesen nem más, mint a tagadás (14d).2 A protoállítás redukciója tehát három formában is megvalósulhat: a beszédaktus (mondattípus) megváltozásával, azonos tagmondaton belüli fölérendelt predikátum megjelenésével, valamint a propozíció érvényességének „belső” korlátozásával.

(14i) és különösen (14j) hasonló értelmezése valamivel nehezebbnek látszik, ha egyáltalán lehetséges. A progresszív aspektust kódoló igekötőhátravetés (Már éppen hívnám meg Marit, de nem veszi fel a kagylót) esetében a protoállítás redukciójának okát talán abban láthatjuk, hogy ideiglenes eseményről van szó, mely általában alárendelődik egy fontosabb állításnak (ez esetben annak, hogy Mari nem veszi fel a kagylót). Ugyanígy az egzisztenciális mondatot (vö. Kálmán (szerk.) 2001: 17) illusztráló (14j) esetében mondhatnánk azt — bár funkcionális nyelvelméleti keretben nem a legelőnyösebb — hogy a meghívási esemény fölé rendelt implicit egzisztenciális állítás (’volt már rá példa, hogy. . . ’) áll a jelenség hátterében. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy mindkét eset az igemódosító egy önálló funkciójával, az aspektusjelöléssel függ össze: mivel az igét megelőző igemódosító gyakran a protoállításban foglalt esemény befejezettségét, belső térbeli, illetve időbeli végpontját is kódolja, ezért a belső végponttal nem rendelkező (progresszív vagy éppen „határozatlan előidejű” (Varga 1982: 165)) mondatok alkalmas kifejezőeszköze lehetett az ige mögött elhelyezkedő igemódosító. Ezt a megoldást javasolja általánosabb érvénnyel az igekötős ige kognitív szemantikájának leírásában Tolcsvai Nagy (2005b: 43) is: szerinte fókusz esetén „az igekötő ige utáni sorrendi helyzete azt eredményezi, hogy az ige előtti teljes főnév és a puszta ige által profilált folyamat kerül közvetlen szemantikai kapcsolatba, az igekötő által megadott térbeli és időbeli specifikációk, többek között a perfektuálás nélkül”.

Összefoglalva a fejezet eredményeit: az ige–igemódosító sorrend jellemző, az esetek többségét lefedő pragmatikai funkcióját különféle konstrukciók alapján abban határoztuk meg, hogy kifejezi az igemódosító + ige komplexumban kódolt protoállítás érvényességének, illetve jelentőségének csökkenését. Ennek három fő fajtáját különítettük el: a beszédaktusváltást, egy fölérendelt predikátum bevezetését, valamint a protoállítás érvényességének „belső” korlátozását. Ugyanakkor hangsúlyoztuk, hogy ez a prototipikus funkció nem feltétlenül terjeszthető ki valamennyi példára: a progresszív, illetve a határozatlan előidejű (egzisztenciális) mondatokban tapasztalt inverzió az igemódosító aspektuális funkciójának következménye is lehet.

Az ige és az igemódosító inverziója óhajtó mondatokban az elképzelt tényállás valószínűségével, a remény mértékével is összefüggésben állhat (realis – irrealis): a Bárcsak meghívná Marit! mondat azt fejezheti ki, hogy a beszélő erősebben átéli, megvalósulható tényként konceptualizálja a remélt szituációt, míg a Csak hívná meg Marit! kevesebb meggyőződést, illetve reményt tükröz. Hasonló okra vezethetjük vissza—mindamellett, hogy az intonáció vagy a kérdő partikula elégséges jelölést biztosít — az eldöntendő kérdések igemódosító–ige szórendjét (Meghívtad(-e) Marit?): a kérdés mintegy megelőlegezi a (többnyire preferált) pozitív választ. Ugyanez kiegészítendő kérdésekben természetesen nem lehetséges ( *KIT meghívtál?), mivel az Igen/Nem válaszlehetőségeket biztosító eldöntendő kérdéstípussal szemben ez esetben nyitott kérdésekről van szó, így a válasz nem előlegezhető meg. Végül ugyancsak ehhez a témához tartozik az egyenes szórendű parancs felszólító vagy akár kĳelentő módban, mely a hallgatótól elvárt cselekvést szinte megvalósult tényként konceptualizálja (Meghívod!).

Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a tagadószó ugyanolyan kategóriájú elem-e, mint a ritkán. Ige előtti viselkedésük hasonló, ám a ritkán-nal ellentétben a nem az azonosító fókuszt is megelőzheti (Nem MARIT hívja meg ↔ *Ritkán MARIT hívja meg). Hasonló kettősséget tapasztalunk a kérdőszók között is: a ki, hol, mikor típusú kérdőszókkal ellentétben a miért az azonosító fókusz előtt is állhat (Miért MARIT hívja meg? ↔ *Mikor MARIT hívja meg?). A megoldás jórészt a nyelvelméleti háttértől függ: ha szigorúbban meghúzzuk a kategóriák határait (mint az a generatív nyelvészetre jellemző), akkor két külön szófajjal dolgozhatunk (vö. Imrényi 2007a), míg a funkcionális kognitív nyelvészet prototípuselvű kategorizációjához inkább az illeszkedik, ha az elemek közötti hasonlóságoknak tulajdonítunk nagyobb jelentőséget (vö. Imrényi 2007b). A problémára a 3.5. fejezet egyik lábjegyzetében még visszatérek, de részletesebben e tanulmányban nem foglalkozom vele.