Az első koponyalékeléses leletek a kőkorszak neolitikus periódusából maradtak fenn, kerek vagy négyszög alakú kezdetleges trepanálás utáni bizonyítható túléléssel – a beavatkozások föltehetőleg a gonosz szellemek és démonok kieresztésére irányultak. A pszichiátriai betegségek sebészi kezelése olyan régi, mint maga a pszichiátriai betegség. A 19. századi pszichiátriai idegsebészet egybeesik a Broca[34] és Wernicke[35] által végzett úttörő munka éveivel, amikor az agy és a legfőbb agyi tevékenység – a viselkedés és a nyelv anatómiai alapjainak földerítése vált lehetővé. A svájci Gottlieb Buckhardt 1888-ban végezte az első modern kori beavatkozást, amely a „topectomia” nevet kapta[36] – ez egy skizofrén beteg homlok-, széli és halántéklebenyének a részleges kimetszése volt. A 20. század első évtizedében a pszichiátria és a neurológia szétválása azt eredményezte, hogy az ún. „mentális betegségek” kapcsán a pszichiáterek az interperszonális és szociális tényezőket emelték ki, míg a neurológusok inkább az inzulin- és elektrokonvulzív sokk és a hidroterápia irányába fejlődtek. A II. Neurológiai Világkongresszuson, 1935-ben Fulton és Jacobsen számolt be arról, hogy a frontalis asszociatív mezők reszekciója lényegesen javít az abnormális viselkedésen – ez az elképzelés vezette Egaz Moniz portugál idegsebészt a frontalis lobotomia, más néven a praefrontalis leukotomia kidolgozásához[37, 38]. Később Walter Freeman ideggyógyász és James Watts idegsebész módosítása nyomán lett a beavatkozás neve „frontalis leukotomia” és „transorbitalis praefrontalis lobotomia”[39, 40]. A frontalis fehérállomány átmetszését mindkét oldalon az arcus zygomaticus fölött felhelyezett 1 cm-es furaton bevezetett, leukotomnak nevezett műszerrel végezték. Kezdetben a betegségek szélesebb spektrumában alkalmazták, később a skizofrénia, a depresszió és a gyermekkori viselkedészavarok kezelésében, de a homoszexuálisokon és a súlyos bűncselekmények elkövetőin is végrehajtottak ilyen műtéteket. Moniz 1949-ben Nobel-díjat kapott az eljárás kidolgozásáért.