Ma már sokkal kevésbé élő d’Alembert (4.2-10 ábra) elve, különösen nem abban a megfogalmazásban, ahogy eredetileg ezt d’Alembert megadta (Traité de Dynamique,1743), és amely nem azonos azzal, amelyet általában d’Alembert-elvnek szokás nevezni. Érdekes és jellemző d’Alembert filozófiai hozzáállása a kérdéshez. Nem véletlen, hogy az ész századában vagyunk, és nem véletlen, hogy ezen század egy kiváló és igen jellegzetes képviselője, éppen d’Alembert az Enciklopédia egyik szerkesztője. Az egész XVIII. század folyamán végigvonul az a kérdés, hogy vajon a mechanika alaptörvényei szükségszerűek-e, vagyis mindenki által elfogadható logikai elvekből levezethetők-e, vagy esetlegesek, ami egyszerűbben kifejezve annyit jelent, hogy a természetben éppen ez a törvényszerűség uralkodik, de logikailag lehetne másképp is. Huygens a XVII. század igazságkeresésének jelmondatává a „ratio et experientia” kifejezést tette. A XVIII. század szívesen áttolta volna a súlypontot a ratio szóra. Nem véletlen, hogy a Berlini Tudományos Akadémia a század közepén olyan pályázatot írt ki, amelyben azt a kérdést kellett megvizsgálni és – ha lehet – eldönteni, hogy vajon a mechanika alapelvei szükségszerű vagy esetleges igazságok-e. A huygensi jelmondatot tehát kérdés formájában teszi fel: ratio vel experientia? d’Alembert abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy az alapelvek logikai szükségszerűséggel állíthatók fel. Éppen ezért akarja az erőhatást is kiküszöbölni a mechanikából (4.2-2 idézet), minthogy ez lerontaná a mechanika biztosságát és egyszerűen kísérleti tudománnyá tenné azt. Itt közbevetőleg megjegyezzük, hogy Jakob Bernoulli 1703-ban már egy hasonló elvet állított fel, amelyet azonban a jelenségek sokkal szűkebb körére lehetett csak alkalmazni. Bernoulli elvét valóban csak a fizikai inga mozgásának meghatározására használta fel. Érdekes azt is megemlíteni, hogy d’Alembert azért, hogy elvének használhatóságát bebizonyítsa, ugyancsak a fizikai inga problémáját vette elő. A tudománytörténetben nem ez az egyetlen eset, amikor egy új elmélet életképességét azzal igyekeznek bebizonyítani, hogy a kor divatos, tehát sokak által már egzaktul megoldott, de lehetőleg nem triviális problémáját veszik elő. Így a XX. században azt látjuk például, hogy a kvantumelmélet különböző variánsai – a Bohr-elmélet, a Heisenberg-féle kvantummechanika, a Schrödinger-féle hullámmechanika – „mestermunkaként” a hidrogénatomot tárgyalják. A XVIII. század első felében – egészen addig, amíg Euler végül is a szilárd testek általános elméletét le nem fektette – a fizikai inga szerepelt mint annak a kritériuma, hogy a szóban forgó elv felvételt nyerhessen a megbecsült vagy esetleg vitatott, de mindenesetre figyelmet felkeltő elméletek közé.