Másfél évezredes élettartam egy olyan elmélet számára, amelynek tételeit nap mint nap a megfigyelt eredményekkel vetik össze, igen tiszteletreméltó. Az égitestek mozgásának ez a nagy szintézise – az araboktól származó Almagest név a Megale szüntaxisz (μεγάλη σύνταξις) elferdítése – vagy ötven generáción át kielégítette a naptárkészítők, az asztronómusok és az asztrológusok igényét. Fizikai modellt ugyan nem adott, de akinek erre igénye volt, azt is megtalálhatta az arisztotelészi rendszer kristályszféráiban. Vonzerejét a platóni elvekhez való ragaszkodásának, pontosságát pedig rugalmasságának köszönheti; ez a rugalmasság abban állt, hogy a „jelenségek megmentése” céljából olyan mozgástípusokat is felvett a tökéletes lények számára lehetséges ideális mozgások közé, amelyek – paradox módon – ellentétben álltak a platóni elvekkel. Az 1.4-11 ábra a Naprendszer egyszerűsített ptolemaioszi képét mutatja. A középen nyugvó Föld körül keringenek rendre: a Hold, a Merkur, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Ebben a képben a Hold és a Nap egyszerű körpályán kering. Ez tulajdonképpen az igazi ideális mozgás: egyenletes szögsebességű körmozgás. Ezt mint alap mozgáselemet, külön feltüntettük az 1.4-12a ábrán. A bolygók már összetettebb mozgást végeznek: egyenletesen körbejárnak az epicikluskörön, amelynek középpontja ugyancsak egyenletes sebességgel halad a deferenskörön (1.4-12d ábra). Ezen két – önmagában Platón szemével nézve is ideális – mozgás változatos eredőt adhat a két körhöz tartozó sugár, a szögsebesség és a befutási irány viszonyától függően. Így az 1.4-12b ábra szerint eljuthatunk egy olyan mozgáshoz, amely körpálya ugyan, de a pálya középpontja nem esik egybe a mindenség középpontjával, a Föld középpontjával. Kiadódhat olyan mozgás is, amikor ezen excentrikus körpálya – excenter – középpontja még külön körpályát ír le. Ezen általános eset eredője adhatja azután a bolygók retrográd mozgását is.