Egy tőkés piacgazdaságban a gazdasági szereplők – legyenek akár magánszemélyek, akár vállalatok – éles küzdelemben állnak egymással, és erős ösztönzők hatnak rájuk, hogy a törvényesség határait súroló vagy azt áthágó eszközöket is használjanak. A korrupció, a befolyással való üzérkedés egyike ezeknek a tiltott eszközöknek. A dilemma nagyon hasonló ahhoz, amit az élsportból mindenki jól ismer: a doppingról van szó. A versenyzők, a mögöttük álló edzők, sportvezetők és egyesületek tudják, hogy a doppingolás tilos – mégis évtizedek óta hozzányúlnak ehhez az eszközhöz. A büntetés is hasonló ahhoz, ami a gazdaságban és a politikában történik. Aki lebukik, akit a megfelelő hatóságok – a gazdasági életben a bíróságok, a sportban az országos és nemzetközi szövetségek – vétkesnek találnak, azok cselekedetük súlyától függően rövidebb-hosszabb eltiltást kapnak. De ez a kisebbség. A többségről sohasem vagy csak évtizedekkel később derül ki, hogy csalt.1

Ahogy a dopping szerves része az élsportnak, úgy a korrupció szerves része a kapitalista gazdaságnak. Lehet és kell is ellene küzdeni, de a küzdelem sohasem fog véget érni. Nagyon figyelemre méltó az a hasonlóság is, ahogyan a magyar közvélemény a doppingvétségre, illetve a korrupcióra reagál. Az emberek jelentős része szelektíven viszonyul ezekhez az ügyekhez. Azoknak a sportolóknak vagy közéleti szereplőknek, akiket az illető egyén kedvel, inkább megbocsátja a csalást, akikkel pedig nem szimpatizál, azoknak nem.2 E tekintetben Magyarország semmiben sem különbözik a fejlődő országoktól, ahol ez a fajta törzsi, etnikai alapú hozzáállás jól ismert oka a korrupció folyamatos újratermelődésének.

Nézzük először a Tocsik-ügyet. Két hónappal a botrány kirobbanása után a közvélemény-kutatók azt mérték, hogy a felnőtt népesség 98%-a hallott az ügyről. A válaszolók közel háromnegyede spontán módon – tehát úgynevezett nyitott kérdésre válaszolva – ezt az ügyet nevezte meg az elmúlt néhány hét legfontosabb hazai eseményeként. Ötből négy megkérdezett úgy gondolta, hogy a botrányért felelősség terheli a kabinetet. Az ellenzéki pártok lehetséges szavazói viszont sokkal egységesebben hangoztatták a kormány felelősségét: mindazok 90%-a felelősnek tartotta a kormányt, akik „egy jövő vasárnapi választáson" valamelyik ellenzéki pártra voksoltak volna, miközben az MSZP-támogatóknak mindössze 64%-a gondolkodott így. A kormánypártok közül valamivel nagyobb súllyal tartották felelősnek a megkérdezettek az MSZP-t, a válaszadók abszolút többsége ugyanakkora felelősséget hárított mindkét koalíciós partnerre. Az SZDSZ-nek az ellenzéki szavazók közül is csak kevesen tulajdonítottak nagyobb felelősséget, viszont az MSZP potenciális szavazótáborában erősek voltak az elhárító mechanizmusok: 10%-uk a koalíciós partnert hibáztatta nagyobb mértékben, 21% szerint pedig egyik kormánypártot sem terhelte felelősség.3

A doppinggal kapcsolatos közvélekedést a Gallup Intézet vizsgálta 2004 szeptemberében, nem sokkal az athéni olimpia után. Csak a megkérdezettek 30%-a értett egyet azzal, hogy a NOB megfosztotta a doppingvétséget elkövető két magyar sportolót az érmüktől. A többség, 54% szerint ez nem volt helyes. A válaszadók viszonylag nagy része nem tudott vagy nem akart véleményt nyilvánítani a kérdésben (17%). A legalacsonyabb iskolai végzettségűek (8 általános vagy kevesebb) 21%-ához képest közel kétszer annyi diplomás (40%) helyeselte a NOB retorzióit, de az utóbbi körben is többségben voltak azok, akik szerint nem volt helyes kizárni sportolóinkat a versenyről.4