Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

10.1. Bevezetés

„Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. Ezen azt értem, hogy olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban.”

Lánczi András politológus,

a Századvég Alapítvány elnöke (2015)1

1990 után, a privatizációs folyamat során, több alkalommal is sor került néhány fontos, egyszer már privatizált cég teljes vagy részleges visszaállamosítására is – ilyen volt például a diósgyőri és az ózdi kohászat (8.10.1.), a Postabank (6.9.13.), a Polgári Bank (6.9.8.) –, de ezeket a tranzakciókat azután újabb privatizáció követte, melynek nyomán az említett cégek külföldi szakmai befektetők kezébe kerültek. Megesett, hogy egy privatizált céget vagy ingatlant sokéves pereskedés után azon a jogcímen vett vissza az állam, hogy a privatizációs szerződés eleve érvénytelen volt.2 Az is előfordult, hogy ugyanazt a céget kétszer is vissza kellett államosítani: ez volt a Malév sorsa (6.3.2.2.). Arra is volt példa, hogy egy újonnan létrejött magáncéget az állam kivásárolt (az M1-es és M5-ös autópályát üzemeltető cégeket). 2003-ban volt olyan eset, amikor egy nagy értékű, privatizált ingatlant – a Budapest belvárosában fekvő OGYI-székházat – az MNV Zrt. az eladási árnál jóval magasabb áron visszavásárolt (majd azután 2017-ben újra értékesített).3 Volt olyan államosítás is, amely mögött nyilvánvaló és nem is titkolt politikai cél húzódott meg. Ilyen volt a patinás polgári napilap, a Magyar Nemzet visszaállamosítása 1994-ben.4

Ezek a visszaállamosítások azonban egészen 2010-ig, a 2. Orbán-kormány hatalomra kerüléséig marginális jelentőségűnek tűntek – és összességében azok is voltak. Így nem is irányult rájuk kutatói figyelem. Csak a 2010 utáni államosítások – ezen belül is az energiaszektoron belül lejátszódott átrendeződések – kapcsán vált szembeszökővé, hogy itt valamiféle folytonosság jelei tapinthatók ki, melynek gyökerei valójában 2010 előttre nyúlnak vissza.5

Az utólagos elemzések fényében jól látszik, hogy a rendszerváltás utáni három évtized két legnagyobb politika pártja, a Fidesz és az MSZP teljes szívből soha nem fogadta el a közművek és a pénzintézetek privatizációját. Hasonló nézeteket képviselt az LMP, a 2009-ben alakult zöld párt, valamint a 2003-tól pártként működő Jobbik, illetve a 2018-tól pártként működő Mi Hazánk Mozgalom is. Végeredményben a kisebbségi liberális és a többségi antiliberális piacfelfogás állt szemben egymással mindvégig. Az utóbbi lényegét úgy lehetne megfogalmazni, hogy a politikusok többsége a „Magyarország számára optimális kapitalista modell”-t kereste – komolyan azt gondolva, hogy létezik ilyen.

Az energiaszektortól eltekintve az államosításról, a visszaállamosításról, illetve az új állami cégek alapításáról szóló döntések 2010 előtt többnyire a csődfenyegetettség állapotában születtek. Teljes és valódi visszaállamosítás – ahol a cél elsősorban az állami tulajdon helyreállítása és/vagy a pillanatnyi tulajdonos kiszorítása volt – sokkal kevesebb történt. De – mint majd látni fogjuk – azért ilyen is volt.

Az MNV Zrt. és jogelődeinek az államháztartás költségvetésébe illesztett, éves mérlegbeszámolóiból hozzávetőleges pontossággal 2010-ig ki lehet olvasni, hogy egy adott évben a vagyonkezelő mennyit költött „az állami tulajdoni részesedések növekedését eredményező” célokra vagy – a korábbi évek szóhasználatával – „befektetésekre, társaságok alapítására”, illetve ingatlanvásárlásra. A visszaállamosítások során kifizetett vételár egyes esetekben lefegyverzően nagy szám volt. Így például a Mol 22%-os részvénycsomagjának visszavásárlása önmagában is egy 500 Mrd Ft-os tétel volt. Ez a figyelmes újságolvasók emlékezetében azonos nagyságrendűnek tűnhetett azzal a közel 500 Mrd Ft-tal, amit az 1995-ben lebonyolított nagy privatizációs tranzakciók összesen eredményeztek. Ez igaz is, csakhogy közben a forint egyenletesen inflálódott. Mint majd a fejezet végén részletesen és közelítően pontos adatokkal majd bemutatjuk, GDP-arányosan az Orbán-korszak államosításai sokkal kisebb részvény- és üzletrészvagyont érintettek, mint az 1994–98 közötti privatizációk.

Húsz éven át, egészen 2010-ig sem Orbán, sem más fideszes vezetők nem tettek olyan kijelentéseket, hogy a privatizációs folyamatot vissza kellene fordítani. Ugyanakkor tény – de ez csak a jelenből visszatekintve fontos –, hogy 1998-ig a privatizációs törvény nem is tette lehetővé, hogy az állam visszavásároljon egyszer már eladott cégeket, még akkor sem, ha esetleg a BÉT-en kialakult részvényárak ezt éppenséggel még üzletileg is indokolttá tették volna. Ezért és ekkor került sor az Alkotmány és a privatizációs törvény módosítására, ami viszont utat nyitott a 2010 utáni tömeges államosítások számára. Mint arra már könyvünk legelején felhívtuk a figyelmet (1.1. Bevezetés), a 2010 utáni fejleményeket a 20. századi magyar történelem meghosszabbított perspektívájából szemlélve úgy is fogalmazhatunk, hogy a nemzeti vagyon 9. újraelosztására tett kísérletének tekintjük az egész Orbán-korszakot.

10.1. táblázat. A nemzeti vagyon újraelosztására tett kísérletek, 1918–2024

Sorszám	Közkeletű megnevezés	Időtartam	Fontosabb intézkedések	Elsődleges cél	Másodlagos cél	Végeredmény
1	Őszirózsás forradalom	1918. október 30. – 1919. március 21. (142 nap)	Földosztás	A feudális rendszer megtörése	Szociális feszültségek enyhítése	A tulajdoni reformokat 1920 után visszavonták
2	Tanácsköztársaság	1919. március 21. – augusztus 1. (133 nap)	Minden területre kiterjedő államosítás, a mezőgazdaságban szövetkezetesítés	Teljes társadalmi egyenlőség	Rövid távú gazdasági stabilizáció	A tulajdoni reformokat 1920 után visszavonták
3	Trianoni békeszerződés	1920-tól	Földreformok az utódállamokban	Az I. vh. vesztes országainak megbüntetése	Új világrend kialakítása a nemzeti önrendelkezés elvei szerint	Az új határok 1945 után is érvényesek
4	Vagyonváltság	1920–24	Évenkénti vagyondézsma (föld, értékpapírok)	Gazdaság stabilizálása	Részleges földosztás.	A tervezett bevétel kb. 1/3-a realizálódott
5	Szelektív különadók	1938–44	A magyar zsidóság vagyonának megcsapolása	Antiszemita ideológiai célok	Rendszerhű társadalmi csoportok jutalmazása	1945-ig életben maradtak az intézkedések
6	Német megszállás, Szálasi-korszak	1944. március 19. – 1945. március 28. (372 nap)	A magyar zsidóság vagyonának megcsapolása	Antiszemita ideológiai célok	Rendszerhű társadalmi csoportok jutalmazása	1945-ig életben maradtak az intézkedések
7	Szocializmus	1945–1962*	Teljes körű államosítás	Tervgazdasági rendszer kiépítése	Társadalmi egyenlőség	Az államosítás fontosabb lépései 1962-re lezárultak
8	Rendszerváltás első évtizede	1991–1997	Igen széles körű, kezdetben nagyon gyors magánosítás	Visszatérés a piacgazdasághoz	Beilleszkedés a globalizálódó világgazdaságba	A legsikeresebb közép-európai rendszerváltó ország
9	Orbán-rendszer	1998–2024	Szelektív visszaállamosítás, szelektív adóztatás, ingyenes vagyonjuttatás	A végrehajtó hatalom mozgásterének szélesítése	Elitcsere	A rendszerváltás során bekövetkezett változásokhoz képest minimális visszaállamosítás

Megjegyzés:

* Figyelemre méltó, hogy az 1956-os forradalom heteiben nem merült fel a nyilvánosság előtt semmiféle tulajdoni reformra és/vagy a kapitalista piacgazdasági rendszer visszaállítására vonatkozó javaslat.

Forrás: Saját összeállítás.

Természetesen ezek a vagyon-újraelosztási kísérletek nem voltak egyformák, mint arra Magyar (2015a)6 igen helyesen rá is mutatott. A Horthy-korszak például egyáltalán nem célozta a gazdasági elit lecserélését. Kivételt ez alól a zsidó vagyonok – nem is teljes körű – kisajátítása jelentett. A Horthy-korszak kormányai nem teremtettek új vagyonos osztályt, a cél csupán a keresztény középosztály pozícióinak erősítése volt. A vagyonok elvétele faji alapon volt normatív, és nem egyedileg/esetileg önkényes. A szocialista állampárt 1945 után gyakorlatilag minden magántulajdont kisajátított, tehát a vagyonvesztés osztályalapon volt normatív. A rendszer haszonélvezői alig részesültek valamiféle vagyoni juttatásban: kiegészítő jövedelmet, járadékvadászati lehetőséget kaptak csupán. Ezzel szemben, mint majd eben a fejezetben látni fogjuk, az Orbán-rendszerben a vagyonok elvétele einstandolás és/vagy vissza nem utasítható, anyagilag akár nagyvonalúnak is mondható vételi ajánlatok vagy kamattámogatott hitelek útján semmiféleképpen nem volt normatívnak mondható. A döntések egyediek voltak, amikor is egy példából nem következett további hasonló fejlemény.

De teljesen félrevezető kihagyni a gondolatmenetből azt, hogy 2010 után nagyon jelentős átrendeződések történtek a központi államapparátus és az önkormányzatok között (az utóbbiak kárára) és a szűkebb értelemben vett közszférán belül is. Ezeket a tranzakciókat definíció szerint nem is lehet államosításnak tekinteni.7

1	Magyar Idők, 2015. dec. 21.
2	Ez történt a körmendi Sabaria Cipőgyárral (1.3.14.), amit egy svájci befektető vett meg az ÁVÜ-től 1991-ben a szombathelyi cipőgyárral együtt. Egy évvel később azonban a műemléki hatóságok azzal álltak elő, hogy a körmendi ingatlanok megvásárlásakor az ÁVÜ nem kérte ki az ő hozzájárulásukat, így a privatizációs szerződés eleve érvénytelen volt. Az üzem ugyanis 1959 óta a műemléki védettségű Batthyány–Strattman-kastély melléképületében működött. A 90-es években bekövetkezett, utólagos jogszabályváltozás miatt viszont elidegeníthetetlenné vált az időközben kiemelt védettséget kapott teljes kastélyegyüttes. Ezért a befektető tulajdonjogát kártérítés nélkül törölték, az épületet pedig a KVI vette tulajdonába. Egy ideig még fennmaradt a jogvita, ám 2003-ban a svájciak Körmenden leállították a termelést (www.kormend.hu, 2003. dec. 22. http://www.kormend.hu/?ugras=hirolvaso&hirszama=3638). Hasonló eset volt a csillebérci úttörőtábor ügye: 1989-ben privatizálták, de mint utólag kiderült, szabálytalanul. Hosszú pereskedés után a magyar állam 2015-ben nyerte vissza jogerősen a nagy értékű ingatlanokat (3.8.3.).
3	Az Országos Gyógyszerészeti Intézet (OGYI) által használt 1600 m2-es irodaépületet 1999 utolsó napjaiban, december 27-én adta el az addigi tulajdonos, a fővárosi önkormányzat. A vásárló, az izraeli Ofer család érdekkörébe tartozó Duna Plaza Ingatlanfejlesztési Kft., 750 M Ft-ot fizetett az akkor még lerobbant állapotú Gresham-palota hátával egybeépített ingatlanért úgy, hogy az intézet is benne maradt. 2003-ban az OGYI – mintegy 2 Mrd Ft-ért, egy hároméves részletfizetési konstrukció keretében – a magyar állam javára visszavásárolta az épületet. 2016/17 fordulóján az ingatlant a Fidesz holdudvarához tartozó vállalkozók, Habony Árpád és Mészáros Lőrinc offshore cégei szerezték meg 3,9 Mrd Ft-ért az MNV Zrt. által kiírt licitpályázaton.
4	A lap 1992-ben került privatizálásra, egy jobboldali francia médiacsoport volt a vásárló (Hersant). Ám a lap folyamatosan termelte a veszteséget, ezért a franciák szabadulni akartak ettől a tehertől. A Horn-kormány – lényegében a jobboldal felé tett politikai gesztusként – 1994 tavaszán a lapot megvásároltatta a 100%-ban állami tulajdonú Hírlapkiadó Vállalattal, majd 1996-ban az ugyancsak állami Postabankkal. A lapra a Fidesz-kormány 2000-ben úgy tette rá a kezét, hogy a kiadói jogok egy Fidesz-közeli vállalkozás, így áttételesen Simicska Lajos kezébe kerültek. 2019. február 6-tól a Magyar Idők átvette az időközben megszűnt Magyar Nemzet nevét, tehát a lap végül is fennmaradt.
5	Ennek a fejezetnek több részlete már megjelent rövidebb írásaimban. Lásd Mihályi (2015), Mihályi (2018b), Mihályi (2020) és Mihályi–Szelényi (2021).
6	Id. mű: 187–188.
7	A 2010 utáni időszak korrupciógyanús ügyleteinek szisztematikus áttekintését lásd a Civitas Intézet és a Transparency International Magyarország Alapítvány két terjedelmes monográfiájában: Fekete könyv I. és II. Az I. kötet 106, a II. kötet 50 ügyletet mutat be. Ezeket a tranzakciókat 12, egymást nem kizáró kategóriába sorolták az elemzők: EU-pénzek elosztása, közbeszerzés, túlárazás, piacszerzés, nyomásgyakorlás, kérdéses megtérülés, vesztegetés, jogalkotáson keresztül megvalósuló korrupció, Fidesz-lojalitáson alapuló korrupció, oligarchához köthető korrupció, saját zsebre dolgozás, rokonoknak juttatott pénz és látványberuházások.