Multinacionális cégek és/vagy hazai kisvállalatok? A privatizáció első pillanatától fogva ez volt az egyik legfontosabb vitapont. Akik ellenezték a külföldi tőke megjelenését, azok közül sokan úgy érveltek, hogy ők valójában nem kapitalizmusellenesek, csak a hazai tőkéseket védik.

 

 

Privatizáció és reorganizáció. A rendszerváltás pillanatában sokak számára kézenfekvőnek tűnt, hogy az állami vállalatok privatizációját megelőzően lehetséges és szükséges is ezen vállalatok reorganizációja, hogy ne kelljen – korabeli kifejezéssel élve – csődáron értékesíteni ezeket. Akkor még ugyanis legrosszabb álmaiban sem tudta elképzelni egyetlen gazdaságpolitikai vezető sem, hogy az importkorlátok lebomlása és a szovjet piac összeomlása során olyan arányban és olyan mértékben vesztik el piacaikat, mint ahogyan az végül is megtörtént.2 Azt viszont minden kormányközeli szakember tudta, hogy a fizetőképesség határán imbolygó gazdaság számára teljességgel lehetetlen a reorganizáció céljára dollármilliárdos nagyságrendben friss pénzeket szerezni.

 

Vagyon és pénzosztás. A privatizáció politikai ügyként való kezelése súlyos és megkerülhetetlen ellentmondások forrása, amely mind a folyamat résztvevőit, mind annak megfigyelőit gyakorta taszítja tudathasadásos állapotba.3 Már önmagában vaskos ellentmondás, hogy miközben a privatizáció a gazdaság és a politika elválasztására irányul, a folyamat kereteit – törvények formájában – Lear király módjára viselkedő politikusok határozzák meg (1.2.1.). Ebből azután az is következik, hogy a privatizáció részkérdései is a politikai küzdelem tárgyává válnak.

 

 

Miközben a privatizáció alapvető célja az autonóm gazdálkodó egységek megteremtése, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó vállalkozások megteremtése, a magyar privatizáció területi értelemben, centralizált módon bonyolódott és bonyolódik. Érthető, hogy a privatizáció számos területén – így például a kisebb üzletek és szolgáltató egységek eladásánál, a kárpótlásra kijelölt földek árverezésénél, a helyi közszolgáltatók magánosításánál – újra meg újra felvetődik az a gondolat, hogy a privatizáció módjáról, lefolytatásának szabályairól ne Budapesten, egy állami hivatalban, hanem helyi szinten, az önkormányzatok apparátusaiban döntsenek. Bár ezek a megfontolások is jogosak, mégis helyes döntést volt a privatizációt alapvetően egy budapesti székhelyű, állami apparátusra bízni. Másképpen nem lehetett volna elérni, hogy a magánosítás egységes játékszabályok szerint történjen. A privatizáció területi decentralizációja nem növelte, hanem csökkentette volna a folyamat átláthatóságát, s bizonyosan a korrupció nagymértékű növekedésével járt volna. Ez végzetes módon alááshatta volna a társadalmi békét, az állampolgároknak a jogállamba vetett – amúgy is gyengécske – bizalmát (lásd Oroszország, Románia és Bulgária példáját!) Az állami újraelosztás még mindig kiterjedt mechanizmusai – közbeszerzések, pénzügyi támogatások és adókedvezmények elosztása – a privatizáció nélkül is a politikai és az üzleti korrupció melegágyaként szolgálhatnak. Elképzelhető, mennyivel rosszabb lenne a helyzet, ha a helyi önkormányzatok vagy a települési önkormányzatoktól is független területi privatizációs szervezetek megkapták volna a privatizáció jogát is.5

 

 

Privatizáció mint arbitrázsüzlet. A viták során gyakorta elhangzott, hogy a készpénzes vásárlások előtérbe helyezése is a külföldieknek kedvez. „Inkább a magyaroknak adott speciális kedvezményekkel kellene segíteni a hazai polgárság megerősödését” – szólt az érv az üzleti körök megfogalmazásában (2.2.4.). „Inkább az adott vállalat dolgozói kapjanak lehetőséget a kedvezményes tulajdonszerzésre” – mondták az MRP-mozgalom élharcosai (4.3.2.). „Ne a külföldiek, hanem az adott vállalat magyar beszállítói kapják meg a céget” – ez meg a mezőgazdasági lobbi érve volt, ha éppen élelmiszeripari cégről van szó. Hasonlóképpen érveltek a területi önkormányzatok és a tb-alapok vezetői is, csak ők éppen nem beszállítói, hanem vevői oldalról nézve kívántak kedvezményes vagy ingyenes tulajdont szerezni a számukra fontos vállalatokban.