Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.3.2. Igen: a piacot adjuk el!

A külföldi tőke beáramlásával kapcsolatban sokszor elhangzott az a bíráló megállapítás, hogy a külföldi befektetők csak piacot vásárolnak, és „valódi” céljuk a magyar áruk kiszorítása a magyar piacokról. Akik így érvelnek, példaként arra szoktak hivatkozni, hogy a hazai üzletek polcai importcikkekkel vannak megtömve, miközben a belföldi fogyasztásra termelő vállalatok piacproblémákkal küzdenek.

Ez a gyakorta elővezetett gondolatmenet logikailag többszörösen is hibás, és a tényekkel is ellentétben áll. A posztszocialista országok túlnyomó többségének példája azt bizonyítja, hogy az importbehatolás és a külföldiek tulajdonszerzése között nincs számottevő oksági kapcsolat. Már a 90-es évek elején is elegendő volt körülnézni egy szlovákiai, egy orosz vagy egy kazah élelmiszerboltban, s látható volt, hogy a fogyasztási cikkek piacán ezekben az országokban is importcikkekkel voltak megtömve a polcok függetlenül attól, hogy ezekben az országokban a tőkebeáramlás – arányait tekintve – messze elmarad attól, ami 1989 óta Magyarországon végbement. Az importbehatolás a külkereskedelem liberalizációjának, és nem a privatizációnak a következménye. Azért nem érdemes egy termelőcéget vásárolni, hogy behatoljunk egy versenypiacra.

Számos példát lehetne felsorolni arra, hogy a privatizáció nyomán nem nőtt, hanem csökkent az import. Nagyságrendjét tekintve a legfontosabb példa Magyarországon a személyautó-gyártás. A rendszerváltás előtt egyáltalán nem folyt Magyarországon személyautó-gyártás, illetve -összeszerelés. 1995-ben viszont a forgalomba helyezett gépkocsik 20–25%-a már Magyarországon került összeszerelésre. Még látványosabb, bár értékét tekintve kisebb jelentőségű a változás a söriparban, ami gyakorlatilag 100%-ban külföldi kézbe került, mégis az import a hazai fejlesztések eredményeképpen egyötödére csökkent.1

Másfelől nézve viszont éppen a fordítottja igaz annak, amit a külföldi befektetőket bíráló nézetek hangoztatnak: a külföldi befektetők nemcsak kivételképpen, de minden privatizáció esetében elsősorban piacot vesznek, s csak másodsorban vagy egyáltalán nem érdekes számukra, hogy a megszerzett vagyontárgyak pillanatnyilag mekkora forintértéket képviselnek. Ez a gondolkodás azonban nem csak a külföldi befektetők specialitása, valójában minden befektetőnek az a fontos, hogy a megvásárolt vállalat eszközeivel előállítható javaknak és szolgáltatásoknak van-e és bővíthető-e a piaca. Ez alól csak az ingatlanspekulációra épülő befektetési akciók tekinthetők kivételnek. (Példa erre Palotás János üzlete a Pharmatrade megvásárlására, a Nikex-privatizációja stb.)

Példaként érdemes végiggondolni, mi határozza meg egy árverezésre kerülő zöldségbolt piaci értékét abban az esetben, ha a bolt Budapest külső kerületében egy eldugott kis utcában található, illetve abban az esetben, ha a bolt Budapest belvárosában – mondjuk – a Szent István körúton működik. Nyilvánvaló, hogy a két bolt értéke közti különbség abból adódik, hogy az egyik esetében a piac kicsi és bizonytalan, míg a másik esetében a piac óriási és növekvő. Ugyanez a gondolatmenet érvényes akkor is, ha az összehasonlítás nem térben, hanem időben történik. A befektetők többre értékelnek egy vállalatot akkor, ha annak piaca – leegyszerűsítve: az ország GDP-je – évi 5-10%-kal bővül, mint akkor, ha arra számítanak, hogy a piacok átlagos növekedési üteme 2-3%, vagy éppen drámai mértékben zsugorodik a belgazdaság, mint ahogyan az 2009-ben, e sorok írásakor éppen történik.

A hibás gondolatmenet egyik forrása az az általános vélekedés, miszerint a „magyar munkaerő kiváló minőségű”, és ezért jönnek hazánkba a külföldi befektetők. Ez a gondolat persze tetszetős, de már réges-régen nem igaz. Sem a privatizáció kezdetén, sem a későbbiekben, sőt a zöldmezős beruházások esetében sem ez a külföldi befektetők fő szempontja. Inkább arról van szó, hogy a befektetők részben saját versenytársaik elől kívánják elfoglalni a magyar piacot. Egyszerűbben szólva: a külföldi befektetők azért hajlandók sok pénzt fizetni, hogy a magyar piac – vagy adott esetben a Magyarországról elérhető európai piacok – ne a versenytársaké legyen. Merthogy a feldolgozóiparban, de a szolgáltatások bizonyos területén csakis európai piaci méretekben lehet költséghatékonyan működni. Példaként adódik a Suzuki-gyár felfutása. A japán befektetők azért akartak Magyarországra jönni, hogy innen szállítsanak autókat az egész európai piacra.

Láthatjuk tehát, hogy – bár lélektanilag érthető – közgazdaságilag teljesen téves az a védekező megfogalmazás, amely a külföldiek privatizációs részvétele kapcsán igyekszik letagadni azt a tényt, hogy a befektetők piacot vesznek. Az igazság az, hogy a privatizáció során Magyarország a piacait adja el, és a befektetők a piacon való jelenlét jogát, a profittermelés lehetőségét vásárolják meg. S ha olyan területről van szó, ahol az állam az adott termék vagy szolgáltatás piacát monopolrendelkezésekkel védi (pl. távközlés), akkor a privatizációs vételárak is magasabbak lehetnek. De nem azért, mert a cég eszközei értékesebbek, hanem azért, mert a cég piacát az állam adminisztratív eszközökkel védi, s ezzel extraprofit megszerzését teszi lehetővé (5.2.1.).

Más kérdés, hogy a külföldi tulajdonba került magyar vállalatok esetében kimutatható az a tendencia, hogy termelésükhöz az alapanyagokat és félkész termékeket külföldről, saját anyavállalatuktól szerzik be – még akkor is, ha esetleg hasonló feltételekkel magyar cégek is vállalnák a beszállítást. Ez valós probléma, de kevés köze van a privatizációhoz, hiszen a zöldmezős beruházással létrehozott vállalatok is így viselkednek.