Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.3.3. És ha a vevő maga is állami cég?

„Az állam igenis lehet jó tulajdonos!” – hangzott sokszor a privatizációval szembeni kritika a 90-es évek elejétől kezdve. „Hogy lehetséges az, hogy a magyar állami cégek eladásakor a vevők részben vagy teljes mértékben maguk is állami cégek?” – tették fel ugyanezek az emberek a kérdést. „Ha – például – a Matávot a 100%-os állami tulajdonban álló Deutsche Telekom vásárolja meg, vagy az ugyancsak állami (tartományi) tulajdonú Bayerische Landesbank lesz a Magyar Külkereskedelemi Bank (MKB) új tulajdonosa, akkor miért gondolják az állami vagyonkezelők, hogy ez az új tulajdonos jobban fogja végezni a dolgát, mint a magyar állam?”

Itthon – otthon van. Látszólag fogós a kérdés, de csak látszólag az. Éppen az MKB privatizációja kapcsán került ez a kérdés terítékre és egyben megválaszolásra is. Amikor a német, osztrák, olasz stb. állami vállalatok átlépnek saját országuk határán, egészen más érdekeltségi rendszerbe kerülnek, mint amiben otthon működnek. Külföldön csak a profit számít, otthon minden állami vállalatnak vannak – Várhegyi (1997) szóhasználatát követve1 – ún. „gazdaságszervezői” feladatai is.

Otthon egy állami vállalatnak például tekintettel kell lenni a foglalkoztatási szempontokra, előnyben kell részesítenie a hazai szállítót, még ha drágább is, mint az import. Hiába emelkednek a költségek, hiába gondolja azt a vállalat, hogy ki fogják fizetni a magasabb árat, ha a cég állami tulajdonban van, akkor a kormányok – ha csak tehetik – hatalmi szóval tiltják meg az áremelést.

Mindezeken felül az állami vállalat döntési szabadságát otthon még az is behatárolja, hogy vezetői (a vezérigazgató, az IG és az FB tagjai) szükségszerűen ezer szállal integrálódnak az otthoni államigazgatás, a pártok, a szakszervezetek és a média rendszerébe. Lehet, hogy az első számú vezető egyenesen a politikából jött vagy esetleg oda tart. Minél nagyobb és minél régebbi a cég, annál kuszábbak lehetnek ezek a szálak. Ebből következik, hogy ezeknek a cégeknek az ügyeit otthon valójában nem egyszerűen az állam, hanem a nemzeti állam számtalan alrendszere intézi, egymással párhuzamosan, esetenként egymással szembemenve. Így általában lassabban születnek a döntések, többnyire rosszak a kompromisszumok. És persze ez a korrupció (jogászi nyelven: a befolyással való üzérkedés) melegágya is egyben. Ha viszont ugyanez az állami vállalat külföldön működik, akkor az általa kinevezett helyi vezetők – ha nem is 100%-osan, de nagyon nagy mértékben– függetlenek a befogadó állam, adott esetben a magyar állam apparátusaitól, a pártoktól. Ráadásul az ilyen külföldi tulajdonban álló leányvállalatok vezetői sokszor az anyaország állampolgárai, akik nem az itthoni politikusokkal akarnak jóban lenni, hanem teljes mértékben a külföldi tulajdonosok érdekeit szolgálják. Ha dönteni kell, elég megkérdezni Berlinben, Párizsban a központot, és nincs szükség hosszas egyeztetésre. Ezért és ettől működnek jobban Magyarországon az otthonukban egyébként állami tulajdonban álló cégek.

2010-ben, a 2. Orbán-kormány erőszakos visszaállamosítási politikája nyomán újra felvetődött az a kérdés, hogy számít-e, ha a privatizált magyar cég külföldi tulajdonosa „otthon” állami kézben van. Kiderült, hogy nagyon is fontos ez a körülmény. Amikor a magyar kormány a rezsicsökkentés logikájától hajtva leszorította az energiaárakat és vételi ajánlatot tett szinte minden közműcégnek, akkor valójában három nagy nyugat-európai kormánnyal került szembe. A gáz- és áramszolgáltatás területén hat nagy nyugati cégcsoport volt érdekelt, 3 német (EnBW, RWE, E.ON), 2 francia (GDF Suez, EDF) és 1 olasz (Italgas-Snam), s ezek mindegyike ezer szálon kötődött saját államához, kormányához, sőt az Európai Unióhoz is.2

1	Id. mű: 86–87. A „gazdaságszervezői funkció”, mint megjelölés, Király Júliától származik, aki Várhegyi könyve kapcsán írt lektori véleményében fejtette ki először ezt a gondolatmenetet. Várhegyi É. szíves közlése.
2	MaNcs, 2014. márc. 6.