Ami a korábbi, sok ezer éves történelmi múltat illeti, Weber két, főként a tradicionális uralmi formáka jellemző tulajdonlást különböztetett meg, melyek bizonyos mértékig léteznek a legális-racionális uralom feltéltelei között is, és – valamennyiünk számára nagy meglepetésként – a 20–21. század fordulóján felbukkantak a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában is. Ilyen a prebendális tulajdon, amely bizonytalan tulajdonlást jelent. Az uralkodó a neki alávetett elitek tagjainak kénye-kedve szerint adja a vagyont (leginkább földeket vagy az adószedés jogát); ezeket továbbörökíteni nem lehet. Például teljes mértékben ilyen alapon működtették a szultánok az oszmán birodalmat. A másik forma a patrimonializmus. Ilyen esetekben az „úr” vagy az uralkodó múltbeli érdemekért vagy a jövőbeli szolgálat fejében tulajdont ajándékoz a kiválasztottaknak. A kedvezményezett élvezheti ennek a hasznait, a tulajdon örökölhető, de arra hitelt felvenni csak kivételes esetekben lehetett, és annak eladása is korlátozott.

Így működött Magyarországon évszázadokon át az ősiség és a hitbizomány intézménye, de ilyen volt a Horthy-korszak emblematikus új, jogi konstrukciója a vitézi rend is. 1938 végéig összesen 4400 vitézi telket (505 tiszti és 3895 legénységi) osztottak ki, meglehetősen nagy arányeltolódásokkal: 72 ezer holdnyi területen, átlagosan inkább 5–10, esetenként 10–20 katasztrális hold nagyságban. A szervezet élén, főkapitányi rangban, mindvégig maga Horthy állt. Elvben a rend tagjai kötelesek voltak rendkívüli alkalmakkor (lázadás, sztrájk stb.) az államrendészet kiegészítése gyanánt fegyveres karhatalmi szolgálatot ellátni, de a gyakorlatban ilyesmire soha nem került sor.

Max Weber terminológiáját használva azt állítjuk, hogy a kommunizmus összeomlása után a kelet-európai posztkommunista rendszerek (még Oroszország is) is nyugati típusú legális-racionális uralom kialakítására törekedtek, de már az átmenet korai szakaszában kiegészítették ezt a tradicionális uralom bizonyos formái. Először a patrimonializmus éledt újra. Ez elkerülhetetlen volt. Jelcin Oroszországában kineveztek egy új nagyburzsoáziát, oligarchákat, akik egyfelől kvázi magántulajdonosként viselkedtek, de politikai szerepük is meghatározó volt. Putyin ezt megváltoztatta. Az új szabály ez: a vagyon az elnök szolgálata fejében jár. Vagyis az uralmi rendszer patrimoniálisból prebendálissá alakult át. Putyin a Jelcin idején „felnőtt” oligarchákat személye iránti hűségre kötelezte, vagyis vazalussá tette. Akik erre nem voltak hajlandók, azokat korrupciós vádakkal emigrációba kényszerítette és/vagy be is börtönözte. Kínában Hszi elnök is hasonló módon működik. Ő is szívesen használja a korrupcióellenes kampányokat a túlzott politikai ambícióval rendelkező újgazdagok felszámolására és vagyonuknak a hozzá hűségesek kezére való átjátszásra. Jól ismert tény, hogy 1990 és 2010 között a kelet-európai országok nem igazán követték a tulajdonváltás orosz vagy a kínai modelljét. Budapesttől Varsóig az egymást váltó kormányok a privatizációt jelentős arányban a külföldi tőke bevonásával oldották meg.

Magyarország 2010-ben irányt váltott. 2010 után nálunk is megnőtt a prebendális tulajdon szerepe (bár volt példa előtte is erre, főként a nagy pártok „pénztárnokai” esetében). Egyre inkább szemet szúróvá vált a Fideszhez közel állók gyors gazdagodása. Az is kimutatható volt, hogy az ilyen kiválasztott kedvencek a közbeszerzések, az EU-juttatások jelentős részének megszerzése, a földbérlet, valamint az ingatlanpiacon kivívott kedvező pozícióik nyomán váltak és válnak egyre gazdagabbá. Ezeken a piacokon „számukra lejt a pálya”, és ez egyáltalán nem véletlen. Ezek a speciális piacok ugyanis konstrukciójuknál fogva a mindenkori kormányok által védett piacok, ahol nem kell a profitért a multinacionális nagyvállalatokkal versenyezni. Itt nagyarányú járadékvadászat folyt. Szembeszökő volt a változás az állam és az egyházak viszonyában is. Az Orbán-korszakban a kormányzat szinte számolatlanul tolta be a vagyonelemeket és a készpénztámogatásokat az ún. elismert történelmi egyházak portfóliójába – számolatlanul, de törvényesen (10.7.4.1.). Nem történt korrupció – azaz vesztegetés a korrupció közgazdasági definíciója szerint (9.2.1.) –, legfeljebb hivatali visszaélés az osztogatást bonyolító állami tisztviselők részéről.

Mint említettük, a prebendális tulajdon – bizonytalan tulajdon. Simicska Lajos és Spéder Zoltán nagy nyilvánosságot kapott esetei is mutatták, hogy a politikailag vagy üzletileg túlzott ambíciókkal rendelkezők elveszíthetik kedvezményezett helyzetüket (akár még vagyonuk jelentős részét is). Azt, hogy hasonló sorsot szenvedett el Vitézy Tamás is, aki nemcsak az egyik kedvezményezettje volt az Orbán-rendszernek, de még rokonságban is állt a miniszterelnökkel, csak 2021-ben tudhatta meg a közvélemény. Történetét és 2019 óta folyamatosan elszenvedett sérelmeit – konkrétan: az Adriai-tenger partján fekvő horvát turisztikai befektetésének és ezen belül két jacht kikötőjének elvesztését – először maga tárta fel Facebook-bejegyzésben. „[B]evett bűnözői gyakorlat, hogy ha bármilyen sikeres vállalkozást, vagyont irigykedve megkívánnak egyes »befektetők«, azt banki, felszámolói, bírói, végrehajtói segédlettel erre szakosodott ügyvédek hadával, nyomozók, ügyészek bűnözői részvételével el is veszik!” – írta a bejegyzésben.3 Egy másik interjúban név szerint Jellinek Dánielt nevezte meg, mint aki elszedte tőle 300 milliós eurós vagyonát.4

Magyar Bálint maffiaállam-elmélete (9.1.5.2.) feltételezi, hogy a prebendalista újgazdagoknak jövedelmük egy (talán igen nagy) részét a politikai patrónusoknak kell adniuk, akár az is lehet, hogy tőkéjüknek „valódi” tulajdonosai éppenséggel a politikai patrónusok. Erről nehéz, szinte lehetetlen megbízható adatokat szerezni. A prebendalista új vagyonok gondosan „le vannak papírozva”. Bár egyes spekulációk szerint Vlagyimir Putyin a világ leggazdagabb embere, saját adó- és vagyonbevallása szerint még a felső középosztályba is alig illik be. Tény ugyanakkor, tény, hogy kedvenc lánya dollármilliárdos. Hasonló a helyzet Hszi elnökkel, aki papíron nem tűnik gazdag embernek, de nővérének dollármilliárdos vagyona van. Magyarország esetében sincs megbízható adatunk arra, hogy Orbán és legszűkebb köre mennyiben részesül az újonnan keletkező vagyonokból,5 netán nem ők-e a járadékvadászattal megszerzett vagyon valóságos tulajdonosai. Ha másképp nem, hát úgy, hogy lányok, vejek, édesanyák és édesapák a nyertesei a járadékvadászatnak.

Legújabban, éppen Magyarországon, kialakult a posztkommunista prebendalizmus egy új, innovatív formája, a KEKVA – vagyis a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok intézménye (5.6.2.). Ennek a lényege, hogy a korábban költségvetésből finanszírozott különböző, főleg oktatási, kutatási és művészeti tevékenységeket ezután alapítványokból finanszírozzák. Látszólag meglepő húzás ez egy olyan kormányzattól, amelyik idáig éppenséggel a korábban privatizált vagyonok visszaállamosítását tűzte zászlójára. Ha azonban gondosabban megnézzük az így létrehozott 33 (!) alapítvány működési szabályait, akkor kiderül, hogy szó sincs valóságos privatizációról, az állam, illetve a politika ellenőrzésének a csökkentéséről. Éppen ellenkezőleg, idáig viszonylagos autonómiával rendelkező intézmények (például egyetemek) autonómiája megszűnt (vagy legalábbis csökkent) és nőtt a politika szerepe. Az alapítványok kuratóriuma öt tagból áll, minden tagot a miniszterelnök nevez ki életre szólóan (máris 165 extra jól fizetett emberről van szó!), akiket csak az országgyűlés kétharmados többségével lehet visszahívni. Ez így biztosítja, hogy abban az esetben, ha a Fidesz 2022-ben elveszítené a választásokat, politikai kontrollja változatlan maradjon. A közalapítványba elhelyezett tőkék, részvények stb. és egyéb értékek, mondjuk ingatlanok névleges tulajdonosa a közalapítvány, de az alapítvány kuratóriumi tagjai jelentős rendelkezési joggal bírnak a kuratóriumi vagyon felhasználása tekintetében.6

Mi a célja a közvagyon közalapítványokba való kimentésének? Semmiképpen sem a kuratóriumi tagok személyes meggazdagodása (ennyiben ez nem a „maffiaállam” egy intézménye), a cél nyilvánvalóan az alapítványi finanszírozási intézmények feletti politikai ellenőrzés a kuratóriumi tagokat kinevező hatóság, adott esetben a miniszterelnök bizalmát élvező emberekkel. Egy kis rosszmájúsággal talán még azt is mondhatnánk, hogy 1–2 évvel a választások előtt a most kitalált alapítványi finanszírozás szinte futótűzként történő terjedése mintegy biztosíték arra az esetre, ha a kormányzat a következő választásokat el is veszíti, az így finanszírozott intézmények feletti hatalmát megőrizné. Egy esetleges új kormány mozgáslehetőségei viszont nagyon korlátozottak lesznek, hiszen a korábban erre felhasználható közvagyonból alapítványi vagyon lett. (Egyébként ez az alapítványi forma sem teljesen új. Az oszmán birodalomban ismert – és valójában máig létező (!) – jogi konstrukció volt a vakuf. Az éppen regnáló szultántól adományként megkapott nagy értékű ingatlanok és földbirtokok tulajdonosai – félve egy következő uralkodó kisajátítástól – igyekeztek ezeket a vakuf névre hallgató vallási alapítványok védnöksége alá helyezni (1.1.3.2.), ezek felett ugyanis a következő szultán nem rendelkezett szabadon. Így a vakufok birtokjövedelmét, vagyonának gondozását örökletessé lehetett tenni. Erdoğan elnök mostanában éppen azzal van elfoglalva, hogy a vakufok egy részét mégis visszaállamosítsa.)

Ennek ellenére az alapítványi finanszírozás mostani magyar konstrukcióját a prebendális tulajdonlás innovációjának kell tekintenünk. Ehhez talán még az államszocializmusból ismert tulajdonviszonyok is okkal hasonlíthatók. A menedzserek nem voltak a szocialista vállalat tulajdonosai, annak működéséből profitot nem kaptak, ha a vállalat nyereséges volt, a nyereséget az állam elvonta (jó esetben a sikeres menedzsert prémiummal jutalmazta), ha ráfizetéses lett, akkor a veszteséget az állam kifizette. Ez sajátos tulajdoni vákuumot hozott létre, 1990-től ezt volt hívatott a privatizáció kiigazítani azzal, hogy azonosítható tulajdonosokat hozott létre. A közvagyon alapítványi vagyonba való kimentése természetesen nem tekinthető „privatizációnak”, a legjobb esetben is csak „kváziprivatizáció”, ami egy érdekes posztkommunista formában ismét létrehoz egy prebendális tulajdonosi vákuumot.

Van azonban egy lényeges különbség a mostani és az 1990 előtti helyzet között, és – egyebek mellett – leginkább emiatt nehéz megjósolni a magyar választók közhangulatának jövőbeli alakulását. 1990 előtt a nemzeti vagyon meghatározó része volt egy viszonylag széles, sok ezer fős menedzseri réteg kezében. Napjainkban viszont a nemzeti vagyon és ezen belül a magyar gazdaság vállalatainak messze túlnyomó többsége éppen úgy nyugati típusú tulajdon, mint Ausztriában és az EU más országaiban – vagyis nincs „ellopva”. Ha a Fidesz mindent ellopott volna, az ország működésképtelen lenne, és ez bizonyosan rég Orbán bukásához vezetett volna 2022-ben.

Számoljunk kerekített adatokkal! Más országok ismert arányaiból kiindulva az újratermelhető magyar nemzeti vagyon nagysága az éves GDP négyszerese lehet. Ez nagyságrendileg 200 ezer Mrd Ft. Ezt érdemes összevetni a 100 (!) leggazdagabb magyar összes vagyonával, amelynek értéke 5500 milliárd forint, vagyis kevesebb, mint 3 százalék. Ez bizony nem sok. Ráadásul semmi alapunk nincs azt feltételezni, hogy ez az 5500 milliárd forint az elsőtől az utolsó fillérig lopásból és mutyizásból származna! Sőt, biztos, hogy nem. Sokakat érdeklő, érzékeny kérdés a földtulajdon és az itt zajló birtokkoncentráció. A számok azonban itt is azt mutatják, hogy a nagy vagyonok is eltörpülnek az ország 4,3 millió hektárnyi szántóterületéhez képest. Mészáros Lőrinc 50 ezer hektáron, Csányi Sándor 40 ezer hektáron gazdálkodik – és ennek a túlnyomó része is bérlet, és nem tulajdon.

Fentebbi érvelésünk során többször is használtuk a „le van papírozva” és a „számukra lejt a pálya” kifejezéseket, miként annyian mások is. Csakhogy mi ezt a két kifejezést nagyon pontosnak és fontosnak gondoljuk. A történelmi régmúltból feltámasztott tulajdoni formák, a prebendális és patrimoniális tulajdon semmilyen értelemben nem tekinthetők lopásnak. Akik a jelenlegi, patrónus módjára viselkedő kormányfő, kormány és kormányzat támogatottjai, azok a tranzakciók túlnyomó részében jogszerűen gazdagodtak meg. Privilegizált helyzetük nem abból adódott, hogy nekik szabad volt lopni, hanem abból, hogy a kormány a jogszabályokat, a közbeszerzési pályázatokat, az ingyenes EU-pénzek szétosztását és a kormányközeli bankok által nyújtott hitelek konstrukcióit is úgy alakította, hogy ők nyerjenek, ezáltal áron alul vagy akár ingyen is kaphattak vagyont, s amikor ezek a cégek eladói pozícióba kerülnek, akkor járadékvadász módján aránytalanul magas árakat szabhatnak meg.

Miután az MNV Zrt. 2010 után következetesen csak olyan formában számolt be a tulajdonában álló, illetve a rábízott vagyon alakulásáról, hogy azon külső szemlélő ne tudjon eligazodni, nincsenek egyértelmű adatok arról sem, hogy az állami vagyonkezelő 2014 után mekkora vagyontömeget juttatott ingyenesen különféle „közérdekű” alapítványoknak (5.6.). Az MNV Zrt. beszámolói alapján a HVG 2019-re 50 Mrd Ft-os, 2020-ra 150 milliárd, 2021-re 648 Mrd Ft-ra teszi ennek a vagyonnak a könyv szerinti értékét. Összesen tehát 848 Mrd Ft-nyi vagyon került ki az állami körből három év alatt.7