Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

11.2.2. A vagyonleértékelődés okai

Már az 1990-es évek legelején is felismerhető volt az a tendencia, hogy a privatizálható vállalati vagyon súlyos értékcsökkenésen megy keresztül pusztán annak következtében, hogy a forint árfolyama relatíve gyengült a dollárhoz, illetve a későbbiekben fontossá vált közös európai valutához, az euróhoz képest. A 11.4. ábra a) és b) részének összehasonlításából jól kivehető, hogy euróban számolva mennyivel gyorsabban csökkent a vagyon nettó értéke, mint amit a forintalapú elszámolások jeleztek.

A 90-es évek első felében alapjában véve nem vagyonvesztés, hanem vagyonleértékelődés történt. Szemben a naiv, mindenütt összeesküvést sejtő, populista elképzelésekkel (Bevezetés), nincs egyetlen végső ok, amely ezt a relatív értékvesztést önmagában indokolná. Legalább 10 egymással összefüggő, de mégis jól elkülöníthető állítást kell fontossági sorrendbe állítanunk.1

1. Az induló vagyon jelentős részben olyan termelő egységekből állt össze, amelyek a rendszerváltás nyomán egyidejűleg vesztették el exportpiacukat, honvédelmi jelentőségüket és politikai védettségüket (pl. kohászat, nehézvegyipar, bauxit-timföld-alumínium vertikum, hadiipar, élelmiszeripar). Ezek a cégek termelő vállalatként eladhatatlannak bizonyultak, legfeljebb az épületek és a telek értéke tűnhetett vonzónak egy-egy befektető számára. Így ezek a cégek vagy közvetlenül alakultak át ingatlankezelő vállalkozássá (pl. az 1952-ben lokátorgyártásra alapított Finommechanikai Vállalat (FMV) budapesti központja2), vagy pedig az történt, hogy ingatlanaik telekáron, eszközeik – majdhogynem – ócskavasáron értékesültek.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1266peam3_5082/#m1266peam3_5082 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1266peam3_5082/#m1266peam3_5082)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1266peam3_5082/#m1266peam3_5082)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

11.4. ábra. Az ÁPV Zrt. és jogelődei kezelésében álló társasági vagyon nettó értéke, 1990–2007

Megjegyzések és forrás: 11.2. táblázat.

2. Az előre elgondoltnál lényegesen költségesebbnek és időigényesebbnek bizonyult az ellátási felelősségre és regionális monopolhelyzetekre épülő vállalati struktúra szétbontása (1.2.2.). Az ad hoc módszerekkel, művi úton létrehozott új termelő egységek – noha volt piacuk és ezért a termelésük nem esett vissza drámai mértékben – éveken át küzdöttek a maguk műszaki- kereskedelmi-pénzügyi identitásának és önállóságának megteremtésével. Azok a társaságok, amelyeket az állami vagyonkezelő szervezetek ilyen állapotban voltak kénytelenek privatizálni, az áralkuban leértékelődtek.

3. A mából visszatekintve jól látható, hogy 1989/91 táján Magyarország nem használta ki teljes mértékben azt a versenyelőnyt, amivel a térség más országaihoz képest akkor rendelkezett (11.5. táblázat). Gépipari cégeinket, a bankokat, a szállodaláncokat akkor lényegesen magasabb áron értékesíthettük volna, hiszen akkor még nem következett be a keleti piacok összeomlása, még alacsony ütemű volt az infláció stb. 1991–94 között az állami gazdaságszervező apparátusok eróziója miatt már nem volt értelme lassítani a privatizációt, annak ellenére sem, hogy a hazai termelés drámai visszaesése, a kelet-európai térség általános válsága és a délszláv háború együttesen nagymértékben elbizonytalanította a külföldi befektetőket. Mi több, a kapcsolat akkortájt éppen fordított volt: azért kellett volna minden erővel gyorsítani a privatizációt, hogy az ország nemzetközi hitelképességét, presztízsét legalább egy területen hitelesen lehessen védelmezni.

11.5. táblázat. A külföldi befektetők érdeklődésére ható tényezők a 90-es évek elején

Pozitív tényezők	Negatív tényezők

Magyarország kedvező nemzetközi megítélése (várható NATO- és EU-csatlakozás, IMF-megállapodások)	Országkockázat (politikai stabilitás, árfolyam-politika, növekedési ütem, infláció)
Piaci lehetőségek (államilag garantált monopolhelyzet, bejáratott exportpiacok – pl. távközlés, gyógyszeripar)	Elvesztett KGST-piacok (romló kapacitáskihasználtság, csökkenő profitok)
Európai stratégiai pozíciók értékesítése az EU-piacok várható liberalizálása előtt (pl. energiaszektor, távközlés, bankszektor)	Áttekinthetetlen és gyakran változó törvényi és hatósági szabályozás (energiaárak, földtulajdon)
Ármaximalizáló eladási technikák alkalmazása (többfordulós pályázat, licitálás)	A potenciális vevőkör szűkítése (zártkörű versenyeztetés, külföldi befektetők kizárása, politikai indíttatású beavatkozások)
Kiépített infrastruktúra, „élhető” környezet (elsősorban Budapesten és a Dunántúlon)	Rendezetlen jogi és pénzügyi viszonyok az eladásra kerülő társaságnál (perek, kintlévőségek, ellentétes érdekű kisebbségi tulajdonosok)

4. Az energetikai cégek eladása 1992–96 között – tisztán üzleti szempontból nézve – korai volt, ha tekintetbe vesszük, hogy ezeket a társaságokat előbb hirdették meg, minthogy az állami árkontroll leépült volna. A hatósági árszabályozás fennmaradása ugyanis rontotta az eladásra kerülő cégek profitkilátásait, és ez természetesen megint csak árcsökkentő tényezőként hatott. Az energiaágazat voltaképpen a 22-es csapdájába került. Az árak felszabadítását, az állami reguláció kialakítását a privatizáció kényszerítette ki. Ha nem lett volna lépéskényszerben a kormányzat, akkor a piacfelszabadító lépések tovább halasztódtak volna. Ugyanez volt a helyzet a mezőgazdaságban. A működő társaságok (állami gazdaságok, élelmiszeripar) piaci értékét napjainkig csökkenti az a tény, hogy a földtulajdonlást és emiatt a földkoncentráció szükségszerű folyamatát 1994 óta törvények korlátozzák, ezért az egész ágazat banki finanszírozása is megoldatlan.

5. A magyar privatizációt kezdetektől fogva a vállalati menedzsment és az állami vagyonkezelő szervezetek közötti érdekellentét jellemezte. Egyik sem bízott a másikban, s alkalomadtán mindkettő a kormányzat és a politika legfelső köreinek támogatását kereste a másik fél sarokba szorításához. Ilyen körülmények között természetes, hogy

a privatizáció húzódott-halasztódott;
a szakmai befektetőkkel szemben előtérbe kerültek a pénzügyi befektetők, akik mindig kevesebbet fizetnek;
a részvényvásárlással szemben előtérbe került a tőkeemelés és a decentralizált privatizáció mint a veszteség finanszírozás és a vagyonfelélés legkönnyebben megvalósítható módja;
a menedzsment igyekezett szűkíteni a potenciális vevők körét, mert szerette volna maga kiválasztani a jövendőbeli tulajdonost;
az állami vagyonkezelők újra meg újra lecserélték a vállalatokat irányító felső vezetőket (vezérigazgató, elnök, IG, FB). Ez szükségszerűen vezetői válsághoz vezetett, ami tovább csökkenti a cégek értékét.

6. Az értékesítések többségénél – részben a politika, részben a nagyvállalati menedzsment nyomására – az állami vagyonkezelőnek nem volt módja arra, hogy a részvények 100%-át piacra dobja. Kellett a részvény más célokra (pl. kárpótlás, ingyenes vagyonátadás, dolgozói tulajdon). Viszont a menedzsmentkontrollt jelentő 51% értékesítése után a fennmaradó 49%-nyi részvény – a tőzsdei cégek kivételével – gyakorlatilag nem képviselt üzleti értéket, s ezek értékesítéséből szinte nem is származott állami bevétel.

7. A kis- és középvállalatok privatizációjakor az állami vagyonkezelőkre politikai nyomás nehezedett annak érdekében, hogy árkedvezménnyel támogassák a magyar vállalkozók tulajdonhoz jutását. Nem vitatva ennek a szempontnak a jogosultságát, meg kell állapítanunk, hogy sok tízmilliárd forint bevételtől estek el emiatt az állami vagyonkezelők.

8. Szakmai, politikai és személyi összefonódások miatt – de persze egy sor józan megfontolás miatt is – az állami vagyonkezelő szervezetek csak kivételképpen törekedtek arra, hogy a legnagyobb árbevétellel kecsegtető privatizációs technikát válasszák. Így történhetett meg, hogy sok esetben a tőzsdei értékesítés került előtérbe akkor is, amikor tudni lehetett, hogy egy szakmai befektető talán kétszer-háromszor annyit fizetne. Egyfelől a tőkepiac fejlesztése önmagában is fontos érdek volt. Márpedig a tőzsde működéséhez arra van szükség, hogy ott értékes, megbízható cégek papírjai forogjanak. Másfelől viszont a legnagyobb cégek menedzsmentje féltette saját hatalmát a többnyire külföldi szakmai befektetőktől. A vagyonkezelő vezetői pedig nem tudtak ellenállni a vállalati menedzsment nyomásának. Ez magyarázza, hogy az ÁV Rt. és az ÁPV Rt. csak egészen kivételes esetekben használta azokat az aukciós technikákat, amelyeket az ÁVÜ 1990–93 között sikeresen alkalmazott az árbevétel maximalizálása érdekében.

9. Az értékvesztés legáltalánosabb érvényű magyarázata az, amire a 11.4. ábra kapcsán már utaltunk. Tehát az, hogy az időben hosszan elhúzódó eladási folyamatban a vagyonkezelők nem voltak képesek a forintárak emelésével kompenzálni a forint árfolyamának folyamatos devalválódását. Hogy ez így történt, annak részben az a magyarázata, hogy 1990-től kezdve az állami vagyonkezelők saját tevékenységüket a jegyzett tőkéhez viszonyított, forintban számolt árfolyamok alakulásával mérték. A döntéshozók szeme előtt csak az lebegett, hogy hány forintot kapnak egy – mondjuk – 10 000 Ft címletértékű részvényért, vagy egy X millió Ft alaptőkével rendelkező kft.-ért, és viszonylag kevés figyelmet szenteltek annak, hogy a forintban számolt 150%-os árfolyam mást jelentett 1990-ben, mint 1997-ben. Noha erre vonatkozóan írásban lefektetett irányelvek sohasem léteztek, a gyakorlatban elfogadottá vált, hogy – eltekintve a tőzsdei értékesítéstől – már a 100%-os vagy az azt némileg meghaladó árfolyam is jó eredménynek tekintendő.

10. Végezetül – szigorú értelemben vett bizonyítás nélkül, mintegy hipotézisként – érdemes megfogalmazni egy általánosabb megállapítást. Sok jel utal arra, hogy a rendszerváltás eredményeképpen a magyar gazdaság minden területén megváltozott a holt tőke és az élőmunka egymáshoz viszonyított áraránya. A tőke értéke lefelé, a munka – különösen a kvalifikált – munka értéke pedig felfelé mozdult. Különösen nagymértékű és jól dokumentálható az épületvagyon és az attól elválaszthatatlan földár tulajdonosi megoszlástól független, máig tartó értékvesztése. Úgy tűnik, hogy az élőmunkához képest olcsóbb lett az importból beszerezhető korszerű technika is.3 S minthogy eközben a termelés szintje a visszaesést követően 1999-ig nem haladta meg az 1989. évi GDP-szintet, feltételezhetjük, hogy éppen az állóeszközök árcsökkenése volt az akkor beinduló tőkeakkumuláció egyik hajtóereje.

1	Ezek egy részére már Matolcsy (1991) is felfigyelt, majd pedig ezt részletesen is kibontotta későbbi írásaiban (Matolcsy, 1998c, 1998d).
2	Az egykor nagy nevű FMV az 1980-as évek közepén érte el teljesítőképességének csúcsát, amikor összesen 4500 főt foglalkoztatott, és a budapesti központon kívül gyárakat üzemeltetett Törökszentmiklóson, Esztergomban és Kaposváron is. Az 1990-es évek elején a Varsói Szerződés megszűnése és a Szovjetunió feloszlása szinte teljes mértékben megszüntette a cég értékesítési lehetőségeit. Ezután vidéki gyárai leváltak a központról, majd a budapesti telephely nagyobb hányada 1995. május 25-én privatizálásra került. A törökszentmiklósi gyárat, amely később a Radar Rt. nevet viselte, csak 2009 tavaszán meghirdették meg (VG, 2009. ápr. 7.).
3	Láttuk, hogy a lakásvagyon értéke 1990-ben jóval meghaladta a privatizációra váró vállalati vagyon értékét. Az MNB számításai szerint – az infláció kiszűrése után – a lakosság tulajdonában lévő lakásállomány értéke 1990 és 1997 között – négyzetméteráron számolva – 40%-ra (!) csökkent (Zsoldos 1997). Saját számításaim szerint 1989 és 1996 között kimutatható az „árolló” a munkabérek és az importgépek között is. Az előbbi emelkedésének indexe 368, míg az utóbbié 287 (KSH, Statisztikai évkönyv, 1992: 62; 1995: 75, 309).