A működő társaságok privatizációjánál a vagyon közel fele (44%) a lehető legtranszparensebb módon, tőzsdei értékesítéssel került magántulajdonosokhoz. Ennek a ténynek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Azok a kedvezményes technikák, amelyek a 90-es évek első felében oly sok vitát generáltak – kárpótlásijegy-cserék, MRP stb. – a folyamat egészét nézve végeredményben csak marginális szerepet játszottak. Ugyanakkor viszont a transzparenciának ára is volt: a pénzügyi befektetők mindig lényegesen kevesebbet fizettek, mint a szakmai befektetők.

A szerződés szerinti árakon számolva a hazai befektetők 996 Mrd, a külföldiek 1194 Mrd Ft értékű társasági részesedéshez jutottak hozzá. Bonyolító tényező, hogy néhány nagy privatizációs tranzakció, amelyben a vevők külföldiek voltak, nem a privatizációs szervezetek bevételeit gyarapították, ezért a fenti összehasonlításból is kimaradtak. Másfelől viszont a szerződéses árak alapján történő összehasonlítás is félrevezető, mivel a hazai befektetők jelentős fizetési kedvezményeket kaptak (kárpótlási jegy, E-hitel). Ha azt a leegyszerűsítő feltételezést alkalmazzuk, hogy a külföldi befektetők csak és kizárólag devizával fizettek, akkor az adatok azt mutatják, hogy a privatizációs bevételek 52%-a származott a külföldiek számára történő értékesítésből.

Csakhogy a forint teljes konvertibilitásának 1995-ben történt deklarálása után egyre kevésbé volt jelentősége annak, hogy a vevő forintban vagy devizában fizet a privatizációs pályázaton. Következésképpen annak is egyre csökkent a jelentősége, hogy maga a vevő, mint cég, magyar tulajdonban áll-e vagy külföldi tulajdonban. Ezért az általunk is használt fenti megkülönböztetések (hazai–külföldi, forint–deviza) az ÁPV Zrt. nyilvántartásaiban szereplő adatokból csak 2005-ig tekinthetők megbízhatónak; 2006-tól az ÁPV Rt. nem is tartotta külön soron nyilván a devizában befolyt bevételeket.

Ha a hazai befektetőket támogató fizetési formákat jelenértékre diszkontáljuk – tehát a kárpótlási jegyeket valódi piaci értékükön és nem a jogszabály szerinti felkamatozott névértéken vesszük számba –, akkor a keletkezett összes privatizációs árbevételen belül a készpénzes, devizás fizetések aránya 70-80% körül volt. Azt tehát egyértelműen kijelenthetjük, hogy a külföldi befektetők versenye az egész magyarországi privatizáció szempontjából meghatározó volt.

Az adatok összeállításának legfőbb nehézsége abból származik, hogy az MNV Zrt. és közvetlen jogelődei nyilvántartásaikat – a költségvetési, illetve a mérlegbeszámolókhoz kapcsolódva – éves alapon készítették és tárolták. Olyan adatbázis, amelyből a bevételek és a kiadások kellő részletezettséggel, idősor formájában előhívhatóak lennének, sohasem létezett. Az időről időre megjelent publikációkban és reklámanyagokban általában a kommunikációs részleg dolgozói által „kézzel” összeállított adatok szerepeltek, ad hoc elvek szerinti csoportosításban. Probléma az is, hogy az egyes állami vagyonkezelő szervezetek egymás közötti vagyoncseréjét – a bruttó elszámolás számviteli követelményének megfelelően – mindkét szervezet privatizációs bevételként számolta el. Bár ilyen események nem történtek minden évben, amikor történtek, akkor ez közgazdasági értelemben torzítást vitt az adatokba, hiszen a szóban forgó cég vagy ingatlan változatlanul állami tulajdonban maradt.1

Az adatok elemzésének egyik nehézsége abból származik, hogy időközben a forint folyamatosan inflálódott, így az időszak elején és végén egészen más értéke volt 1 millió Ft privatizációs bevételnek. E hatás kiküszöbölésének egyik módja az, ha a privatizációs bevételeket az adott év GDP-jéhez viszonyítjuk. Ezért van különösen fontos üzenete a 11.14. ábrának, amely a privatizációs bevételeket a GDP százalékában mutatja be. Az ábrán szembeötlő, hogy a magyar privatizáció 20 éves történetében összesen egyetlen egy olyan év volt, amikor a bevétel meghaladta az éves GDP 5%-át. Ez a kivételes év 1995 volt (8,4%). Az időszak egészére számított, 1,6%-os GDP-arányos privatizációs bevétel (11.19. táblázat 12. sor) nagyon is csekély, ha az értékesített vagyont az adott évben előállított új értékhez viszonyítjuk. Ugyanakkor egyes évek tekintetében – mint például 1995-ben, a Bokros-csomag évében – ez a fajta, az államháztartás adósságának csökkentésére fordítható extra bevétel nagyon is jelentős volt, ha tekintetbe vesszük, hogy ebben az időszakban az államháztartás GDP-arányos hiánya évről évre a 3–10%-os sávban ingadozott. Még inkább jelentősnek mutatkozik a privatizációs bevétel, ha abból indulunk ki, hogy az államháztartás bevételi/kiadási oldalának nagysága ebben az időszakban a GDP durván 50%-át tette ki. Vagyis a GDP-arányosan számolt 1,6% körüli privatizációs bevétel az államháztartás kiadási vagy bevételi oldalához viszonyítva máris 3,2%-osnak adódik!

Egy másik lehetséges megoldás, ha változatlan áron – vagyis a fogyasztói infláció kiszűrésével – mutatjuk be a privatizációs bevételek alakulását. Ennek a második megközelítésnek az az előnye, hogy így időben is összegezni tudjuk a privatizációs bevételeket. Eszerint a végeredmény meghaladja a 6500 Mrd Ft-ot, vagyis 2009. évi változatlan áron ennyi privatizációs bevétel keletkezett.

Természetesen az sem haszontalan, ha USA-dollárban, illetve euróban mutatjuk be a privatizációs bevételek alakulását. Az időszak egészét tekintve 13 Mrd € euró volt a teljes privatizációs bevétel, ami önmagában véve nagyon nagy összegnek is mondható, ha viszont azzal a 20 Mrd €-nyi összeggel vetjük egybe, amit a 2008/2009-es nemzetközi pénzügyi válság idején – néhány napos tárgyalás után! – készenléti hitelkeret formájában kaptunk a Nemzetközi Valutaalaptól, a Világbanktól és az Európai Uniótól, akkor azért látható, hogy nagyságrendjét tekintve a privatizációs bevételek makroökonómiai értelemben viszonylag mégiscsak szerények voltak.

Annak is van jelentősége, ha a külföldi vevőktől származó privatizációs bevételek alakulását a külföldi befektetők által megfinanszírozott, ún. zöldmezős beruházások alakulásával vetjük össze. Hiszen nyilvánvaló, hogy a külföldi befektetők számára sok esetben adott a választás lehetősége: vagy egy létező céget vásárolnak meg, vagy nulláról indulva új termelő-szolgáltató egységet hoznak létre. A privatizációs szervezetek elszámolási módszerei alapján készült 11.11. táblázatból, a 11.13. ábrából, valamint az MNB módszertanára épülő adatokból készített 11.14. ábrából jól látszik, hogy a privatizáció csak néhány kivételes évben (1993, 1995 és 2005) volt meghatározó része a Magyarországra irányuló működőtőke-importnak (foreign direct investment – FDI), a későbbiekben az új beruházások volumene sokszorosa volt a privatizációs eladások értékének.