Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.4.1. A probléma elméleti megközelítése

A vagyonkezelés legáltalánosabb megfogalmazásban a tulajdonosi jogok gyakorlását jelenti.1 A tulajdonos elvileg e jogokat maga is gyakorolhatja, de ha az állam a tulajdonos és a birtok tárgya 2000 vállalat,2 akkor a közvetítő szintek beiktatása elkerülhetetlen. Az már rendszerfüggő körülmény, hogy ez a közvetítő szint a vállalatoktól elkülönítetten működik (minisztériumi irányítás, középirányító szervek, holdingok) vagy pedig az állam a vállalatok vezető tisztségviselőit bízza meg a tulajdonosi jogok gyakorlásával.

Jól ismert tény, hogy Magyarországon 1968 és 1989 között az állam fokozatosan megszüntette a vállalatok gazdasági döntéseibe történő beavatkozást, és a vállalatok vezetői közvetlen tulajdonosi irányítás nélkül végezték tevékenységüket (1.1.2.3.). Egyes nagyvállalatok esetében (pl. MÁV, Posta) a rendszerváltás után is fennmaradt ez az irányítási forma, de alapjában véve új felállás jött létre. A főszabály az lett, hogy az állam saját vállalkozói vagyonát vagyonkezelő (privatizáló) intézményeken (ÁVÜ, ÁV Rt., ÁPV Rt., ÁFI, Kincstári Vagyonkezelő, MBFB, MNV Zrt. stb.) keresztül irányítja.

Ha most eltekintünk a MÁV és a Posta típusú kivételektől, akkor rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy ez tulajdonosi-irányítási forma kétszeres információáramlást tesz szükségessé. Egyrészt az államnak folyamatos tájékoztatásra van szüksége a vagyonkezelő szervezetek bevételeiről és kiadásairól, másrészt a vagyonkezelő szervezeteknek meg kell szervezniük az információk hozzájuk történő áramoltatását az alsóbb szintekről.

Mind a két szinten és mind a kétfajta közlésáramlásnál felmerül az a probléma, amit a modern közgazdasági elmélet az ún. ügynökprobléma (agency problem vagy principal-agent problem) címszó alatt tárgyal, de amelyet jól ismerünk a szocialista tervgazdaság 70 éves múltjából is. Arról van szó, hogy sem az állam, sem a vagyont kezelő állami szerv nem rendelkezhet olyan mély és konkrét ismeretekkel, mint az egy szinttel lejjebb működő szervezet.

Az is könnyen belátható – s az elmúlt évtizedek tapasztalatai ebből a szempontból fikarcnyit sem vesztettek érvényességükből –, hogy a makroszintű kalkuláció csak a döntések szűk sávjában ad eligazítást, ezért a társadalmi érdekek nagy ívű elemzése nem helyettesítheti a konkrét, helyi döntéseket. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az állam nem személy, hanem szervezetrendszer, s e szervezetrendszer minden szereplőjének megvan a maga külön érdeke. Persze a hierarchiában lejjebb elhelyezkedő szervezeteknek is megvannak a maguk sajátos érdekei és érdekérvényesítési lehetőségeik. Egy ilyen típusú gazdasági berendezkedés – még ha ideiglenes jellegű is – szükségszerűen odavezet, hogy az alkukapcsolatok domináns szerepet kapnak, és ez mind az utasítások végrehajtásában, mind az információáramlásban torzulásokat eredményez.3

1	A problémakör szélesebb jogi megalapozását lásd Pintér (2002) egyetemi szakdolgozatában.
2	Ne felejtsük el, gazdálkodási értelemben az állami vagyonkezelőkhöz (ÁVÜ, ÁPV Rt. stb.) tartozó társaságok altársaságai is az állami vagyon részét alkotják. Ezeket is figyelembe véve az állami vagyonkezelők működésük kezdetétől fogva kb. ugyanannyi céget irányítottak. Paradox módon, számszerűen ezen a tényen a privatizáció előrehaladása sem sokat változtatott. Az eladások tempója ugyanis nagyjából azonos volt az állami cégek alvállalkozásokra való szakadásának tempójával. Értékben az állami vagyon fokozatosan zsugorodott.
3	Erről részletesebben lásd Antal (1985: 31–207). Az ÁVÜ és az ÁV Rt. összevonása – ami 1995 nyarának fejleménye – ezeken a nehézségeken csak kismértékben enyhített.