Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

12.3.2. Az igazi vesztesek a munkanélküliek

„Ami lezajlott, nagyon hasonlít ahhoz – részét képezte annak –, ami Ózdtól Nagybányáig a »béketábor« számtalan ipari központjában történt. A szocializmus tömegével hozott létre egyszerű tömegtermelő munkahelyeket, amelyeket a rendszerváltás után pillanatok alatt söpört el a nemzetközi verseny szele, nem hagyva ott mást, mint a korábban odacsábított, legegyszerűbb munkára befogott embertömeget. E réteg tagjai elsősorban nem a saját tudatlanságuk árát fizetik meg most – annak a szocializmusnak a terhét nyögik, amelyik a kistulajdon lerombolásával és a vállalkozási hagyomány és családi tőkefelhalmozás megtörésével megnehezítette egy őket is alkalmazni képes gazdasági struktúra kialakulását.”

Köllő János (2009b)1

Köllőnek teljes mértékben igaza van, mégis tény, hogy ha a szocialista rendszer nem 1989-ben, hanem csak 10 évvel később omlik össze, akkor azok, akik 1989-ben még csak 50 évesek voltak, nyugodtan végigdolgozhatták volna életpályájukat egy szénbányában, egy a kohászati üzemben, egy textilgyárban, egy hadiüzemben2 vagy éppenséggel a Magyar Néphadseregnél, a határőrségnél, a rendőrségnél vagy a titkosszolgálatoknál.3 Ám – mint az utóbb felsorol példák is jelzik – a változások azokat is súlyosan érintették vagy érinthették, akik olyan munkahelyen dolgoztak, ahol a privatizáció szóba sem került.

Már e könyv elején is (1.4.1.) megpróbáltuk világossá tenni, a jövedelemkülönbségek felszínre kerülése és érzékelhetősége, a magyar társadalom kettészakadása, a tömeges állásvesztés, az elszegényedés, a társadalmi kirekesztődés – részben a privatizáció, részben a 90-es évek elejétől – a világszerte egyre gyorsuló deindusztrializáció és globalizáció következménye. A két folyamat sem elméletileg, sem számszerűségét tekintve nem választható tisztán ketté.

A versenyszférában 1992 és 2007 között az 5 főnél többet foglalkoztató vállalatok évente körülbelül 250 ezer új munkahelyet hoztak létre.4 Ezzel párhuzamosan azonban majdnem ugyanennyi munkahely el is veszett a leépülő és csődbe ment cégeknél, így az aggregált foglalkoztatási szint nagyjából változatlan maradt. Az utólagos elemzés azt is kimutatta, amit egyébként a privatizáció hívei mindvégig sejtettek-tudtak: nettó munkahelyteremtés egészen a 90-es évek végéig szinte kizárólag a külföldi tulajdonú vállalatoknál valósult meg, a hazai cégek kizárólagosan és folyamatosan csak vesztettek munkahelyeket. 2007 után a helyzet annyiban változott – és ehhez már nyilván kevés köze volt a korábbi évek privatizációs folyamatainak –, hogy a továbbra is folytatódó munkahely-megszűnéseket már nem ellensúlyozta az új, regisztrált munkahelyek születése.

A magyar mezőgazdaság és a falusi lét gazdasági és társadalmi alapjának fél évtizednél is rövidebb idő alatt bekövetkezett összeomlása a politikai rendszerváltás egyik nem várt mellékhatása volt. Ez a drámai fordulat különösen a roma népességét érintette súlyosan.5 De nem jártak igazán jól azok a nem roma, falusi családok sem, amelyek a kárpótlás során a 90-es évek elején termőföldhöz jutottak, és azt remélték, hogy öregségükre – 10–20 évvel később – ezt a földet jó áron eladhatják vagy bérbe adhatják. Az egymást követő kormányok ugyanis 1994-től – alkotmányellenes módon – fenntartották a földforgalom korlátozását (6.2.13.), s ez mesterségesen alacsonyan tartotta mind a földárakat, mind a bérleti díjakat.

3: A szocialista agrármodell összeomlása

Magyarországon az ipari és szolgáltató cégek privatizációja időben egybeesett az állami kényszerek és támogatások útján fenntartott, állami gazdaságokra és termelőszövetkezetekre alapozott, de a termelés volumenét tekintve mégis jó eredményeket felmutató magyar agrármodell összeomlásával. 1962–82 között a mezőgazdasági termékek volumene éves átlagban 3,1%-kal nőtt, ami éppen kétszerese volt az 1950–1961 között mért ütemnek. A gyors növekedés ára a ráfordítások szerkezetének drasztikus átalakulása volt. Az 1962–82 közötti időszakban a megművelt földterület kis mértékben (0,32%-év), az ágazatban lekötött munkaerő állománya viszont erősen (1,75%/év) csökkent, amit a gépi vonóerő átlagosan évi 7,94%-kal, az 1 hektárra jutó műtrágya-felhasználás 9,33%-kal való növekedése csak technikai értelemben ellensúlyozott. Költségoldalról nézve viszont az ágazat versenyképessége drámaian romlott.

Két évtized sikere után kezdődött tehát a stagnálás, illetve – a rendszerváltás nyomán kialakult új feltételek közepette – a lassú, majd egyre gyorsuló visszaesés. Ennek egyik közvetlen oka az agrártámogatások drasztikus, 60%-ot is meghaladó csökkenése volt.6 1988–2001 között a mezőgazdasági ágazatban foglalkoztatottak száma 911 ezerről 252 ezerre zsugorodott. A maradék létszámnak is mindössze a fele végzett mezőgazdasági munkát, a többi a mezőgazdasághoz kapcsolódó egyéb feladatokat látott el (miként a rendszerváltás előtt is).7 A nagyüzemi mezőgazdaság szétesése nyomán használhatatlanná vált, elértéktelenedett az előző évtizedekben felhalmozott épület- és gépvagyon jelentős része is (1.2.2.). Hatalmas ellentmondás, hogy ez a drámai létszámcsökkenés és eszközvagyon-vesztés azzal egy időben történt, hogy a kárpótlás nyomán 760 ezren jutottak földhöz (2.1.). Alighanem igaza van Kovách Imrének (2012), aki a magyar vidék átalakulását elemezve arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon a parasztság mint strukturális helyzet, kulturális állapot és a specifikus társadalmi csoport megszűnt létezni.8

Összességében tehát a rendszerváltás – és ezen belül a tulajdonátrendeződés – sokkal több embert tett feleslegessé a munkaerőpiacon, mint amennyire az újonnan kiépülő tőkés vállalatoknak és vállalkozásoknak szükségük volt. A foglalkoztatási arány Magyarországon 1990-ben 59% volt, ez 1996-ra lezuhant 44%-ra és 2017-ben is csak 53%-on állt.9 De lényegében minden posztszocialista országban ugyanez történt! Bizonyos értelemben mindenütt megismétlődött az ipari forradalom idején megtapasztalt fájdalmas változás, amikor a fejlődésnek indult tőkés textilipar sokkal több takácsot tett tönkre, mint amennyire az adott időpontban üzemeiben bérmunkásként szükség volt.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a termelés ágazati sajátosságait, akkor további, a privatizáción messze túlmutató összefüggésekre kell utalnunk. Az, hogy az állásukat vesztett, alacsonyan képzett, írni-olvasni alig tudó emberek jelentős hányada nem tudott újra elhelyezkedni, egyfelől a szocializmus évtizedeinek máig tartó hatásának következménye – mint ahogyan azt a fentebbi, Köllő Jánostól átvett idézet is magyarázza –, másfelől pedig az újonnan kiépült magyar adó- és járulékrendszer, a minimálbér-szabályozás, a szociálpolitika és általában a munka világára vonatkozó szabályok alkalmatlansága miatt történt. E tekintetben a helyzet 1990 óta folyamatosan romlik. A 8 általánosnál kevesebb iskolai végzettséggel rendelkezők körében a munkanélküliségi ráta már 2000-ben is az országos átlag valamivel több mint 3-szorosa volt, ám ez a különbség 2007-re több mint 6-szoros szintre emelkedett.10

Köllőt kiegészítve legfeljebb annyit állapíthatunk meg némi rezignációval és keserű öniróniával, hogy ezen keretek között Magyarország – akárcsak a többi közép-kelet-európai posztszocialista ország – foglalkoztatási szempontból túlmodernizálttá vált. A megszűnt régi munkahelyek nyomában jobbára olyanok jöttek létre – mind a nagyvállalati, mind a kisvállalati szektorban –, melyek tulajdonosai nem tudnak és nem is akarnak bajlódni az írni-olvasni alig tudó, fegyelemhez, előzékenységhez, udvariassághoz, szolgáltatói „alázathoz” nem szokott potenciális munkavállalókkal. Dél-Európában vagy Latin-Amerikában az aluliskolázott, alulképzett munkaerő is tud munkát találni – nálunk alig.11

Súlyos hiba volt a rendszerváltás – és ezen belül a privatizáció – veszteseit nagyvonalúan korai nyugdíjba vonulási lehetőséggel kárpótolni, mert a rövid távon kedvező intézkedések hosszú távon bénítóan hatottak. Ez részben a kormányzó politikai elit, részben a rövidlátó szakszervezeti taktika következménye volt. Sokkal jobb lett volna – miként például Csehországban – a legális munkaerőpiacról kiszorult, alacsony termelékenységű munkavállalókat és potenciális foglalkoztatóikat bérpótlékkal, közlekedési támogatással, adókedvezménnyel stb. abban segíteni, hogy minden erőfeszítésükkel állást vagy vállalkozási lehetőséget keressenek, illetve találjanak.12 Ha ezek a százezrek külföldre mentek volna dolgozni, az is sokkal jobb megoldás lett volna. Bár rövid távon a foglalkoztatást segítette, közép- és hosszú távon különösen kontraproduktív volt az a szabályozás, amely engedte, sőt ösztönözte a nyugdíj melletti munkavállalást. Így a későbbi pluszkereset reményében sokan tulajdonképpen örömmel hozták meg a nyugdíjba vonulásra vonatkozó, gyakorlatilag visszavonhatatlan döntést. Akárhogyan is történt, biztos, hogy a végeredmény nem a szakszervezeteken múlott. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után a foglalkoztatottak körében a szakszervezeti tagok aránya már nem érte el a 17%-ot, ez az arány 2015-re 9%-ra csökkent.13

4: A privatizáció vesztesei „elszivárogtak”

A rendszerváltás utáni első évek foglalkoztatáspolitikai dilemmáiról két évtized távlatából önkritikusan és bölcsen nyilatkozott a 90-es évek első felének egyik befolyásos szereplője, Bod Péter Ákos is. Három fontos hibaforrást említett.

(i) „Egy »neoliberálisabb« szociálpolitika valószínűleg több erőfeszítést csiholt volna ki a munkaerőpiacon való bennmaradás érdekében például a munkaképességük teljében lévő bányászokból, akikkel én annak idején a tömeges bányabezárások idején személyesen is találkoztam. De ez igaz más ipari szakmákra is. [...]

(ii) A szakszervezetek politizáltak, vezetőik benn ültek a parlamentben, de nem éltek a hagyományos szakszervezeti tiltakozási eszközökkel, nem szerveztek sztrájkokat, egyéb demonstrációkat. A legelesettebbeket egy politikai erő sem képviselte. A politikai döntéshozatali elitnek ebben a vonatkozásban nem lehet jó a lelkiismerete. Szerintem nem a megtett lépésekkel volt a baj, hanem az elmulasztottakkal.

(iii) Volt ennek a folyamatnak egy, a Kádár-rendszerben gyökerező alapja is. A kádári politika ínformalitására volt jellemző, hogy amíg csöndben van valaki, addig nem törődünk azzal, hogy miből él, milyen egyéni megélhetési stratégiákat követ. [...] Így szinte természetes volt, hogy a 90-es évek elején a privatizáció vesztesei különösebb zaj nélkül »elszivárogtak«, hiszen társadalmilag is tolerált volt a táppénzcsalás, az ál-rokkantnyugdíjazás és a [...] feketemunka.”14

Egy 2007-ben készült adatfelvétel alapján becsülhetően a hazai népesség mintegy 8%-a – vagyis kb. 800 ezer fő – élt olyan körülmények között, amelyek fő jellemzője a munkaerőpiacról való kisodródottság, a segélyekre való tartós rászorulás volt jellemző. A szociológusok ezt a csoportot szívesen nevezik underclassnak.15

Annak köszönhetően, hogy Budapesten és a nagyvárosokban a 90-es évek elején végbement a lakásprivatizáció, nemzetközi összehasonlításban még a munkanélküliek sorsa sem annyira rossz, mint azt a közvélemény gondolja. Mint a 12.11. ábra is mutatja, a hajléktalanok száma az országban kifejezetten alacsony:

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1266peam3_5570/#m1266peam3_5570 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1266peam3_5570/#m1266peam3_5570)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1266peam3_5570/#m1266peam3_5570)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

12.11. ábra. A hajléktalanok aránya nemzetközi összehasonlításban, 2015

1	Id. mű: 37.
2	Amerikai becslések szerint 1988-ban Magyarországon kb. 30 ezer fő dolgozott főként katonai profilú vállalatoknál. Pár évvel a rendszerváltás után ezek a munkahelyek már mind megszűntek (http://hu.wikipedia.org/wiki/COCOM-lista, 2009. aug. 16-i letöltés).
3	A Magyar Néphadsereg békelétszáma közvetlenül a rendszerváltozás előtt 107 ezer fő volt. 2009-ben az – átalakult – Magyar Honvédség létszáma 25 ezer fő alatt volt. Hasonló arányú változások történtek a rendőrségnél és a titkosszolgálatoknál is. Az EU-csatlakozás nyomán, 2007 decemberében szűnt meg a Határőrség, mint önálló szervezet, amely korábban több mint 10 ezer embernek adott életre szóló munkalehetőséget.
4	Az adatok forrása Kőrösi (2011) összefoglaló tanulmánya. Az elemzés a pénzintézetekre nem terjedt ki. Az 1990–2010 közötti időszak foglalkoztatási helyzetének értékelését részletesen lásd a Munkaügyi Szemle 2011. évi III. számában.
5	A KSH becslése szerint 2010 táján 876 ezer roma élt Magyarországon (KSH, 2020: 570).
6	Az 1986–90-es évek átlagát 100-nak tekintve az agrártámogatások szintje a következőképpen alakult: 1991: 38,0%; 1992: 27,3%; 1993: 31,6%; 1994: 46,7%; 1995: 44,1%; 1996: 37,1%; 1997: 36,1% (Kovách, 2012: 68).
7	Oros (2002).
8	Id. mű: 195.
9	A 14 éven felüli népesség százalékában. Forrás: MTA KRTK Munkaerőpiaci adatbázis.
10	A KSH szerint a 15–64 éves korosztályban a 8 általánosnál kevesebb iskolai végzettséggel rendelkezők körében a munkanélküliség rátája 47,8% volt. Ugyanebben a képzettségi körben, ugyanebben a korosztályban az inaktivitási ráta 84,1%-os volt. Az 55–64 éves korosztályban a 8 általánosnál kevesebbel rendelkezők körében a foglalkoztatottsági ráta 5,0%-os volt, miközben az egyetemi diplomával rendelkezők körében 62,7%. (Valamennyi adat 2007-re vonatkozik.)
11	Mihályi (2008: 47–50).
12	Köllő (2009a: 77).
13	https://stats.oecd.org/Index.aspx?DataSetCode=TUD (2018. márc. 30-i letöltés).
14	Munkaügyi Szemle, 2011. III. szám, 8–9.
15	Tóth–Szelényi (2018).