Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

12.4.1. A veszteség is nyereség …

A privatizáció szempontjából értelmetlen vagy egyenes káros lépések és az elmaradt haszon csak az állam, az adófizetők számára jelentenek veszteséget – az ország egésze szempontjából nem feltétlenül. A kárpótlás (2.6.), a spontán privatizáció (3.2.1.), a kedvezményes privatizációs technikák (3.3.1.–3.3.5., 3.5.1., 3.5.3.), a kvázitulajdonosok átmeneti tulajdonszerzése (5.4.), a bürokrácia és a bizalmatlanság miatt elkerülhetetlenné vált felesleges tranzakciós költségek, az államilag generált arbitrázslehetőségek – szükségképpen nyereséget hoznak a magángazdaság szereplői, a befektetők és a közvetítők számára. Az átalakulási folyamatnak – ezen belül a privatizációnak – az volt a célja, hogy visszaszoruljon az állami tulajdon, és teret nyerjen a magántulajdon. Paradox módon a privatizáció önnön veszteségeivel is ezt a célt szolgálta – ideértve akár az összes privatizációval összefüggő korrupciós ügyletet is (9.5.).

Képszerűen mindezt talán a homokóra működéséhez hasonlíthatjuk – persze nem percekben, hanem években mérve az összes homokszemcse átfolyásához szükséges időmennyiséget. A homokóra zárt rendszer, amelyből a homokszemcsék nem tudnak kikerülni. Természetesen ezzel a szigorúsággal a nemzetgazdaságban nem tud érvényesülni az anyagmegmaradás törvénye – az átalakulások, végelszámolások, felszámolások közepette bizonyos vagyontömeg fizikai értelemben is elpusztul, és mindig fennáll a kockázata annak is, hogy a vagyon egy része ellenszolgáltatás nélkül külföldre kerül –, de nagyjában-egészében mégis igaz, hogy minden, ami az állam szempontjából vagyonvesztés, az a magángazdaság szempontjából nyereségnek tekinthető.

Miközben a korábbi fejezetekben több helyütt is nagy nyomatékkal hangsúlyoztam, hogy a „népi kapitalizmus” modelljének mindennemű formája – így az ingyenes részvényosztás, a dolgozói tulajdonszerzés, az MRP stb. – a hazai körülmények között alapvetően járadékvadászattá (rent-seeking) silányult.1 Ezek a megoldások közgazdasági értelemben csak kis mértékben, áttételes módon járultak hozzá a tulajdonosi kör szélesítéséhez és végeredményben csak a privatizáció költségeit növelte (3.3., 5. fejezet). Ám annak a jelentőségét nem akarom lebecsülni, amit ez a fajta osztogatás szociológiai-politikai értelemben mégis biztosított. El kell ismerni, hogy a járadékvadászat bizonyos formái (pl. lakásprivatizáció, kárpótlás, dolgozói részvényjuttatás, önkormányzatoknak juttatott vállalati vagyon) nagyban hozzájárultak a társadalmi béke, így közvetett módon a gyors privatizáció fenntarthatóságához.

A 90-es években a vagyonosodás már határozottan a gazdasághoz, esetleg az éjszakához, a „maffiavilághoz” kötődött. Eleinte a pártalapon örökölt vállalatvezetői pozícióit kihasználó – a hibásan, de mégis általánosan elterjedt szóhasználattal élve – spontán privatizációt (3.2.1.) lebonyolító kör zsírosodott. Hozzájuk kapcsolódtak hamarosan a pénzügyi szektor fiatal titánjai, a kétszintű bankrendszer, majd a tőzsde megjelenésével gombamódra szaporodó vezetői kör, a kárpótlási jegyek, a tőzsde és a bankrendszer vadhajtásaiban jól mozgó emberek. Innentől már elindult egy kifejezetten pozitív, piacgazdasági, nyugati értelemben is sikeres magángazdasági réteg, a családi vállalkozások legjobbjainak gyarapodása.

A kétezres években, legalábbis a 2008-ban beköszöntő súlyos pénzügyi és ingatlanpiaci válságig, a privatizációs esélyek már szűkültek, az ingatlanpiaci lehetőségek viszont bővültek. A már kialakult szupergazdag körhöz leginkább olyanok csatlakoztak, akik az eladósodásuk révén gazdagodtak meg. A nagy ingatlanfejlesztések gazdái jelentős projekthitelek mentén illegális és félig legális elemekkel vagyonosodtak.

2010 után a gyors gazdagodás útja a politikai bizalom és a magángazdasági aktivitás keveréke volt. A politikai szempontok erősen rátelepedtek a gazdaságra, az üzleti pozíciókat, a megbízásokat az állam újraosztotta. Az építőipar, a médiapiac, az állami hirdetések közvetítésének haszonélvezői Orbán Viktor politikai ernyője alatt csoportosultak: a politikai megbízhatóság lett a vagyonosodás kulcsa.2

1	Erről részletesen, elméleti igényességgel lásd Mihályi–Szelényi (2019a).
2	https://index.hu/gazdasag/2017/11/30/tobb_ezer_ner-lovag_szerzett_szazmilliokat_i._resz/