Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.4.3. Közvetlen vagyonkezelés

A hatályos jogszabályok szerint egy gazdasági társaság esetében az állami privatizációs és vagyonkezelő intézmények – mint például az ÁVÜ vagy az MNV Zrt. – alapvető vagyonkezelési feladatai a következők:

éves beszámoló és az üzleti terv jóváhagyása, az osztalékpolitika meghatározása, személyi döntések (vezérigazgató, IG, FB, könyvvizsgáló kijelölése),
tulajdonhányaddal kapcsolatos műveletek (alaptőke-emelés, -leszállítás), értékhatár feletti vagyonértékesítés jóváhagyása,
a kormány által elrendelt vagy a társaság által kezdeményezett reorganizáció irányítása,
nagyobb hitelek jóváhagyása, garanciavállalás,
ellenőrzési tevékenység.

1990 és 1993 között az ÁVÜ és az ÁV Rt. számára a vagyonkezelés elsősorban a vállalatok társasággá történő alakítását jelentette. Az átalakítás egyrészt a privatizáció előkészítő lépése, másrészt stratégiai döntéssorozat az adott cég jövője szempontjából. Az átalakítást ugyanis többnyire megelőzte az alaptevékenységhez nem kapcsolódó vagy nélkülözhető tevékenységek és eszközök leválasztása, majd értékesítése. Ezek mindig messzire ható döntések voltak és viták tüzében kovácsolódtak. Közelről vizsgálva a cégek életét egyáltalán nem evidens, hogy melyek az „alaptevékenységhez nem kapcsolódó” gyártási és szervezési folyamatok, hogy mi számít „nélkülözhető eszköznek” stb. A társasággá alakítás tehát szükségképpen reorganizációs tevékenység is volt, amelyhez hozzátartozott az a feltételezés is, hogy ezzel egyidejűleg megtörténik a cég „feljavítása” is.

Az adóskonszolidációból származó feladatok. 1992–1995 között az ÁVÜ-ben és az ÁV Rt.-ben jelentős anyagi és szellemi erőket kötött le az adóskonszolidáció végrehajtása (5.8.1.). Ez is vagyonkezelés, reorganizációs és feljavító elemekkel megtűzdelve. Az 1992-ben megkezdett program alapgondolata az volt, hogy a csődtörvényt gyorsított formában alkalmazzák a jelentős adóssággal terhelt magán- és állami tulajdonú cégek helyzetének rendezésére.1 A program indulásakor készített felmérés szerint 20 000 társaság adóssága várt rendezésre. A folyamatot irányító PM-es és ÁVÜ-s tisztviselők legnagyobb meglepetésére mindössze 2000 cég jelezte, hogy hajlandó részt venni az állam által kezdeményezett programban. Ebből a 2000-es körből 140 tartozott az ÁVÜ hatáskörébe.

A PM, a kereskedelmi bankok, az ágazati minisztériumok, a tb-alapok, az APEH, a VPOP, valamint az állami tulajdonos nevében fellépő állami vagyonkezelő szervezetek közötti egyeztetés a vártnál lényegesen több időt vett igénybe. Már a program indítása sem sikerült jól, hiszen az eljárásrend csak 1994 februárjára alakult ki,2 és számos elvi kérdésben még akkor sem született döntés.

Nem volt egységes kormányzati álláspont arra vonatkozóan, hogy melyik intézmény legyen a folyamat központi koordinátora.
Az állami hitelezők általában nem kaptak felhatalmazást az adósságok végleges elengedésére.
A program elindításakor nem fogalmazódott meg egyértelműen, hogy az adóskonszolidáció útján friss pénz nem kerülhet a társaságokhoz. Az állami szervezetek és a bankok közötti egyeztetések során viszont bármelyik fél megtehette, hogy az adott társaság reorganizációs programját azért utasította el, mert az nem mutatott ki friss tőkebevonási lehetőséget.
Az állami vagyonkezelők nézőpontjából tekintve ellentmondásos volt az a helyzet, hogy az ő tulajdonukban lévő bankok nem voltak hajlandók megértést tanúsítani az ÁVÜ-s, illetve ÁV Rt.-s iparvállalatok adósságainak rendezésekor, s ami még ennél is zavaróbb volt, egy-egy tárgyalási sorozat során a bankok saját álláspontjukat többször is megváltoztatták. Bizonyos értelemben a bankkonszolidáció felmentette a bankokat az általuk kihelyezett rossz hitelekkel kapcsolatos üzleti felelősség és az ezzel járó cselekvési kényszer alól. Az ingyenes állami tőkejuttatás után a bankok általában akkor is veszteség nélkül léphettek ki az adósok hitelezői közül, ha nem született adóskonszolidációs megállapodás és a céget felszámolták.
Az ÁVÜ számára mindvégig megoldatlan probléma maradt, hogy költségvetési intézményként nem volt joga elengedni követeléseket. (Az ÁV Rt.-re ez a korlátozás nem vonatkozott.) Az ezzel egyenértékű PM-javaslat pedig – hogy az ÁVÜ maguknak az adósoknak értékesítse a követelést – azon bukott meg, hogy ennek a tranzakciónak olyan adóterhe lett volna, amit az adós cég pénzügyileg nem tudott vállalni. Az sem volt szerencsés, hogy a privatizációs törvény értelmében mind az ÁVÜ, mind az ÁV Rt. köteles volt a versenyeztetési eljárás teljes rendjét (vagyonértékelés, pályázat stb.) alkalmazni abban az esetben is, amikor nem cégek, hanem követelések – ráadásul esetenként nagyon kis értékű követelések! – értékesítéséről lett volna szó.
Számszerűen is kimutatható, hogy az adóskonszolidáció mind az ÁVÜ-re, mind az ÁV Rt.3-re igen nagy terhet rótt. Az ÁVÜ igazgatótanácsa – például – általános konszolidációs kérdésekkel 1994 őszéig közel 40 esetben foglalkozott. Minthogy az IT akkoriban az adóskonszolidációba bevont cégekre vonatkozó konkrét döntéseket – mérethatároktól függetlenül – magához vonta, továbbá egyes cégek esetében többszöri döntésre is szükség volt, a fentebb említett időpontig az IT 100 ilyen ügyet tárgyalt.4 1994-ben – például – ez azt jelentette, hogy minden ötödik privatizációs döntésre esett egy adóskonszolidációs döntés. Ha mindehhez hozzáadjuk az alsóbb döntési szintek munkáját (vezetői értekezlet, PÁB), akkor további 250 bizottsági tárgyalást lehet az adóskonszolidációhoz kapcsolni.

Többszöri szűrés után az ÁVÜ-nek és az ÁV Rt.-nek végül kb. 90 társaság helyzetét sikerült rendezni privatizáció (23), felszámolás-végelszámolás (21), adóskonszolidációs szerződés (34) és egyedi megállapodások (12) útján. Forintban kifejezve: az 55 Mrd Ft-nyi tartozásból 37 Mrd Ft ügyében történt döntés. Az adóskonszolidáció programja elvben 1995. június 30-án zárult, gyakorlatilag azonban a szerződéskötések egy része még áthúzódott 1996 elejére is.

Néhány év távlatából visszatekintve egyértelművé lett, hogy hiba volt az adóskonszolidációt ilyen ambiciózus formában, 20 ezer vállalkozásra kiterjedő feltételrendszerrel meghirdetni. A túlméretezett program lassította a privatizációt, mert az ÁVÜ és – kisebb mértékben az ÁV Rt. – ezzel a feladattal szinte 100%-ban le volt terhelve. Jobb eredményt lehetett volna elérni, ha az állam csak 15–20 nagyvállalat likviditási problémájára koncentrál, hiszen végeredményben így is csak annyi történt, hogy ebben a kiemelt vállalati körben rendezni lehetett az adósságokat.

1	A Kormány 1078/1993.(XII. 20.) Korm. határozatát a bank- és adóskonszolidáció megvalósításának feladatairól.
2	A Pénzügyminisztérium közleménye az adóskonszolidáció eljárási szabályairól (Magyar Közlöny, 1994. febr. 1.).
3	A gyorsított adóskonszolidáció keretében a következő cégek ügyei tartoztak az ÁV Rt. hatáskörébe: Elzett-Certa V., Csepeli Csőgyár Rt., Tokaj Kereskedőház Rt., Törökszentmiklós Állami Gazdaság Rt., MTA Martonvásári Kísérleti Gazdaság. Kormányhatározat alapján került az adóskonszolidációba továbbá a Hungalu, a Dunaferr, az Ikarus, a Nitrokémia, a TVK és a BorsodChem. 1994 végéig az ÁV Rt. ezektől a cégektől összesen 25,7 Mrd Ft értékű tartozást vállalt át, és ezzel párhuzamosan 8 bankot mentesített a kétes követelések következményeitől.
4	Az adóskonszolidáción belül az ún. kiemelt vállalati körből 13 tartozott az ÁVÜ-höz. Ebből 5 jött az ún. kiemelt iparvállalati körből: BHG, Ganz Gépgyár Holding, MGM, Taurus, Vilati; kormánydöntés alapján került az adóskonszolidációba a Salgótarjáni Acélárugyár és a Szekszárdi Húsipari Rt.; 6 élelmiszeripari cég pedig az ún. gyorsított adóskonszolidáció alapján sorolódott a programba: Budapesti Tejipari V., Csongrádi Gabona Rt., Debreceni Húsipari Rt., Ringa Húsipari Rt., Szolnoki Tej, Törökszentmiklósi Baromfifeldolgozó.