Mi történt? A rendszerváltás előtt, illetve közvetlenül a rendszerváltás pillanatában minduntalan felmerülő kérdés volt, hogy visszafordítható-e a történelem kereke, visszacsinálható-e az államosítás (1.1.6.1.). Bebizonyosodott, hogy szűkebb értelemben véve ez nem volt lehetséges, az eredeti tulajdonosok – vagy az ő leszármazottaik – Magyarországon nem kapták vissza az elvett vagyont. Tágabb értelemben viszont az államosítás mégis visszavonható döntésnek bizonyult: az állami vagyont igenis lehetett privatizálni, történelmi léptékkel mérve gyorsan magánkézbe lehetett adni a nagyvállalatokat, sőt a bankokat és biztosítókat is. Meglepő módon a privatizáció a termőföld és az erdővagyon esetében csak nagyon lassan haladt előre. Még 2012 végén is az volt a helyzet, hogy az állam kb. 1 millió hektár termőföld és ugyanannyi erdő tulajdonosa volt – vagyis az állam volt a legnagyobb birtokos.

 

 

1937-ben az ipar és a bankszektor együttes részvénytársasági jegyzett tőkéjének kb. 25%-a volt külföldi tulajdonban.6 Ez – többé-kevésbé – összevethető a 2003-as adatokkal, miszerint a társasági vagyon (rt. + kft.) jegyzett tőke formájában kifejezett összértékének 41%-a külföldi érdekeltségű társaságoké volt.7 Az ország finanszírozása is külföldi kézben volt – egyszerűen azért, mert a magyar lakosság nem tudott és nem is akart megtakarítani. 1931/32-es adatok szerint 81%-ban külföldi hitelek álltak a magyar államadósság mögött. S minthogy az ország földrajzi fekvése fél évszázaddal később sem változott, lehetett volna arra is számítani, hogy ezek a tulajdonosi kapcsolatok újra kialakulnak, vagyis végbe fog menni Magyarország visszaintegrálódása Európába. De ezt a kézenfekvő történelmi analógiát 1989/90 táján egyetlen politikai szereplő sem említette. Simai (1989) cikkében ez a párhuzam nemcsak Magyarország, hanem a többi közép-európai ország példája alapján is fontos hangsúlyt kapott, de az írás nem váltott ki különösebb figyelmet. Utólag végiggondolva leginkább a 19. és 20. század magyar gazdaságtörténet első számú specialistájától, Berend T. Ivántól lett volna elvárható, hogy valamilyen fórumon felhívja a gyakorló gazdaságpolitikusok és politikusok figyelmét erre a lehetséges párhuzamra. Berend azonban 1990-ben – máig nem tisztázott indíttatások nyomán – elhagyta Magyarországot, az USA-ban telepedett le, és hosszú éveken át nem foglalkozott a hazai változások értékelésével.

 

 

Fontos ismételten hangsúlyozni, hogy – szemben a közvélekedéssel – a külföldi tőke beáramlásának fő csatornája nem az állami vagyonkezelők által bonyolított privatizáció volt. 1990 és 2008 között az e csatornán keresztül érkező külföldi tőke aránya csak 16% volt. Az országba beérkezett tőke több mint 80%-a új beruházás, ún. zöldmezős beruházás, illetve az itt megtermelt profit visszaforgatásának eredménye volt! Ugyanakkor persze azt is látni kell, hogy a 90-es évek különösen sikeres zöldmezős beruházásai (pl. a járműiparban) úgy és azért jöttek létre, mert az 1990-es önkormányzati törvénnyel az állam a települési önkormányzatok tulajdonába adott egy hatalmas ingatlan- és épületvagyont, és így az önkormányzatok képesek voltak a saját területükre zöldmezős külföldi beruházásokat hozni. Alighanem igaza van Matolcsy Györgynek abban, hogy ez magyarázza a versenytársainkhoz képest elért sikerek jó részét: „Erre a csehek nem voltak képesek 1996–97-ig, a szlovákok sem, a románok sem, mert mindenhol az első lépés az állami tulajdon önkormányzati tulajdonná alakítása lett volna, és ezt nem hajtották végre.”8

 

 

A fentebb tárgyalt összefüggéseket is visszatükröző 12.20. ábra adatai a külföldi tőke súlyát részint alábecsülik, részint túlbecsülik. Egyfelől tudni kell, hogy a Magyarországon bejegyzett külföldi érdekeltségű vállalkozások által alapított itthoni vállalkozások (leányvállalatok) „hazai társaság tulajdonú” vállalkozásként vannak nyilvántartva. Másfelől viszont az is igaz, hogy számos, közismerten magyar üzletemberek nevéhez kötődő vállalkozás adózási megfontolások miatt külföldön – Cipruson, Szlovákiában, Romániában vagy EU-n kívüli ún. offshore területen – van bejegyezve (9.1.4.).

 

 

Mi nem történt? Ellentettjére fordítva a fentebb megfogalmazott állítást – hogy ti. a magyar privatizáció legfőbb nyertesei a transznacionális vállalatok lettek –, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy

Végezetül fontossága miatt érdemes külön, kiemelve tárgyalni azt, hogy nem igazolódott be az az előzetes – vagy a privatizáció hajnalán megfogalmazott – feltételezés sem, hogy a külföldi befektetők kizárólag vagy elsősorban piacszerzésre törekszenek – vagyis azért vesznek meg (olcsón) magyar vállalatokat, hogy azokat bezárják (lásd a Pozsgay Imrétől átvett idézetet a Bevezetésben). Intuitív alapon könnyen belátható, hogy már a feltételezés is butaság volt. Ha Magyarország belső piacát tekintjük – akár 1989-ben, akár 2018-ban –, akkor az egyik csoportba azok a termékek és szolgáltatások tartoznak, amelyek nagy távolságra is könnyen szállíthatók. Ilyenek például a kínai ruházati termékek vagy a hollywoodi mozifilmek. Egy kínai gyártónak vagy egy hollywoodi stúdiónak nem volt és ma sincs szüksége arra, hogy megvegyen egy magyar textilgyárat, egy magyar filmstúdiót vagy egy mozit – saját fehérneműjével és filmjeivel enélkül is meg tudta szerezni a piacot. Másfelől pedig érdekes a fordított eset is, amikor egy áru vagy egy szolgáltatás nem könnyen exportálható. Cementet vagy üdítőitalt nem lehet (nem érdemes) nagy távolságra szállítani, ezért nem véletlen, hogy a nyugat-európai cementgyártók vagy éppen a Pepsi Cola cég az elsők között vett magyar gyárat, telephelyeket és évtizedeken át itt folytatták a gyártást. Hasonló volt a helyzet a bank- és biztosítási szektorban, az élelmiszer-kereskedelemben stb. Ahhoz, hogy egy külföldi cég ezeket a piacokat megszerezze, az országon belül fenn kellett és ma is fenn kell tartani üzleteket, fiókokat.13