Hitelből? Alapjában véve nem vált be az az elgondolás, amely a banki szférától várta a hazai vállalkozók vásárlóerejének megsokszorozását és a korrekt, átlátható privatizáció kikényszerítését. Bár elvileg nem volt akadálya annak, hogy korrekt módon akár 10-szer, 20-szor nagyobb hitelhez jusson valaki, mint amekkora önrész lefizetésére képes, a gyakorlatban az állami bankok menedzserei számtalan esetben felelőtlenül és/vagy korrupt módon jártak el. Mint később kiderült, ez nem speciális magyar sajátosság volt; valamennyi posztszocialista országban ez volt a jellemző. Ezért előbb vagy utóbb ennek mindenütt véget vetettek – nálunk a leghamarabb. A külföldi tulajdonba került bankok már óvakodtak az ilyen mértékű, vagyoni biztosítékkal alá nem támasztott hitelek kockázatától.

 

Arbitrázs útján? Meglepő módon 1990 után csak kevesen vetették fel nyíltan a spekuláció – vagy elegánsabb kifejezéssel élve – az arbitrázs problémáját. Pedig, az ingyenes népi részvény gondolatával kapcsolatban (1.1.4.6.) korábban többen is előre látták, hogy a lakosságnak szétosztott részvényeket élelmes spekulánsok fel fogják vásárolni. Ugyanakkor nagy tiltakozást váltott ki 1989-ben az ún. spontán privatizáció (3.2.1.), amikor a közvélemény úgy érzékelte, hogy a vállalatvezetők egy része csak azért szerzi meg a vállalatát, hogy gyorsan továbbadja. És mégis: az 1990-es évek első felében, abban az összefüggésben senki sem beszélt spekulációról, amikor az állam hitelekkel és/vagy kedvezményekkel az ún. „hazai vállalkozók” vagyonszerzését támogatta. Az „olcsón veszik – drágábban továbbadják” politika veszélyét csak a privatizációs szervezetben dolgozók érzékelték napi munkájuk során. Ők azt is látták, hogy nincs jelentősége annak, hogy egy adott cég vevőjelöltje pillanatnyilag az adott cég vezetője/alkalmazottja-e vagy éppenséggel egy hasonló profilú másik cégben dolgozik, netán az eladásra kínált cég vezetője volt három évvel korábban. Ugyanez történt a kárpótlási jegy, az E-hitel és a kedvezményes munkavállalói tulajdonszerzés esetében is. Élelmes vállalkozók – magyarok is, külföldiek is – csak arra vártak, hogy az előre letárgyalt forgatókönyv szerint átvegyék a vagyont attól, aki hajlandó volt elvállalni a stróman szerepét. Mindezt az ÁVÜ menedzsmentje hamar felismerte,1 de akkor már nemigen volt mód nyilvánosan fellépni a „hazai vállalkozók” támogatását zászlóra tűző közvéleménnyel, illetve a populizmusra mindig is hajlamos politikusokkal szemben. Merthogy minden párt minden politikusa – bár különböző megfontolásokból – nagyjából ezen az állásponton volt.

 

Tőzsdén keresztül? Távolról sem valósultak meg a tőzsdéhez kapcsolódó tervek és várakozások sem, és ezért nagy árat fizetett a magyar társadalom. Az összes lehetséges privatizációs technika közül ez a legtranszparensebb, legobjektívebb értékesítési mód – ezzel szemben merülhet fel a legkevésbé a korrupció vádja. És mégsem tudott magának utat törni ez a forma. 1990 táján sokan feltételezték, hogy a privatizáció alapvetően a nyilvános értékpapírpiacon keresztül történik majd. Végül a BÉT-en keresztül privatizált cégek száma 40 alatt maradt. 2005-ben a legnagyobb 20 magyar cég között mindössze kettő volt, ahol a tulajdonosok között még mindig nem volt meghatározó erejű külföldi szakmai befektető (Mol, MVM). Volt még egy tőzsdei cég (Magyar Telekom), de az privatizációja kezdetétől fogva szakmai befektetők irányítása alatt állt. Nemigen mentek és/vagy nem maradtak tőzsdén a pénzintézetek sem. 2009 nyarán csak két bank részvényeit jegyezték a tőzsdén (OTP, FHB). Nem véletlen, hogy mind a két pénzintézet szétszórt tulajdonosi struktúrával működött, tehát a menedzsment hatalma szinte korlátlan volt. Ugyanez volt a helyzet az ugyancsak tőzsdei cégként működő Rába esetében is (3.9.6.).

 

Privatizációból vagy új vállalkozás alapításából? Mint azt már többször is hangsúlyoztuk, a legnagyobb értékű állami vállalatok megvásárlására a magyar nagytőkének nem volt lehetősége. Amikor viszont két évtizeddel a privatizáció kezdete után a kisebb értékű, de 20 Mrd Ft-ot meghaladó árbevételt felmutatni képes tisztán magyar tulajdoni háttérrel működő vállalkozások listáját vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezek között kisebbségben vannak azok a magáncégek, amelyek korábban állami tulajdonban voltak (12.17. táblázat). A listára került 14 cég közül csupán kettő volt Budapesten, többségük kereskedelemmel foglalkozott, de bekerült két gyártó is, valamint egy útépítéssel foglalkozó társaság is. A 14-ek együttes árbevétele 430 Mrd Ft-ot forintot tett ki, ez kevesebb, mint egynegyede a legnagyobb magyar cég, a Mol hasonló adatának. A listán zömmel családinak mondható vállalkozások találhatók, a kimutatható rokoni kapcsolatokkal nem rendelkező tulajdonosok száma alacsony, és feltehetőleg közöttük is találhatók olyanok, akik ilyen-olyan rokoni szállal kapcsolódnak a famíliához.

 

 

Támogatás jobbról-balról. Csak részeredményeket hozott az a kormányokon átívelő koncepció, hogy állami támogatással – kedvezményes hitelekkel, megrendelésekkel, garanciákkal, adókedvezményekkel, a kartellszerű viselkedés hallgatólagos támogatásával stb. – magyar tulajdonú magáncégekből „igazi” magánvállalatokat, afféle „nemzeti bajnokok”-at kell felnevelni. Az egyik ilyen első kísérlet az egyértelműen MSZP-közeli Transelektro felnövesztése volt. Ezt a céget vezetői kivásárlás keretében szerezték meg az egykor az ÁVH által alapított külkereskedelmi szakvállalat topmenedzserei (5.4.2.). Ezt követően egy ideig meredek, emelkedő pályán mozgott a vállalkozás, azután visszafizethetetlennek bizonyult hitelek nyomán csődbe ment. Ennél lényegesen sikeresebbnek látszott a Vegyépszer (1.4.3.), amely legalább részben annak köszönhette többször is a csődtől való megmenekülést, hogy a cég mindenkori vezetői baráti szálakat ápoltak a Fidesszel is, az MSZP-vel is.2

 

 

Végül a Vegyépszer-történet is bukással végződött. A nemzeti bajnok kategóriájába sorolható a Richter is, jóllehet a cég részvényeinek többsége külföldi pénzügyi befektetők kezébe került. A Richtert mégis jó okkal lehet „nemzeti” vállalatnak besorolni, miután a menedzsment még 2024-ben is magyar kézben volt, ráadásul mindvégig következetesen pártsemleges viselkedést tanúsított.

 

 

Kollektív tulajdonlás? A kollektív tulajdonláshoz kapcsolódó baloldali tradíció – a fejezet elején idézett marxi mottó szavaival a „holt nemzedék hagyománya” – 1989 táján meghatározó módon volt jelen a vitákban (1.1.6.4.). Az alkalmazotti tulajdonlás számos formája, a települési önkormányzatok és a társadalombiztosítási alapok vagyonhoz juttatása mind-mind fontos eleme volt az akkortájt megfogalmazott javaslatoknak. Ezen alapultak a „vegyes gazdaság”-elméletek is, remélve, hogy a valódi, tőkés magántulajdon mellett jelentős – sőt akár az előbbivel egyenrangú! – szerepet játszanak majd az állami és közösségi tulajdonformák is.

 

A megoldás: tőzsde + hitel+ támogatás jobbról-balról! Másfelől viszont a tőzsdei privatizáció – legalább két nagyon fontos cég – a Mol és az OTP esetében mégiscsak utat nyitott a magyar nagytőke gyors ütemű felhalmozódására (12.1.1.), és egy időben ugyanezt az utat kívánta bejárni az MVM is Kocsis István vezetésével (6.5.14.). Látni kell, hogy ebben a folyamatban a hitelmechanizmusnak is komoly szerepe volt.