E tekintetben – talán nem túlzás állítani – 1998-ban megjelent könyvem hiánypótló volt. Engem is meglepett a sok hónapi munkával kiszámolt végeredmény. Kiderült, hogy 1990 táján a versenyszféra vállalatai bizonyosan nem tettek ki többet, mint a reáleszközökben megtestesült, újratermelhető nemzeti vagyon 20%-át. Más szóval: pusztán a mennyiségi viszonyokból következően a privatizáció semmiképpen sem hozhatott annyi eredményt, mint amennyit a magánosítás hívei vártak, és nem okozhatott annyi kárt sem, mint amennyit a privatizációt ellenző szakemberek feltételeztek. Ebből az elemzésből adódott egy gazdaságpolitikai üzenet is, amelyet már 1998-ban is hangsúlyoztam: „A növekedés gyorsítása érdekében a korábbiaknál sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a nem termelő szféra működésének olcsóbbá tételére, az indokolatlanul drága tevékenységek leépítésére és a verseny fokozására. Számos területen – egészségügy, oktatás, nyugdíj – elkerülhetetlen a részleges privatizáció is.”1 Ezek a feladatok még ma is jórészt előttünk állnak.

Részben az előző pontban kifejtett gondolatból következik, de a korábban már bemutatott érvek felvonultatásával is belátható, hogy hiba volt, hogy a termelő szféra és a szolgáltatások privatizációja előtt – tehát 1990 és 1994 között – nem került sor a bankrendszer gyors ütemű magánosítására. A felelősség ebben a kérdésben nem a politikusokat terheli, a közgazdász szakma nagyobb része akkoriban egyöntetűen ellenezte, hogy a bankok külföldi tulajdonosok kezébe kerüljenek (6.9.5.).

Hibás volt az az 1990 táján ugyancsak általánosan elterjedt felfogás, hogy a privatizáció lehetőség szerint mindig kombinálódjon a tőkeemeléssel, sőt az sem baj, ha csak tőkeemelés történik és nem is keletkezik privatizációs bevétel (6.1.7.). Ezt a koncepciót a 90-es évek elején senki sem gondolta kellő alapossággal végig: a makroközgazdászok és a politikusok besétáltak a vállalati menedzsment által kiötölt csapdába. Döntő jelentőségű, hogy 1994/95-ben a külföldi adósságteher, a központi költségvetés folyamatos forrásigénye és az állami vagyonkezelő apparátusok szakmai nyomása végül megálljt parancsolt ennek a rossz tendenciának.

A legnagyobb értékű cégek – a kemény mag – privatizációja idején, tehát 1994/95-ben, a döntéshozók még nem voltak tudatában annak, hogy a nálunk vevőként szóba jöhető transznacionális cégek akkor már több év óta benne voltak egy világméretű fúziós hullámban. Ennek következtében azok az erőfeszítések, amelyeket az ÁV Rt., illetve az ÁPV Rt. annak érdekében tett, hogy „minden szempontból jó” tulajdonost találjon a magyar gazdaság kulcsvállalatainak – kárba vesztek. A kiszemelt vevők ugyanis pár év múlva beolvadtak más, még náluk is tőkeerősebb vállalkozásokba. Így annak jelentősége, hogy az 1995/96-os periódusban vásárlóként megjelenő külföldi befektető milyen nemzetiségű volt, milyen üzleti stratégiát ígért, netán milyen politikai kapcsolatrendszerrel rendelkezett, 2-3 évvel később már semmilyen relevanciával nem bírt. Igaz, csak utólag, de nagyon tanulságos példa az energiaszektor és a bankszektor átalakulása. Mindkét helyen megafúziók sorozata ment végbe az elmúlt másfél évtizedben, s ennek nyomán olyan szereplők váltak meghatározó tulajdonosaivá a magyar gazdaságnak, mint a német E.ON vagy az olasz UniCredit, amelyekkel közvetlen formában sohasem tárgyaltak a magyar állami vagyonkezelők! A mából visszatekintve tehát nyilvánvaló, hogy a privatizációs szervezet jobban tette volna, ha a „kemény mag” eladásakor csak és kizárólag egyetlen szempontra, a várható bevételre figyelt volna.

Óriási időveszteséggel és tízmilliárdokban mérhető költséggel járt, hogy a kezdetektől napjainkig kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan zajlott és zajlik az állami vagyon ide-oda tologatása különféle állami, félállami és kvázi állami testületek (vagyonkezelők, minisztériumok, önkormányzatok, többségi állami tulajdonú bankok, költségvetési testületek stb.) között. Ebben a megközelítésben különösen nagy hiba volt az ÁVÜ feldarabolása és az ÁV Rt. létrehozása. Ha összehasonlítjuk a négy vagyonkezelő intézmény, az ÁVÜ, az ÁV Rt., az ÁPV Rt. és az MNV Zrt. eredményességét, transzparenciáját és a működés költségeit, akkor az ÁVÜ teljesítménye felülmúlta a másik három szervezetét.

A kitűzött célt tekintve baklövésnek bizonyult a kárpótlás. Ez egyértelműen az 1990–94 között kormányzó politikai erők felelőssége. Tudós közgazdászok és jogászok, államapparátus-beli tisztviselők tucatjai időben jelezték, hogy a kárpótlás eredeti koncepciója jogi természetű akadályok miatt végrehajthatatlan, hogy fölösleges közvetítő mechanizmusok születéséhez fog vezetni, s még az is sejthető volt, hogy a kívánt politikai célt (a kormánypártok népszerűségének fokozását) sem fogja elérni. Utólag azonban az egyértelmű, hogy a kárpótlási folyamat összességében fontos emeltyűje volt az eredeti tőkefelhalmozásnak.

A kárpótlás azonban csak egyike volt az összességében túlméretezett állami kötelezettségvállalásoknak. A mennyiségi túlígérés problémájából adódó gondokat fokozta, hogy az egymást követő kormányok a privatizáció folyamatát túlszabályozták. (Ami nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna szabályozatlan területek.) A matematika nyelvén szólva: az egyenlet túldeterminált lett, megoldhatatlanná vált. Kár, hogy a privatizáció kapcsán túlságosan sok szellemi energia és idő veszett kárba az úgynevezett „elvi vitákkal”, a „konszenzuskereséssel”, s emiatt az apparátus fáradtan, kapkodva dolgozott a tranzakciók végső fázisában. 2010-ig a privatizáció ettől még nem állt le, de az értelmetlen és ellentmondásokkal terhes szabályok labirintusából sokszor nem volt más kiút, mint az eljárási szabályok megsértése, rosszabb esetben törvénysértés. S miután a határidőcsúszások, a kisebb-nagyobb formai hibák, a kapkodásból eredő szükségszerű mulasztások mindennapos gyakorlattá váltak, mindez előbb-utóbb az apparátus belső fegyelmének lazulását is magával hozta. Ezt a közvélemény – okkal, ok nélkül – minden esetben korrupciónak látta (9.5.).

Nagy kár, hogy a tőzsde fejlődése a sikeres indulás után a 90-es végén megtorpant. Ennek az egyik legfőbb oka az, hogy a tőzsde és általában a tőkepiacok transzparenciája a magyar adózási, számviteli és munkaerőpiaci szabályozás körülményei között versenyhátrányt jelent a tulajdonosoknak. Könnyebb úgy a piacon maradni és növekedni, hogy avatatlan szemek nem láthatják, mi az adott cég tulajdonosi háttere, mennyi a profitja, vajon legálisan vannak-e foglalkoztatva a dolgozók, milyen úton és módon kapott a cég nagy értékű állami megrendeléseket stb.

Sok idő, pénz és szellemi energia ment veszendőbe azáltal, hogy az állami vagyon privatizációját bonyolító apparátus élén – és az apparátuson belül – folyamatos átszervezések, személycserék történtek. Mint e könyv Bevezetésében már hangsúlyoztuk, a privatizáció nehézsége nem a bonyolultságában, hanem a szerteágazóságában rejlik. Ahhoz, hogy egy privatizációs elgondolás végrehajtható legyen, számos közgazdasági, jogi, műszaki és személyi összefüggéssel kell tisztában lennie a döntéshozónak. A privatizációval foglalkozó apparátusokon belüli folyamatos vezetőváltások újra meg újra szükségessé tették a betanulást, és ez nem csak óriási időveszteséggel járt, de jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a privatizáció hitelét veszítette mind a vállalati szféra, mind az egyéb államigazgatási szervek, mind a közvélemény szemében. (Csepi Lajos 3 évig volt az ÁVÜ ügyvezető igazgatója. Az ÁV Rt.-nél, az ÁPV Rt.-nél, illetve az MNV Zrt.-nél egyetlen első számú vezető sem tudott megmaradni a vezérigazgatói székben ennyi ideig.) Vagyis jobb eredményt érhettünk volna el, ha 1989 óta nem cserélődik le ötször-tízszer a privatizáció élén álló vezérkar, ha legalább a kulcsiparágakban módot adunk arra, hogy az éppen pozícióban lévő döntéshozók végigvigyék 3-4 éves távra kidolgozott stratégiájukat.