A 2010-es választások után Orbán Viktor miniszterelnökként olyan mértékű hatalmat koncentrált saját kezébe, amelyre nemcsak a rendszerváltás óta, de az egész 20. századi magyar történelemben sem volt példa. A Fidesz, amelynek elnöke volt, de facto koalíciós partner nélkül kormányzott, jóllehet formailag a nemzeti ügyek kormányában1 a Fidesz szövetségesei2 is kaptak pozíciókat. De még ennél is fontosabb, hogy a Fideszen belül sem voltak olyan politikai erők, amelyek a pártelnök-miniszterelnök hatalmát korlátozták volna. Ennek következtében az állami bürokrácia közvetlenül a miniszterelnök és szűk körének irányítása alatt állt. A vállalati menedzsment mozgástere is szűkült, miután 2010-re már mindenki jól megtanulta a leckét, hogy a kormányváltásokat követően teljesen lecserélik az állami vállalatok vezetői karát. Sokak számára meglepő módon a miniszterelnök nem csupán az állami vállalatok körére terjesztette ki közvetlen hatalmát, de a települési önkormányzatok tulajdonosi jogosítványait is drasztikusan megnyirbálta. Állami kézbe vette a közoktatási intézményeket, a kórházakat, a múzeumokat,3 és sok fontos céget visszaállamosított (10.5.). A 2. Orbán-kormány működésének első két éve tehát egyértelműen mutatja, hogy a háromszereplős modell, amelyet könyvem első fejezetében vezettem be (1.2., 1.4.6.) újabb átalakuláson ment keresztül – méghozzá a háromszereplős modell logikája szerint.