Bő két évtizeddel a rendszerváltás után, 2010 táján a magyar közvéleményt még leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy mikor ér már véget az átmeneti állapot, mikor fog lezárulni a privatizáció, a nagy nyilvánosság előtt zajló, de az emberek többsége számára mégis átláthatatlannak tűnő tulajdonosváltások sorozata. Miért tart ez az egész rendszerváltás ilyen sokáig? Az emberek nemcsak kérdeztek, határozott véleményük is volt: mélyen csalódtak és nagyon kiábrándultak. Szinte hihetetlen, de mért adat, hogy 2009 szeptemberében 100 magyar felnőtt közül 91 gondolta úgy, hogy „Magyarországon a dolgok rosszul mennek”. Az emberek úgy érezték, hogy rosszabbul élünk, mint a rendszerváltás előtt, elégedetlenek voltak a demokráciával, rossz véleményük volt a piacgazdaságról, a versenyről, az Európai Unióról és az Egyesült Államokról is.1 A politikai szélsőjobb irányzatait támogató, tudományos fokozattal rendelkező közgazdászok közül egyesek az egész privatizációs folyamat visszacsinálását, vagyis államosítást és új elvek szerint történő, ismételt privatizációt javasoltak.2

 

Pluszok… Ha csak a makrostatisztikai adatokat nézzük, akkor indokolatlan volt ez a két évtizedes teljesítmény egészét leértékelő-bíráló kiábrándultság. A nagy privatizációk időszakában, a 90-es évek második felében megfordult a korábbi kedvezőtlen tendencia: végre növekedni kezdtek a beruházások. Mint a 12.24. ábráról egyértelműen leolvasható, a folyamat addig ment jó irányba, amíg tartott a privatizációs lendület – azaz kb. 2000-ig.

 

 

A másik jelentős eredmény az, hogy az 1995–96-ban lebonyolított, sikeres, nagy privatizációs tranzakciók nyomán Magyarország politikai értelemben egyre szorosabban integrálódott a nyugati világ intézményrendszerébe (12.25. ábra), piaci értelemben pedig kikerült a „bóvli” kategóriából, ahová a rendszerváltás sokkjai nyomán – a többi volt szocialista országgal együtt – 1990-ben lecsúszott. Ha nem is könnyen és nem minden pillanatban, de 2008 októberéig biztonsággal lehetett a piacokról finanszírozni a magyar államháztartást. Ekkor a nemzetközi intézményektől (IMF, EU) kaptunk átmeneti segítséget, és így három évre ismét megoldódtak a finanszírozási gondok. Ez így volt 2011 végéig, amikor a három nagy nemzetközi minősítő intézet ismét „bóvli”-kategóriába sorolta a magyar államadósságot, s ennek nyomán valamennyi kötvénykibocsátó magyar bankot, valamint a fővárost is (12.27. ábra). Öt évig tartott, amíg az országnak sikerült visszaküzdenie magát a befektetésre ajánlott minősítési szintre.

 

 

Érdekes azt is megvizsgálni, hogy hosszú távon miként alakult a magyar gazdaság szerkezete a privatizációt megelőző és követő időszakban. Erre lehetőséget nyújt az ún. gazdasági komplexitás rangsora, amelyet több évre visszamenően az amerikai Harvard és MIT egyetemek közös kutatóközpontja állít elő, és 2014-re már 144 ország szerepelt benne. A vizsgálat köre elsősorban az exportált termékek mennyisége és komplexitása, így a nem exporttermékek és a szolgáltatások a körből kimaradnak. Mint a 12.26. ábra is mutatja, Magyarország ebben a rangsorban 2002 és 2007 között számottevően javította a helyzetét, 2007 után viszont már tendenciaszerűen nem mutatható ki a javulás. Ezzel együtt is a legutolsó, 2014-re vonatkozó adatok szerint a posztszocialista országok közül Magyarországot csak Csehország (9.) és Szlovénia (12.) előzte meg.

 

 

A gazdaság általános erősödését az is jelezte, hogy 2007-ig egyértelműen erősödött a magyar tőkepiac, és a forint a dollárhoz és az euróhoz képest folyamatosan felértékelődött. Ennek megfelelően a dollárban vagy euróban számított, 1 főre jutó GDP több mint háromszorosára, vásárlóerő-paritáson több mint kétszeresére nőtt. Ugyanebben a 13 éves időszakban – tehát 1996 és 2008 között – a forintban számolt GDP volumene 49%-kal, a háztartások tényleges fogyasztása 43%-kal nőtt.3

… és mínuszok. Másfelől legalább négy okból mégis érthető ez a kiábrándultság.

 

1. A rendszerváltás nem hozta meg azt az eredményt, amit a leginkább várt a közvélemény: a fejlett nyugati országok életszínvonalához való felzárkózást. Hiába növekedtünk, legtöbb versenytársunk is ugyanebben a tempóban haladt előre. Amint már könyvünk legelején is említettük (1. fejezet) Magyarország és a szomszédos Ausztria között a távolság a rendszerváltás óta inkább nőtt, mint csökkent (12.28. ábra). A közvélemény nem tudja, hogy történelmi léptékkel vizsgálva a felzárkózás világviszonylatban is csak nagyon kevés országnak sikerül. A kivételesnek mondható Japán és Dél-Korea esetétől eltekintve az 1960–2006 közötti időszakban a világ 150 fejlődő országa közül összesen négy (Kína, Thaiföld, Malajzia és Indonézia) volt képes Magyarország 3,4%/év mértékű növekedési ütemének meghaladására!5 A magyar közvéleményt azonban ezek a hosszú távú összefüggések kevéssé érdeklik. Inkább arra figyelt fel, hogy hazánk, amely a többi szocialista országhoz képest mindig sikerországnak számított, mára elvesztette ezt a pozícióját. Az egy főre jutó GDP szintjét tekintve 2010-re már megelőzött, illetve utolért minket Szlovákia is.6

 

 

2. Magyarországon, mint valamennyi posztszocialista országban, már történelmi léptékkel mérve is hosszú idő óta, két évtizede tart a kihátrálás a szocializmus, a központosított tervgazdaság világtörténelmi zsákutcájából.7 Ez majdnem egynemzedéknyi idő. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a szocializmus és a kommunizmus hivatalosan deklarált céljaihoz képest tulajdonképpen az egész 1956 utáni időszak is egyfajta hátrálás volt,8 akkor már kétnemzedéknyi időről beszélhetünk. Márpedig a hátrafelé haladásban valóban nincs semmi lelkesítő, örömre és jókedvre derítő. Ha gyorsabban hátrálunk, sokkal könnyebb lett volna a folyamat elviselése, és már mindenen túl is lennénk. De az is igaz, hogy az idő előrehaladtával a feladat csak nőttön-nőtt. Kezdetben úgy tűnt, a feladat „csak” annyi, hogy létre kell hozni a piacgazdaság intézményrendszerének még hiányzó elemeit (cégbíróságok, értéktőzsde, számviteli törvények stb.), illetve új tulajdonost kell találni a feldolgozóipari nagyvállalatoknak, a bankoknak és a szolgáltatási szektorban működő cégeknek. Mivel Magyarország már a rendszerváltás előtt is viszonylag jó eredményeket ért el az iskolarendszer teljesítményét mérő kompetenciavizsgálatokban, okkal lehetett arra számítani volt, hogy „a jó minőségű magyar munkaerőre” alapozva belátható időn belül utol lehet érni azokat a nálunknál fejlettebb országokat, amelyek ezekben a kompetenciavizsgálatokban mögöttünk voltak.9 Csakhogy mire megszülettek a privatizációs jogszabályok, létrejöttek a privatizációs intézmények, kiderült, hogy időközben megváltozott az a kapitalista világrendszer is, amihez vissza kívánunk térni. Az Egyesült Államokban végbement deregulációs hullám nyomában a számunkra mértékadó országok, az Európai Unió alapító államai is hozzákezdtek a nagy közszolgáltató rendszerek – a telekommunikáció, az energiaszektor, a tömegközlekedés, a vízszolgáltatás, a felsőoktatás, a nyugdíjrendszer, az egészségügy stb. – liberalizációjához és privatizációjához.10 Őket is az utolérés kényszere hajtotta és hajtja, miután világossá vált, hogy az innováció és a technológiai fejlődés – és ennek nyomán a gazdasági növekedés – terén is Európa lemaradóban van az Egyesült Államokhoz képest.11 Egyszer csak tehát feladatként jelent meg számunkra is a liberalizáció és a dereguláció, jóllehet ezekre 1989-ben még a hazai politikai erők közül senki sem gondolt. Mire ezek a gondolatok többé-kevésbé ismertté váltak nálunk, már ott voltunk az Európai Unió kapujában, így ezek az „ajánlott” feladatok nyomban „kötelezővé” is váltak.12

 

3. A harmadik ok, ami miatt két évtized távlatából visszatekintve is érhető a csalódás, az az, hogy a szocializmus zsákutcájából történő visszafordulás nem a magyar nép egyértelműen kifejezett akaratából történt – a Szovjetunió összeomlása indította be a változásokat. Az állami tulajdonlást, a pártállami diktatúrát az emberek többsége fél évszázadon át közönyös beletörődéssel viselte, mert a „mi zsákutcánk” kétségtelenül komfortosabb volt, mint a közvetlen szomszédjainké. Ami felszínre tört, mint tiltakozás vagy lázadás – például az 1956-os népfelkelés –, annak az alapvető mozgatórugója a nemzeti függetlenség iránti vágy volt. Amikor a történelem 1990-ben úgy tette fel a kérdést a magyar választóknak, hogy a szovjet csapatok kivonulása és az ország gazdasági függetlenségének visszanyeréséhez szükséges minimumfeltételként elfogadja a piacgazdaságot, az ország euroatlanti integrációját, a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozást, akkor ezzel a nagy többség teljesen egyetértett. A középosztály – érthető módon – örömmel nyugtázta, hogy bérlőként nagy kedvezményekkel hozzájutott kb. 650 ezer állami lakáshoz (1.3.10.), és a kárpótlás 2 millió kedvezményezettje is elégedett volt eleinte. Amikor viszont köztudomásúvá vált – kb. a Bokros-csomag 1995-ös bevezetése idején –, hogy az ország versenyképességének növelése, a fejlett nyugati országok életszínvonalának elérése, sőt megközelítése is további mélyenszántó társadalmi reformokat kíván, és ezen belül megkerülhetetlen feladat a szocializmusból örökölt, koraszülött és egyre inkább torzuló jóléti állam le- és átépítése,13 lankadni kezdett a zsákutcából való kihátrálás iránti lelkesedés és társadalmi elkötelezettség.

 

4. Mint a legtöbb demokratikus berendezkedésű országban, ahol a választóknak négyévenként módjuk van arra, hogy a lehetséges politikai alternatívák között válasszanak, Magyarországon is igaz, hogy a közvélemény emlékezete rövid, az utolsó három-négy évről alkotott vélemény sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint a korábbi évek tapasztalatai. Ebből a szempontból nézve nem is kétséges, hogy Magyarország helyzete 2006 óta folyamatosan romlott.