Az állami vagyonkezelés egy lehetséges formája, ha az állami vagyonkezelő egy saját tulajdonában álló cégre bízza egy vállalatának irányítását. És fordítva: már a 90-es években is volt rá példa, hogy egy költségvetési intézmény kötött vagyonkezelési megállapodást az állami vagyonkezelővel. Ezekre az akciókra jogszabály hosszú ideig nem adott felhatalmazást (igaz nem is tiltotta).2 Tehát az ilyen konstrukciónak – melyet a továbbiakban nem üzleti vagyonkezelési szerződésnek fogunk nevezni –, nem létezett átfogó szabályozása.

A nem üzleti vagyonkezelési szerződések kényszer szülte megoldások. Akkor alkalmazták, amikor valamilyen korábbi adminisztratív döntés folytán az állami tulajdon két szervezet között oszlott meg, s már elegendő idő telt el ahhoz, hogy a mind a két fél belássa: ha közös a felelősség, akkor senki sem felel semmiért.

Az első jelentősebb ilyen megállapodás, amelyben az ÁV Rt. volt a vagyonkezelő, 1993-ban jött létre a PM-mel. A PM a bankkonszolidációban részt vevő 9 bankra vonatkozóan3 kötötte meg ezt a megállapodást, amely 1994. január 16-án lépett életbe. A szerződés egyáltalán nem tartalmazta, hogy a PM, mint megbízó, mit vár az ÁV Rt.-től. Ez a dokumentum csak arról szólt, hogy melyek azok a döntések, amelyek nem a vagyonkezelő hatáskörébe tartoznak (kinevezések, a konszolidációs szerződések ellenőrzése, privatizációs koncepció kialakítása stb.). Rendelkezett viszont a szerződés arról, hogy a PM évi 100 M Ft-ot köteles fizetni a vagyonkezelés költségeinek fedezésére az ÁV Rt.-nek.4 A szerződés alapján az ÁV Rt. – a három legkisebb bank kivételével – mindenütt kettős szerepben jelent meg. Egyrészt mint tulajdonos, másrészt mint vagyonkezelő, de – mint ezt az Állami Számvevőszék5 is megállapította – egyik jogcím sem adott lehetőséget arra, hogy a bankok életét érdemben befolyásolni tudja. 2000. január 1-én az ÁPV Rt. adott „képviseleti meghatalmazást” a PM-nek 4 speciális bankra vonatkozóan. Ekkor ugyanis az MFB, a Hitelgarancia Rt., a Postabank és az Országos Föld- és Jelzáloghitel Bank éppen ÁPV Rt. tulajdonban volt. E meghatalmazás szerint a minisztérium gyakorolhatta az alapító jogokat a bankoknál, korlátozás nélkül eljárhatott az ÁPV Rt. nevében.6

1999 márciusában az ÁPV Rt. lett a vagyonkezelője annak a vagyonnak, amit korábban sok-sok éves hercehurca során az ÁPV Rt. adott át a társadalombiztosításnak. Ezúttal az ÁPV Rt. a „visszaállamosított” tb-vagyon kezelésére kapott megbízást a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárától.9 Az átruházott vagyon értékét a szerződés 60-80 Mrd Ft-ra becsülte. Az ÁPV Rt. arra vállalt kötelezettséget, hogy ezt a vagyon még 1999 folyamán értékesíti, s a bevételt a tb-alapok fogják megkapni. A szerződés szerint a vagyonkezelés időszakában a tulajdonosi jogokat az ÁPV Rt. gyakorolja, de a tb-alapoknak vétójoguk van stratégiai kérdésekben. A szerződés érdemi részét az ÁPV Rt. sem 1999-ben, sem 2000-ben nem teljesítette – ti. az átvett vagyon jó része nem került értékesítésre –, de a két biztosítási alap pénzügyi kielégítése megtörtént (64,7 Mrd. Ft). A szerződés szerint az ÁPV Rt. vagyonkezelési díjat nem kapott, de az eladási ár 0,5%-a (+ áfa) értékéig díjazás járt a vagyonkezelőnek.10