Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.4.6. A közvetett, üzleti típusú vagyonkezelés

Kevéssé ismert, hogy az 1992. évi (második) ÁVÜ-törvény a vagyonkezelés kérdésében kifejezetten radikális üzenetet tartalmazott, amikor kimondta, hogy

„70. ♣ (1) Ha az állami vagyon elidegenítésének feltételei kedvezőtlenek, a Vagyonügynökség gondoskodik az állami vagyon kezeléséről. Az állami vagyon közvetlen kezelésére a Vagyonügynökség csak kivételesen és átmenetileg jogosult.”

1991–92-ben az Ipari és Kereskedelemi Minisztérium (IKM) – a Coopers & Lybrand könyvvizsgáló és tanácsadó cég támogatásával – komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a saját erőből átalakulásra képtelen iparvállalatok privatizációjára külföldi irányítású vagyonkezelő társaságot hozzon létre.1 A minisztérium – Phare-támogatással, pályázat útján – az angol Morgan Grenfell beruházási bankot jelölte ki erre a feladatra, s a vonatkozó szerződést 1992. június 9-én alá is írták.2 Az IKM elképzelése szerint a Morgan bankház által létrehozandó, 50 millió USD induló tőkével rendelkező, átalakító-befektető társaság (turnaround company) feladata lett volna néhány ÁVÜ-től átvett iparvállalat feljavítása. Később ez a kezdeményezés elhalt, vélhetően azért, mert ellentétben állt a kormány időközben megszületett újabb koncepciójával, az ÁV Rt. megalakításával.3

Valójában azonban az üzleti célú vagyonkezelés koncepciója már az 1989. évi átalakulási törvény óta – szinte szó szerint ugyanazzal a megfogalmazással – mindvégig szerepelt a hatályos törvényekben, s persze az ideológiai indíttatású dokumentumokban is.

Ennek megfelelően a következő megfogalmazás került az 1994 nyarán elfogadott kormányprogramba: „[A kormány] biztosítja az állami tulajdonban levő vagyon piaci rendszerű kezelését, a vagyonkezelésbe adását. Meghatározza azon társaságok körét, amelyek privatizálását az állami tulajdonos átmenetileg elhalasztja. Ezeket szigorú feltételekkel vagy vagyonkezelésbe adja, vagy többéves szerződést köt a kinevezett vezérigazgatóval.”

Mindez azonban csak a deklaráció maradt, jogi-közgazdasági alapozó munka hosszú ideig nem folyt. A lehetséges formákról tulajdonképpen egyetlen komoly elemzés készült. 1992-ben a Kék Szalag Bizottság felkérésére négy szakértő javaslatokat terjesztett elő az „időleges állami vállalkozói vagyon kezelésének »privatizálására«”.4

A team vezetője Balassa Ákos volt, aki korábban évtizedeket töltött a Tervhivatalban, de 1992-ben már az MNB alkalmazásában állt. Tagja volt még a kollektívának Akar László (Hungaroholding Rt. elnök-vezérigazgató), Kardos Péter (Co-Nexus Rt. vezérigazgató) és Kazár Péter az ÁVÜ szakértője – valamennyien régi „tervhivatalosok”.

A bizottság ajánlása szerint már 1993 elején 5–10 vegyes tulajdonú holding felállítása lett volna kívánatos, amelynek menedzselésére 20–25 vagyonkezelő szervezet közül kell kiválasztani a legmegfelelőbbet. A Kék Szalag Bizottság ajánlásai azonban nem váltottak ki különösebben élénk társadalmi, vagy akárcsak szakmai köröket érintő vitát.

Mindezek alapján érthető, hogy az ÁVÜ vezetése mindvégig kötelességének érezte, hogy valamilyen formában megvalósuljon a törvényhozók akarata, s szülessenek vagyonkezelési megállapodások. Ugyanakkor, éppen az ÁVÜ apparátusa tudta a legjobban, hogy az üzleti típusú vagyonkezelési szerződések politikai értelemben ön- és közveszélyes vállalkozások, mert nincs mód az állami érdek hathatós védelmére, s ezért – előbb vagy utóbb – őket, illetve a mögöttük álló kormánytisztviselőket fogják felelősségre vonni. Hogy mennyire megalapozott volt az ÁVÜ vezetőinek félelme a vagyonkezelési szerződésekkel kapcsolatban, azt utólagosan számos megvalósult tranzakció tökéletesen igazolta. Ilyen volt – például – az állami üdülővagyon vagyonkezelésbe adásának kacifántos története, az ún. Hunguest-sztori (3.8.1.). Állami tisztviselők sora járt éveken keresztül a rendőrségre és az ügyészségre magyarázkodni.

Az MNV Zrt. vagyonkezelési szerződései. A vagyontörvény életbe lépése után az állami vagyonkezelő szervezet jogilag megkapta mindazokat a gazdasági társaságokat, amelyek korábban a minisztériumok és más költségvetési intézmények tulajdonában voltak. Ezek az apparátusok azonban – érthetően és indokoltan – mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy maguk irányítsák a profiljukba vágó cégeket. A közlekedésért felelős minisztérium a MÁV-ot, a kulturális minisztérium a Nemzeti Színház Kht.-t stb. Első pillanatban úgy tűnt, hogy egy vagyonkezelési megállapodással békésen és jogszerűen rendezni lehet ezt a konfliktust, miként a szólás tartja: a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.

Azután kiderült, hogy ez mégsem ilyen egyszerű. A Vtv. 27. § (2) bekezdése ugyanis vagyonkezelési szerződést csak úgy tett lehetővé, hogy a vagyon használója köteles „díjat fizetni” az MNV Zrt.-nek. Ebben az volt a logika, hogy nyilván azért „kéri” valaki az állami vagyon használatát, mert abból neki valamilyen haszna származik. Ha van belőle haszna, akkor fizessen. A költségvetési szervek viszont erre nem kaptak külön pénzt, és azok a cégek, amelyek számukra fontosak, általában nem hozzák, hanem csak viszik a pénzt. Ezért ezekkel az intézményekkel valójában nem vagyonkezelési szerződést kötött az MNV Zrt. (56 cég esetében), hanem a Vtv.-t megkerülve, a Ptk. eljárásrendje szerint ún. vagyon hasznosítására irányuló, egyéb szerződést. Ezekben a szerződésekben ugyanis a felek keze nincs megkötve, lehet átadni vagyont ingyen is. A törvénynek ez a fajta kijátszása – persze – hamar szemet szúrt, például az ÁSZ-nak is. Így végül gyorsan módosítani kellett a Vtv.-t5, s ettől kezdve a költségvetési szervek mentesültek a vagyonkezelési díj vagy a szerződésben előírt más kötelezettség teljesítése alól. Ez megnyitotta az utat a vagyonkezelési szerződések előtt.

1	Ez éppen a fentebb idézet törvényhely következő bekezdése alapján adódott, amely arról rendelkezik, hogy az ÁVÜ hozzon létre üzleti alapon működő vagyonkezelési társaságokat.
2	Privinfo-évkönyv (1992: 150, 207).
3	Az ún. RPIC (= Restructuring and Privatisation of Industrial Companies) projekt 1993 májusában még élni látszott. Az ÁVÜ IT emlékeztetőiből rekonstruálható, hogy akkortájt arról folyt a vita, hogy az alaphoz kerülő társaságokat értékesítse vagy apportálja. Az ÁVÜ az eladást támogatta, s kikötötte, hogy annak feltételei nagyjából egyezzenek meg az önprivatizáció szabályaival. (Lásd az ÁVÜ IT 1993. máj. 19-i döntését.) Lengyelországban 1995-ben – tehát két évvel később – éppen ez a konstrukció valósult meg, de nem egy, hanem 15 befektetési társaság (alap) jött létre, és mindegyikben nyugati szakmai befektető volt az irányító (Hashi, 1999).
4	Magyar–Nemzetközi Kék Szalag Bizottság (1993).
5	2009. évi LXXVII. tv. a közteherviselés rendszerének alakításáról, 160. §.