Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.4.8.2. A Vasmű története

Már Széchenyi Istvánt is foglalkoztatta egy nagy dunai vasmű építésének gondolata, de konkrétabb formát csak az ún. győri program vázolt fel 1943-ban – egy 200 ezer tonna/év kapacitású nagyolvasztóművet a Duna jobb partján.1 Végül a 320 ezer acélnyersvas/év kapacitásra tervezett állami vállalat alapjait az 1950-es években, az I. ötéves terv részeként tették le az akkori Dunapentele területén (amely később felvette a Sztálinváros, majd 1961-ben a Dunaújváros nevet).

A termelés 1954. augusztus 20-án indult – kohászati termékek gyártásával. A teljes vertikum 1965-re készült el. A csúcsponton, 1971-ben a cégnek több mint 13 ezer dolgozója volt. A vállalat 1983-ban vette fel a „Dunaferr” nevet. A társasággá átalakulás 1992-ben történt, ekkor már az ÁVÜ-nek egyértelmű privatizációs elképzelései voltak az IT július 22-i – visszamenőleges – döntése alapján. A határozatból idézünk (betűhíven):

„1, A Dunaferr Dunai Vasmű 1992. július 1-i hatállyal részvénytársasággá alakul.

2, A részvénytársaság tőkeszerkezete az átalakuláskor:

Jegyzett tőke: 15.000 M Ft
Tőketartalék: 12.925 M Ft

Összes vagyon: 27.925 M Ft

2.1., A jegyzett tőke magában foglalja az önkormányzatokat megillető részvénymennyiséget, amely a jegyzett tőke 4,64%-a, azaz kerekítve 696 m Ft.

2.2., Amennyiben az Országgyűlés elfogadja az ÁFI járadékfizetési kötelezettség diszkontált értékének (mintegy 4.300 M Ft) tőkésítését, akkor ez a 4.300 M Ft tőkeemelésként jelenik meg.

2.3., Az önkormányzati részvények kiadása, az ÁFI járadék tőkésítése, az MHB által eszközlendő 1.000 m Ft-os hitelkonverzió és az Európa Biztosító által végrehajtani szándékozott 500 m Ft-os tőkeemelés után a jegyzett tőke – az Országgyűlés döntéséről és a tőkeemelésre vonatkozó tárgyalások eredményétől függően – közelítőleg az alábbiak szerint alakul:

ÁVÜ: 14.304 m Ft
ÁFI: 4.300 m Ft
Önkorm. együtt: 696 m Ft
MHB Rt.: 1.000 m Ft
Európa Biztosító: 500 m Ft

Megemelt jegyzett tőke: 20.800 m Ft

A tőkésíthető összeg pontos értékét az Országgyűlés döntése alapján lehet meghatározni.

3, A privatizáció az átalakulást követően, három ütemben történik:

a Dunaferr Rt. tulajdonában lévő eszközök 80%-ának apportálása a társaságokba; ezzel egy időben készpénztőke bevonása.
a részvénytársaság tőkeemelése nyilvános részvénykibocsájtás (sic!) útján. Ennek közelítő időpontja: 1995.
az Rt. részvényeinek tőzsdei forgalmazása.

4, 10% részvényt fenn kell tartani kárpótlási jegyek ellenében történő értékesítésre.

5, 25% + 1 részvény tartós állami tulajdonban marad.

6, Dolgozók tulajdonhoz juttatása a privatizáció folyamatával párhuzamosan történik.

Ennek konkrét módja:

Az Rt. dolgozói esetében a Dunaferr részvények értékesítéséből befolyó összeg 20%-át az Rt. tulajdonosa visszajuttatja a társaságnak, a társaság ebből a törvényben foglaltak betartásával dolgozói részvényeket bocsát ki (10% készpénzfizetés, 90% kedvezmény mellett).
Az Rt. társaságai dolgozói esetében az adott társaság privatizációja (külső befektető résztulajdonosként történő belépése) esetében az Rt. tulajdonosa az Rt. felhalmozott vagyona megfelelő részének felhasználásával, a Vagyonpolitikai Irányelvekben foglalt keretek figyelembevételével juttassa tulajdonhoz az adott társaság dolgozóit.

Mindkét forma esetében a dolgozóknak adható kedvezmény felső határa: 140.000 Ft/fő.”

Érdemes figyelni a dátumokra. Az ÁVÜ 1992 nyarán fogadta el a Dunaferr privatizációs stratégiáját, akkor, amikor az ÁV Rt. még nem létezett, de már tudni lehetett, hogy hónapokon belül megalakul. Látszólag ez a stratégia adott felhatalmazást a cég menedzsmentjének arra, hogy a Dunaferrt altársaságokba, kft.-kbe szervezze, sőt megnyílt a decentralizált privatizáció lehetősége is. Valójában ez a felhatalmazás nem volt más, mint a tények utólagos jóváhagyása, mert a belső vállalkozási formák megteremtése, a kft.-k szervezése 1989 óta folyt. Mire az ÁV Rt. megalakult, a Dunaferr maga is holdinggá fejlődött, 48 alvállalkozásából olyan komplex rendszert épített ki, amiben külső megfigyelő bizonyosan nem tudott kiigazodni.2 Így teremtődött meg a lehetősége annak, hogy a Vasmű menedzsmentje az orránál fogva vezesse saját tulajdonosát.

1996 elején még úgy tűnt, hogy a Dunaferr lesz az év egyik legfontosabb privatizációs üzlete.3 A cég – az ÁV Rt. jóváhagyásával – már 1994-ben kiválasztotta privatizációs tanácsadóját,4 s az 1994 decemberében lezárt, a cég számára 3 Mrd Ft-ot jelentő adóskonszolidációnak is az volt az alapindíttatása, hogy a céget privatizálható állapotba kell hozni.

Érdekes és tanulságos volt ennek a 3 Mrd Ft-os konszolidációnak a története is. A pénz odaítéléséről ugyanis már 1993-ban, az Antal-kormány idején megkezdődtek a tárgyalások. Az ÁV Rt. akkori vezetője, Szekeres Szabolcs megpróbált utánajárni annak, hogy vajon a Dunaferr menedzsmentje a maga által létrehozott, kívülről átláthatatlan holdingbirodalomban miként sáfárkodik a rábízott vagyonnal, s szabad-e – az angol pénzügyi kézikönyvek kifejezését használva – „rossz pénz után jó pénzt dobni”. E szempontok figyelembevételével az ÁV Rt. egy auditorcéget bízott meg a Dunaferr átvilágításával. A Dunaferr menedzsmentje felháborodva fogadta a külső elemzőket, s a kormány legfelső vezetőihez fordulva elérte, hogy az ÁV Rt. gyorsan takarodót fújt.

1995 közepére vált világossá, hogy új fordulat várható. Ekkor derült ki, hogy a menedzsment nemcsak, húzni-halasztani akarja a privatizációt, de a színfalak mögött saját offenzíváját is jól előkészítette. Tulajdonképpen már 1995 őszén léptek. Fizetett hirdetés útján már akkor „megüzenték” a kormánynak (és persze az ÁPV Rt.-nek), hogy „ne verjék dobra a Dunaferrt”, hanem adják nekik vagyonkezelésbe.5 Pár hónap alatt maguk mellé állították az ipari tárcát, a szakszervezeteket és Suchman Tamás privatizációs minisztert is.

Hivatalos formában az ÁPV Rt. igazgatósága csak 1996. június 5-én foglalkozott a javaslattal, és arra a döntésre jutott, hogy nyílt, egyfordulós pályázatot hirdet a társaság vagyonkezelésére. A törvény által megengedett háromféle vagyonkezelési technika (megbízásos, vállalkozói és portfólió típusú) közül a választás a vállalkozói szerződésre esett, amelynek lényege, hogy a megbízott a cég vagyontömegének növelésében érdekelt.6

Sokféle érv és érdek mozgatta a folyamatokat ebbe az irányba. Mint a „kemény mag” oly sok vállalatánál, a cég menedzsmentje itt is mindent megtett a privatizáció akadályozására. Bár ezt nyíltan soha ki nem mondták, visszatekintve úgy tűnik, hogy a vezetés kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a dunai kohászati kombinát sorsa hosszabb távon ugyanúgy a leépülés lesz, mint ahogy az a borsodi térségben történt. Azt is tudták azonban, hogy ez a leépülési folyamat állami segítséggel és az értékesíthető alvállalkozások decentralizált privatizációjával nyújtható-halasztható.

Hogy mely cégek indultak az 1996-os vagyonkezelési pályázaton, arról az ÁPV Rt. nem tett közzé információt. Csak annyit tudni, hogy 11 társaság vásárolta meg a részletes pályázati kiírást. A nyertes a 100 M Ft-os alaptőkével erre a célra megalapított Acél XXI. Vagyonkezelő Kft. lett. Feltehetően más pályázó nem is volt.7 A kft. nevében a huszonegyes szám a résztvevők számára, a római szám használata viszont a huszonegyedik századra utal. A 100 M Ft-os elenyésző érték az rt. vagyonához képest, de viszonylag jelentős összegnek tűnik, ha 21 magyar állampolgárságú magánszemély befektetéseként fogjuk fel. Feltételezhető, hogy némi banki segítség is meghúzódott a háttérben, az pedig bizonyos, hogy az ÁPV Rt. által megkövetelt vagyonkezelési felelősségi garanciát egy bank adta. Nem is akármelyik – a Postabank. A tranzakciónak ezt az elemét később az Állami Számvevőszék is vizsgálta, s megállapította, hogy a Postabank által felajánlott garancia nagyságrendekkel maradt alatta a kezelésbe vett vagyonnak. Az a tény pedig, hogy később a Postabank ismét állami tulajdonba került, eleve értéktelenné tette a banki garanciát. Csak jóval később derült ki, hogy cégbírósági adatok szerint az Acél XXI. Kft. alaptőkéje nem is 100, hanem csak 10 millió Ft, egészen pontosan 9,9 millió Ft, és a tagok száma sem 21, csak 20. Hogy ez már induláskor is így volt, vagy csak később történt változás, nem világos.

1	A korabeli indoklás szerint „ha azt a nagyolvasztót valahol itt a Duna mentén létesítenénk, akkor azzal a reménnyel építhetnők fel, hogy majdan Krivoj Rogban nagy mennyiségű érc fog felszabadulni, és ha az vízi úton Németország felé gravitál, akkor egy ilyen közbeeső állomásnak, [...] illetőleg egy ilyen nagyolvasztónak jogosultsága az érc szempontjából megvan”. Utalás történt arra is, hogy a háború után, hadizsákmányként, a magyar tőkések önálló bányát kapnának a szovjet ércmezőkön. A tervezési megbízatást a svéd–amerikai Brassert-cég kapta, ahol egy kokszolómű és egy város nélküli kohászati kombinát terveit kezdték kidolgozni. 1943-ban a magántőke elállt az új kohászati kombinát finanszírozásától, ezért a mű az állami tulajdonú Mávag elvi tulajdona lett.
2	Az 1995. évi mérlegbeszámoló tanúsága szerint a konszernnek akkor már 75 alvállalkozásban volt érdekeltsége. A társaságcsoport szervezeti diagramját és ennek változásait lásd Voszka (1997) monográfiájában (id. mű: 317–320).
3	Lásd az ÁPV Rt. hivatalos lapjának tudósítását („Tőkeerős szakmai befektetőket keres a vállalatcsoport – A Dunaferr privatizációs stratégiája”, PR, 1995. 1. szám).
4	A nyilvános pályázatra – a 213/1994 (V.20.) sz. ügyvezetési határozat alapján – meghívást kapott a Zarex Kft. is. Ők is nyerték el a megbízást. Ez annyiban érdekes, hogy ekkor az ÁPV Rt. vezérigazgatóját Lascsik Attilának hívták, a Zarex pedig Lascsik egykori munkaadója volt. Nem volt ebben semmi szabálytalanság, csak éppen...
5	PR, 1995, 20, 34.
6	HP, 1995. szept. 17.
7	Mint évekkel később kiderült, az Acél XXI. Kft. 1996-ban Dunaújváros önkormányzatával is tárgyalt arról, hogy átvennék a város 15%-os részvénycsomagjának vagyonkezelését. Ezt a város elutasította, de hajlandó volt az iparűzési adó egy részéről lemondani. (A cég már 1996 előtt is csökkentett iparűzési adót fizetett.)