Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.5.1. Eladói garanciák

Az évek során a privatizációs szerződések egyre bonyolultabbak, egyre hosszabbak lettek. Ez annak a következménye, hogy a szerződést készítő jogászok igyekeznek védelmi mechanizmusokat beépíteni a megállapodásokba azokkal a problémákkal szemben, amelyeket a valóság a privatizáció során már egy ízben produkált. Így például az energetikai szektor privatizációs szerződéseibe részletesen beépült az ún. belterületi földek problematikája (5.2.1.), amire korábban nem volt példa. Korábbi időszakból származik, de ugyancsak a tapasztalat eredménye az a gyakorlat, hogy az állami vagyonkezelő szervezet környezetvédelmi, munkaügyi, követelés-átvállalási, visszavásárlásai garanciavállalásának felső határa nem lehet több, mint a készpénzben befolyó vételár.

A Lehel Hűtőgépgyár privatizációjánál a környezetvédelmi károkért követelhető kártérítésnek nem volt szerződésben megállapított felső határa, így végeredményben a magyar fél többet fizetett ki ezen a címen, mint amennyit az egész társaságért kapott.1 Ez persze nem jelenti azt, hogy ezeknek a környezeti károknak a felszámolása ne a magyar államot terhelte volna, ha a Hűtőgépgyár nem kerül eladásra.2

Hasonló – de mind ez idáig szerencsésebb kimenetelű – garanciavállalás történt a villamosenergia-ipar privatizációjakor is (6.5.). Az 1996 nyarán eladott Tiszai Erőmű esetében az amerikai AES társaság az ÁPV Rt.-vel és az MVM-mel szemben kötött ki olyan garanciát, miszerint a magyar fél megtéríti a környezetvédelmi hatóságok által előírt környezetvédelmi kárelhárítási munkákból eredő veszteségeket. Az AES 2000 decemberében jelentette be ilyen jellegű kárigényét, majd 2001 júniusában választott bírósági pereljárást kezdeményezett. A választott bíróság a kárigényt 2003 tavaszán elutasította, mondván, hogy az amerikaiak idő előtt kezdeményezték az eljárást.

A bankszektor privatizációjánál az ún. portfóliógaranciák okoztak óriási gondot – például a Budapest Bank eladásakor. Itt az eladó időzavarba került, sürgette a szerződés aláírását, s ezért kényszerült arra, hogy a bank befektetéseinek értékére több tízmilliárd forint értékben garanciát vállaljon. A Mezőbank eladásakor a Pénzügyminisztérium az Agrobank egyik E-hiteles cementipari tranzakciójához kapcsolódóan kényszerült arra, hogy végső soron akár 23,8 Mrd Ft értékben garanciát vállaljon egy esetleges pervesztés esetére (3.3.1.).3

Sok-sok évvel a Budapest Airport 2005-ös privatizációja után vált köztudottá, hogy eladóként az állami vagyonkezelő visszavásárlási garanciát vállalt (6.3.3.). Ez lényegében két esetre vonatkozott. Ha az eladónak róható fel a reptér üzleti ellehetetlenülése (pl. azért, mert végelszámolást indít a Malév ellen), kötelessége lehet visszavásárolni a repteret, sőt utólag, kamatostól meg kell fizetni a fejlesztésekre fordított összeget is.

De felvethető a kérdés általánosabban is. Jogában áll-e az állami vagyonkezelő szervezeteknek az állam nevében akár csak 1 Ft értékben is garanciát vállalni a költségvetés és – így végső soron – az adófizetők terhére? Addig, amíg Magyarország nem vált az EU tagjává, ez a szabadság korlátlan volt. 2004 után viszont az adóforintok terhére nyújtott támogatás már nem volt lehetséges az EU explicit jóváhagyása nélkül. Jó példa erre a Dunaferr privatizációja, amihez a magyar kormány 2005-ben munkahelyteremtéshez kötött beruházási támogatást és adókedvezményt ígért, amivel szemben azután Brüsszel kifogást emelt.4

17: Példátlan környezetvédelmi baleset

Négy évvel az ajkai timföldgyár 1997. novemberi privatizációját követően, 2010. október 4-én súlyos környezetvédelmi baleset történt (3.6.3.1., 3.9.5.). A Devecser és Kolontár községek közelében lévő vörösiszap-tároló egyik gátja szakadt át, és a kizúduló, 0,5 millió m3-nyi lúgos víztömeg 10 ember halálát és 150 sebesülését eredményezte, családi házak és kertek százai mentek tönkre. Mint az elsődleges szakértői vizsgálatok megállapították, a gátszakadás alapvető oka az volt, hogy a környezetvédelmi hatóságok még a privatizáció előtt elrendeltek egy utólagos beruházást, és ennek nyomán egy olyan támfal épült, amely megbontotta az eredetileg jól megtervezett rendszer statikai egyensúlyát. A hiba 1995 tavaszán, az építési engedély kiadásakor történt.5

A kárelhárítással és a kártérítéssel kapcsolatos, előre láthatóan tízmilliárdos nagyságrendű költségek sokszorosan felülmúlták a tulajdonosi csoport – Tolnay és üzlettársai – anyagi lehetőségeit. Már csak azért is, mert a Mal Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. 2007-től amúgy is masszívan veszteséges volt.6 Nyilvánvalóan egészen más lett volna a helyzet, ha ezek a cégek egy tőkeerős multinacionális vállalat tulajdonában lettek volna, mely képes lett volna saját központi forrásaiból fedezni a költségeket.

Másfelől viszont az is tény, hogy az Ajkai Alumíniumipari Kft. privatizációs szerződésében a vevők előre kikötötték, hogy csak a folyó termeléshez kapcsolódó kárelhárítást fogják elvégezni, a tárolókban 40 év alatt felhalmozódott vörösiszap okozta esetleges károkért nem vállalnak felelősséget.7 Sőt, a helyzet valójában fordított volt. A privatizáció idején – az ÁPV Rt. jóváhagyásával – a Hungalu Rt. 1,7 Mrd Ft-os környezetvédelmi kárrendezést vállalt az altársaságok értékesítéséből befolyt összegből az ajkai és az almásfüzitői vörösiszap-tárolók felszámolására. Annak idején a környezetvédelmi kárfelmérés által megbecsült összeget a Hungalu, mint eladó, egy elkülönített kamatozó számlán tárolta.8

Ha a Mal leállította volna Ajkán a timföldgyártást, akkor ezzel a balesetveszély gyakorlatilag megszűnt volna, mivel a vörösiszap, ha magára hagyják és nincs utánpótlás, magától kiszárad, megkeményszik, és ezzel veszélytelenné válik. De nem állt le sem a bauxitbányászat,9 sem az alumíniumkohászat – valószínűleg jórészt foglalkoztatási okok miatt. Ez a baleset azután jó okot szolgáltatott a 2. Orbán-kormánynak arra, hogy demonstrálja piac- és magántulajdon-ellenes érzelmeit: a Malt egy gyors törvényhozási aktussal, kártérítés és mindenfajta kompenzáció nélkül azonnali hatállyal államosították (10.5.5.).

A válasz attól is függ, hogy a magyar jogrendszeren belül miként értelmezzük a privatizációs szervezetek önállóságát. Az ÁVÜ költségvetési intézmény volt és az államháztartási törvény hatálya alatt állt. Ebből az következett, hogy az ÁVÜ csak a pénzügyminiszter jóváhagyásával vállalhatott garanciát, a pénzügyminiszter pedig minden forint garanciáról be kellett, hogy számoljon az Országgyűlésnek. A gyakorlatban ez így nem működött: az ÁVÜ 1990–94 között általános felhatalmazást kapott a Pénzügyminisztériumtól a garanciavállalások aláírására. (Az ÁSZ szerint 49-féle jogcímen történtek ilyen garanciavállalások.)

Az 1995. évi privatizációs törvény végleges szövegébe a Pénzügyminisztérium Vagyonpolitikai Főosztályának nyomására bekerült az a megfogalmazás, hogy

„23. ♣ Az ÁPV Rt. a kezességvállalását vagy szavatossági felelősséget előidéző döntését megelőzően köteles a pénzügyminiszter egyetértését megszerezni, értékhatárra tekintet nélkül.”

Mint az előre is látható volt, ezt a szigorú szabályt a gyakorlatban nem lehetett betartani. A privatizációs döntések ugyanis – közvetve vagy közvetlenül – minden esetben szavatossági felelősséggel járó döntések. Amennyiben ezeket a döntéseket minden esetben a pénzügyminiszterrel kell jóváhagyatni, az azt jelenti, hogy a PM egyetértését az ÁPV Rt. igazgatóságának minden döntése előtt is és utána is ki kell kérni (hiszen az igazgatóság szinte minden esetben változtat valamit az előterjesztő javaslatán). Ráadásul a PM jóváhagyását a későbbiek során is mindig meg kellett volna szerezni, valahányszor csak módosításra került a garanciaszerződés egy-egy részlete. Ha ezt a működést a törvényhozó konzekvensen rákényszerítette volna az ÁPV Rt.-re, akkor az IG működése tökéletesen formális lett volna, hiszen a döntéseit mindenkor alá kellett volna vetnie a Pénzügyminisztérium utólagos ellenőrzésének. Mi több, a gyakorlatban az történt volna, hogy a PM álláspontját főosztályvezető-szintű beosztott képviselte volna az IG-vel és a privatizációért felelős tárca nélküli miniszterrel szemben.

Született tehát egy betarthatatlan jogszabály, nem is tartották be. Sem akkor, sem később – például az MNV Zrt. 2008-as megalakulása után. De lehetőség nyílt arra, hogy ezen a jogcímen bármikor pellengérre állítsák a privatizációs szervezetet vagy annak bármelyik vezetőjét. Ez a probléma része volt annak a bírálathalmaznak, amelynek nevében a pénzügyminiszter 2009-ben leváltotta Tátrai Miklóst, az MNV Zrt. vezérigazgatóját.10

A fenti elemzés még nem is meríti ki az összes jogi természetű problémát. Így például nem egyértelmű, hogy a jogalkotó mit ért „szavatossági felelősséget eredményező döntés”-en. Ha szigorúan értelmezzük, az is ilyen döntésnek minősülhet, ha az eladó kijelenti, hogy az adásvétel tárgyát képező vagyon az övé. (Ha utólag kiderül, hogy nem is volt az övé, perelhető.) Ilyen értelemben tehát a legkisebb zöldséges bolt eladása is PM-jóváhagyást igényel. Mi több, van olyan jogi vélemény is, hogy a Polgári törvénykönyv szerint az eladót akkor is terheli a szavatossági kötelezettség, ha erre a szerződés kifejezetten nem is utal.

18: Ki fizet kinek?

Arra is volt példa, hogy egy privatizációs jellegű szerződés mellékkötelezettségeként az ÁVÜ egy másik – az adott tranzakcióban eladásra nem kerülő – céggel kapcsolatban vállalt valamiféle garanciát. Ilyen eset volt 1991-ben a Betonútépítő Nemzetközi Építőipari Rt. (BNÉ) joint venture-ként létrehozása olasz befektetőkkel11 az egykori Betonútépítő Vállalat (BNÉ) egyes leválasztott részeiből.

A privatizációs garanciák szempontjából már a történetnek ez a mozzanata is nagyon érdekes. Az olasz befektetők ugyanis megriadtak a magyar építőipari cég szerteágazó adósságaitól, illetve különféle jótállási garanciáitól. Ezért alkalmazta az ÁVÜ a jól bevált cégmegkettőzési megoldást: egy tiszta céget adott el, és a maradékra terhelt minden bizonytalan kötelezettséget. Ezzel egy időben az ÁVÜ arra tett ígéretet, hogy a nem eladott vagyonrészekből később létrehozandó, 100%-os állami tulajdonú Betonút Szolgáltató Rt. a későbbiekben nem végezhet útépítést, illetve arra, hogy ezt a céget az ÁVÜ jogutód nélkül felszámolja, de semmiképpen sem adja el. Mi több, a szerződésbe az is belekerült, hogy amennyiben az ígéret ellenére a Betonút mégis útépítési lehetőséget kap, akkor az abból származó árbevétel 20%-a a BNÉ-t illeti. Csakhogy a szindikátusi szerződésben rögzített ígéret egy idő után feledésbe merült, az 1993-ban életképesnek tűnt BNÉ pedig – elsősorban a szicíliai eredetű olasz tulajdonosok otthoni zűrjei miatt – csődbe ment, míg a Betonút Rt.-t az ÁVÜ 1996-ban értékesítette a cég menedzsmentjének. Az új tulajdonos kezében a Betonút felvirágzott, s mi több, éppenséggel az autópálya-építésben kapott komoly üzleti lehetőséget. 1998-ban két magyar befektető, Váradi Ernő és Korányi G. Tamás – a Konflax Kft., illetve a vele tulajdonosi összefonódásban álló Pannon-Flax Rt. tulajdonosa – 1,3 Mrd Ft-nak megfelelő összegért Olaszországban kivásárolta a BNÉ-részvényeket a csődbe ment olasz cégből, majd per útján próbálta meg érvényesíteni az ÁVÜ jogutódjával, az ÁPV Rt.-vel szemben az 1991-es szerződésből a magyar államra mint eladóra megfogalmazott garanciát. Az ÁPV Rt. számára terhes örökség akár 11,5 Mrd Ft kötbér (+ kamatok) fizetését is jelenthette volna, amennyiben az eredeti szerződésben kikötött, genfi nemzetközi választott bíróság az ÁPV Rt. ellen ítél.12 Hamarosan tisztázódott azonban, hogy ennyire azért mégsem voltak gondatlanok az ÁVÜ jogászai: a garanciális kötelezettségek terheltje az eredeti szerződés szerint valójában az állami vállalatból kreált másik magáncég, a Betonút, illetve tulajdonosa, Dunai György volt. Bár végül a választott bíróság 2006-ban 4,5 Mrd Ft kártérítést ítélt meg, az állami vagyonkezelőnek nem kellett fizetnie.

Így nem maradt más hátra, minthogy a két magyar befektető,13 Váradi és Dunai megegyezzenek. Egy ciprusi offshore cég közbeiktatásával ez még a genfi döntés előtt megtörtént. Váradi az akkor még bizonytalan követelés 40%-áért visszalépett. Ezek után a Betonút az MNV Zrt.-től megpróbálta visszaperelni, amit a genfi ítélet miatt elvben fizetnie kellett volna (vagyis a teljes 4,6 Mrd Ft-ot), de ezt első fokon is, másodfokon is elbukta. Végül a Legfelsőbb Bíróság 2009. június 22-én jogerősen is elutasított minden ilyen követelést.14 Az állami vagyonkezelő tehát a végén mégsem fizetett egy fillért sem. Az eredeti szerződés garanciális elemei jónak és pontosnak bizonyultak – még 18 év távlatából is. És minden szükséges dokumentum is megvolt.

1	Pontosabban szólva a szerződés azt tette lehetővé, hogy a kialkudott vételár nagyobb részét a vevő visszatartsa a környezeti károk elhárítása címén.
2	A környezetvédelmi garanciavállalásról lásd Csanádi–Páczi (1996) igényes és alapos tanulmányát.
3	Egy bonyolult, előre meghatározott sávos képlet szerint: 1,5 Mrd Ft-g az összes kár 30%-a, 1,5–7,0 Mrd Ft esetén az összes kár 60%-a, 7 Mrd Ft-on felül az összes kár 90%-a terheli az eladót. Vagyis a legrosszabb esetben a ténylegesen fizetendő garancia 23,8 Mrd Ft volt (http://magyarcement.com/docs/ProzessSanktGallen/2008-07-10_Klage_HU_endversion.pdf, 136). A korabeli sajtóból úgy tűnik, hogy a magyar fél garanciavállalásának volt egy másik képlet szerint működő időbeli korlátja is (az idő múlásával a magyar fél felelőssége fokozatosan csökkent). Ennek a részletei azonban nem kerültek nyilvánosságra (https://24.hu/fn/gazdasag/1997/11/12/mez_bank_privatiz_ci_tobbet/).
4	A 37,4 M €-os támogatásról lásd NSZ, 2008. ápr. 18., 28.
5	„A sors fintora, hogy a magyar történelem legnagyobb ökológiai katasztrófáját a jelek szerint egy elhibázott környezetvédelmi célú beruházás okozta” – írta szakvéleményében Gilyén Elemér, a Magyar Mérnöki Kamara Környezetvédelmi Tagozatának elnöke.
6	NSZ, 2010. okt. 8.
7	Eszes (1999: 51).
8	Ez az összeg nem jelent meg sem privatizációs bevételként, sem az ÁPV Rt. garanciavállalásaként. A Hungalu végelszámolásakor ez az összeg vélhetően visszakerült az ÁPV Rt.-hez (Csanádi, 1999: 37).
9	A Mal 2009-ben 240 ezer tonna bauxitot termelt ki Magyarországon, két föld alatti és három külszíni bányájában, és újabb fejtések megnyitását is tervezte.
10	A sajtópolémia e tárgyban először 1996 nyarán bontakozott ki (VG, 1996. júl. 3., 9., 12.).
11	A később oly fontossá vált szindikátusi szerződést 1991. szeptember 13-án írták alá. Az üzlet tető alá hozásában bizonyára fontos szerepet játszott Szita János, Magyarország korábbi római követe is, aki az új cég FB-elnöke lett (Vas, 2001; NSZ, 2004. aug. 16.).
12	www.figyelonet.hu, 2002. júl. 10.
13	Korányi G. Tamás időközben kiszállt az üzletből. A szerző köszönettel tartozik Korányi G. Tamásnak az üggyel kapcsolatos információkért. Az üzlet Váradit és a Pannon-Flaxot érintő részleteiről lásd Figyelő, 2008. ápr. 10–16.
14	Gfv. X.30.154/2009/6. sz.