Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.5.2. Vevői garanciák

Mint az alábbiakban bemutatjuk, a – bankgaranciáktól eltekintve1 – a vevői garanciák többsége fabatkát sem ért. Sajnos a privatizációt felügyelő politikusok, a szakszervezetek, a média és közvélemény sem voltak ezzel tisztában, ezért erős nyomás nehezedett a privatizációs szervezetekre, hogy legalább „pro forma” épüljön be minél több garanciális elem a szerződésbe.

Kezdetben az ÁVÜ egészen speciális feltételeket is kikötött. Így – például – a Petőházi Cukorgyár eladásakor 1990 decemberében az osztrák vevőnek azt kellett vállalnia, hogy a belföldi igényt meghaladó cukrot „a világpiacon értékesíti.”2 A Styl Ruházati Vállalat 1991-es eladásakor darabszám szerint rögzített napi zakó- és pantallótermelés-növekedést írtak elő.

A vevőkkel szemben támasztott garanciák ügye logikailag nem illeszthető a privatizáció pénzügyi és jogtechnikai keretei közé. Azok az érdekcsoportok és szakértőik, akik e két szempont előtérbe állítását fontosnak tartották, valójában nem a privatizációs tranzakciót akarták „jobbítani”, hanem a tulajdonosváltás pillanatát kívánták felhasználni arra, hogy erőforrásokat mozgósítsanak az általuk amúgy is folyamatosan képviselt célok elérése érdekében.

Nézzünk két példát! A foglalkoztatáspolitikai szakértők azt követelték, hogy ha egy vállalat privatizációra kerül, akkor az állami vagyonkezelő mérje fel, hogy a privatizáció hatásaként az adott munkahelyen közvetlenül, valamint a beszállítói kapcsolatrendszeren keresztül milyen közvetett létszámcsökkenés valószínűsíthető, és kérjen anyagi garanciát a vevőtől a változások ellentételezésére vagy csikarjon ki ígéretet a létszám megtartására. A környezetvédők gondolatmenete ehhez hasonló volt – ők a múltban felhalmozott környezeti ártalmak elhárítására szerettek volna pénzügyi fedezetet teremteni.

Sajátos módon e két megközelítésben fel sem vetődik az a kérdés, hogy vajon az adott társaság privatizációjának elmaradása (pl. MÁV, Volán-vállalatok) esetén miként teremtődnének források a foglalkoztatottsági színvonal fenntartására vagy a környezeti károk eltüntetésére. Ha ugyanis üzemgazdasági szempontból indokolt a létszámleépítés és környezetvédelmi okokból indokolt a kárelhárítás, akkor – minden egyéb körülményt változatlannak tételezve – a létszám megtartása vagy a kár elhárítása csak a profit rovására finanszírozható. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen állapot hosszabb időn keresztül nem tartható fenn – előbb-utóbb a vállalat csődbe megy.

Beruházási ígéretek. A vevői garanciák legfontosabb elemei a tőkeemelési és kapacitásbővítési ígéretek voltak. A sikeres, fejlődő cégek esetében ezzel többnyire nem is volt gond – a vevők betartották, sőt néha túl is teljesítették a vállalt tőkeemelési ígéreteket, mert eleve ez volt az érdekük. Azért jöttek, hogy beruházzanak – és ezt tették volna szerződés nélkül is. Más esetekben viszont előfordult, hogy a valóban szándékolt beruházást az új tulajdonos a piaci körülmények megváltozása miatt nem tudta teljesíteni. Ennek volt ékes példája az, ami a diósgyőri kohászattal történt (8.10.).

Néha abból keletkezett elszámolási vita, hogy a megvalósuló beruházás vajon azonos-e azzal, amit a privatizációs pályázat során, az akkor még vevőjelölti pozícióban volt befektető eredetileg ígért.

2006-ban a csepeli szabadkikötő privatizációja során – például – a vevő 5 Mrd Ft-os árajánlatához 13 Mrd Ft-nyi fejlesztést vállalt, és ez is szerepet játszott abban, hogy megelőzte két versenytársát. Még szinte meg sem száradt a tinta a szerződésen, amikor a vevő azzal a javaslattal állt elő, hogy ebbe a 13 Mrd Ft-os keretbe számítódjék be egy olyan 5 Mrd Ft-os beruházás, amit nem is ő fog végrehajtani, hanem egy másik befektető, de történetesen ez a fejlesztés is szolgálja majd a szabadkikötő fejlődését. Mit lehetett tenni? Az ÁPV Zrt. elfogadta ezt a számítási módszert is…3

A jóval későbbi események tükrében akkor is nehéz helyzetbe kerültek az ÁPV Rt. vezetői, amikor 2002 nyarán a Mal Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Rt. azt kérte, hogy a Köbal Kőbányai Könnyűfémmű Kft. privatizációs szerződésében hat évvel korábban vállalt beruházási kötelezettség kétharmadát – 1,2 Mrd Ft-ot – engedjék el, ám ennek fejében vállalja, hogy ugyanezt az összeget egy másik általuk privatizált cég, az Inotai Alumínium Kft. környezetvédelmi kárelhárítására fordítja. Hosszas vita után meg is kapta az engedélyt, mert ez volt a racionális döntés. Időközben megváltoztak a piaci viszonyok, a pénzre Inotán nagyobb szükség volt, mint Kőbányán.4

Továbbértékesítés. Érdekes problémákat vetett fel a továbbértékesítés korlátozása. Az ÁVÜ kezdettől fogva törekedett arra, hogy akár magyar, akár külföldi a vevő, lehetőség szerint ne legyen joga a megvásárolt részvényeket rövid időn belül értékesíteni, s netán keresni a bolton. Ezért a szerződések tartalmaztak egy ún. claw-back klauzulát, amely 2-5 évre megtiltotta a részvények elidegenítését, vagy arra kötelezte a vevőt, hogy az elért árfolyamnyereséget megfelezze az ÁVÜ-vel. Bármennyire is észszerűek ezek a korlátozások, az üzleti élet – jól megfizetett jogászok segítségével – ezernyi trükköt talált ki a megkerülésükre. Ennek kézenfekvő módja például az, ha az ÁVÜ által a Kovács János Pékség Kft.-jének értékesített Kiskifli céget Kovács János úgy adja tovább, hogy az eladás tárgya nem a Kiskifli, hanem a Pékség Kft. Ebben az esetben az ÁVÜ, mint eladó, tudomást sem szerez a továbbadásról, hiszen a Cégbíróság adatai szerint a Kiskifli tulajdonosa továbbra is a Pékség Kft., ahhoz pedig az ÁVÜ-nek nincs köze, hogy még mindig Kovács János-e ennek a kft.-nek a tulajdonosa. Márpedig az ilyen tranzakciók, amikor a befektetők ún. projekttársaságot hoznak létre az adott privatizációs üzlet lebonyolítására, gyakoriak voltak – az ingatlanbizniszben pedig szintén csak ilyen megoldások léteztek.

A gyakorlatban is hamar kiderült, hogy az ígéretek nem sokat érnek. 1997-ben – például – két évvel a villamosenergia-ipar részleges privatizációja után nagy vihart kavart a francia EDF, amikor felmentést kért – és kapott! – a privatizációs szerződésnek azon klauzulája alól, hogy 5 éven belül ne adhassa el a megvásárolt részvényeket. Több körülmény hatására ugyanis a franciák úgy ítélték meg, hogy túlköltekeztek: a két magyar áramszolgáltatóban megszerzett részesedésük felét át kívánták adni osztrák vagy német befektetőknek. Az Édász-részvények 23,7%-ának elidegenítése 1997 májusában meg is történt. A vevő a német Bayernwerk volt, amely ezzel a harmadik magyar energiacégben jutott részesedéshez.

Foglalkoztatás. A privatizáció kezdetétől fogva elterjedt volt az a vélekedés, hogy a tulajdonváltás és a munkanélküliség növekedése egymással ok-okozati kapcsolatban áll. Akik így gondolkodtak, azzal érveltek, hogy az új tulajdonos – szemben az állammal – tényleg odafigyel a pénzre, ezért kerül majd utcára egy csomó ember. Miközben ebben a vélekedésben volt egy jó adag részigazság, a munkaerőpiac kortárs megfigyelői is pontosan tudták, hogy – a privatizáción túlmenően – még két fundamentális változás is történt a magyar gazdaságban. Egyrészt megszűnt – az ideológiai alapon fenntartott – kötelező foglalkoztatás (vagyis az állami üzemek is hozzákezdtek a felesleges munkaerő leépítéséhez), másrészt felgyorsult a szerkezetváltás üteme. Ennek nyomán a régi, munkaerő-intenzív ágazatok visszafejlődtek, az új munkahelyek pedig egyre kevésbé tartottak igényt az iskolázatlan, szakképzetlen álláskeresőkre – megint csak függetlenül a tulajdonosváltástól.

1996 közepéig az ÁPV Rt. és elődei 387 olyan privatizációs szerződést kötöttek, amelynek volt foglalkoztatási záradéka. Ezek között 270 olyan szerződés volt, amely a vevőkre nézve szankciókat is tartalmazott. A foglalkoztatottak számát tekintve ezek a szerződések 121 ezer munkahelyet érintettek.5 Természetesen ezek az adatok eltörpülnek az összességében létrejött több tízezer privatizációs szerződés és a 3-4 millió foglalkoztatott összlétszámához viszonyítva, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a munkaerőpiaci szakemberek elvárása eleve közgazdasági abszurditás volt.

„Ha valóban piacgazdaságban gondolkodunk – hívta fel Bauer Tamás képviselőtársai figyelmét a parlamentben –, akkor nem gondolkodhatunk abban, hogy mindenütt, ahol ma ezer embert kell foglalkoztatni, ott holnap meg holnapután is ezer embert kell foglalkoztatni, és abban sem gondolkodhatunk, hogy egy állami hivatal, akár egy vagyonügynökség meg tudja mondani, hány embert lesz érdemes egy vagy két vagy három év múlva foglalkoztatni. Egyetlen dologra érdemes törekednünk, hogy olyan gazdasági klíma legyen Magyarországon és olyan új tulajdonosok kezébe kerüljenek a vállalatok, hogy ez közép- és hosszú távon a foglalkoztatás bővítését mozdítsa elő.”6 Bauer érvelését nem csak elméleti síkon kell komolyan venni: a napi privatizációs gyakorlat is bizonyította, hogy a foglalkoztatási korlátozásokat nemcsak kikényszeríteni, de nyomon követni sem lehet évek hosszú során keresztül.

A Dunaferr esetében – például – az történt, hogy a 2004. évi privatizációt követő, 5 éves moratórium során a cégcsoport szerkezete olyan mértékben átalakult, hogy a végállapot egyszerűen nem volt összevethető a szerződéskori állapottal: bizonyos üzemrészek megszűntek, és ezzel munkahelyek vesztek el, míg másutt a műszakszám bővítése miatt jelentősen nőtt a létszám; az új tulajdonos megszüntetett egy csomó alvállalkozást, de oly módon, hogy tevékenységüket visszaintegrálta az anyacégbe stb.7

Érdemes elgondolkozni a bankrendszerben végbement foglalkoztatási változásokon is! A rendszerváltást követően egy évtizeden át csökkent az összlétszám – elsősorban annak a stratégiának a következtében, amely a bankfiókok számának csökkentését, és az IT-megoldások terjesztését állította a fejlesztési stratégia központjába. 2001-től azonban a trend megfordult, amikor a bankok közötti élesedő verseny minden szereplőt arra kényszerített, hogy újabb és újabb fiókot nyisson meg a lakossági ügyfelek megnyerésére. Ehhez persze több ember is kellett. 2001 és 2007 között a bankszektor alkalmazottainak száma 25 ezerről 32 ezerre nőtt – ezt pár évvel korábban senki sem gondolta volna.

Precedensértékű per kerekedett az egykor sikeresen működő Számítástechnikai és Ügyvitelszervező Vállalat (SZÜV) privatizációjával összefüggő foglalkoztatási garancia nyomán. A céget 1994-ben Erdős Ákos, illetve Kolosi Tamás vásárolta meg az ÁVÜ-től egy – erre a célra alapított – projekttársaságon keresztül. Tendergyőztes pályázatukban 5 év foglalkoztatási garanciát vállaltak, szerződésszegés esetére pedig – kötbérként – minden elbocsátott fő után 20 havi minimálbér megfizetését. Az eredetileg 1195 fős létszám azonban két év alatt 681 főre olvadt, és semmilyen jel nem utalt az újbóli növekedésre. A privatizációs szervezet egészen 1998-ig várt, akkor adott be bírósági keresetet. A hosszan elhúzódó perben a Fővárosi Ítélőtábla 2007 tavaszán hozott jogerős ítéletet. A vásárlókat 59,8 M Ft kötbér fizetésére kötelezte, ami éppen a fele a felperes által eredetileg követelt összegnek. De ennek behajtására sem volt sok remény, miután a projekttársaság 2007-ben már gyakorlatilag vagyontalan volt.8

Furcsán hangzik, de még is igaz: a foglalkoztatási kötelezettség megkerülésének legegyszerűbb módja az egyenes út. Az új tulajdonos megállapodást köt a feleslegessé vált dolgozókkal az önkéntes kilépésről. Ezt választotta – például – az amerikai AES is, amely 1995-ben két erőművet vásárolt az ÁPV Rt.-től a hozzá tartozó mélyművelésű Lyukóbányával. Miután az amerikaiak indokolatlannak tartották a 2100 fős létszám megtartását, 0,8–1,5 millió Ft értékben újrakezdési csomagot ajánlottak az önként kilépőknek. Ezt az ajánlatot mintegy 1000 dolgozó önként elfogadta.9

19: Drasztikusabb példa – az Ikarus esete

A sok válságot átélt, egykor nagy nevű Ikarus autóbuszgyárat10 1998 márciusában – tehát néhány hónappal a választások előtt – vásárolta meg a Széles Gábor érdekeltségébe tartozó MT-LIZ Lízing Kft. A megvásárolt 53,9%-os részvénypakettért Széles mindössze 10 millió Ft-ot fizetett, de vállalta a cég mintegy 8 Mrd Ft-os adósságállományát, valamint azt, hogy 3 évig foglalkoztatja az Ikarusnál dolgozó 6259 főt. Az MT-LIZ abba is belement, hogy amennyiben megszegi a foglalkoztatási ígéretét, az 1 főre jutó bérköltség ötszörösét fogja kifizetni az ÁPV Rt.-nek.11

Az új tulajdonos haladéktalanul hozzákezdett a vállalat racionalizálásához, ezért másfél év alatt a létszám 3755 főre csökkent. Ezt követően a buszgyártáshoz szükséges gyáregységeket 1999 végén eladta egy olasz–francia befektetői csoportnak, de úgy, hogy a foglalkoztatási kötelezettség terheltje továbbra is az MT-LIZ Kft. maradt. Az addig bekövetkezett elbocsátások miatt ezáltal 5,3 Mrd Ft-os garanciális fizetési kötelezettség keletkezett. De Széles Gábor nem akart fizetni. Ehelyett – 2000 februárjában – külső körülményekre hivatkozva szerződésmódosításra vette rá az akkor már fideszes irányítás alatt álló ÁPV Rt.-t. Az új megállapodás 2003 februárjáig 2800 főben határozta meg a szükséges minimumot, és tartalmazta azt a felpuhító megfogalmazást is, hogy a számbavételnél nem csak az autóbuszgyártás, de az Ikarus-csoport más cégei is beszámíthatók. Az új megállapodás garanciája az Ikarus egyik 2 Mrd Ft-ot érő ingatlanjára bejegyzett jelzálog volt. Hamarosan kiderült, hogy már az első, a 2001-es létszámjelentés is manipulált volt – olyan cégek alkalmazottai is bekerültek, amelyek a szerződés idején nem tartoztak az Ikarus-csoporthoz. Ennek alapján, a büntetéseket és kamatokat is figyelembe véve, 2003-ra az ÁPV Rt. követelése már 14 Mrd Ft-ra rúgott.

Ekkor – most már a szociálliberális kormánnyal – újabb megállapodás született. Széles a kötelező létszámot 1400 főre alkudta le, sőt az ingatlanjelzálog felszabadítását is elérte. Cserébe az ígérte, hogy az így előteremtett forrásokból, valamint a cégcsoport saját pénzéből visszavásárolja az eladott buszgyár részvényeit. Az indoklás szerint ezzel két legyet is üthet az ÁPV Rt. egy csapásra. Bővülhet az alkalmazotti létszám és újra magyar kézbe kerül a hazai buszgyártás. Ígéretei fedezetéül Széles 200 M Ft kötbért ígért, amennyiben a visszavásárlási akció 2004 végéig sikertelen marad. Mint az várható is volt, a tranzakció nem jött létre, Széles az ingatlant 1,9 Mrd Ft-ért eladta, majd oly módon ürítette ki az MT-LIZ számláit, hogy az ÁPV Rt. 200 M Ft helyett csak 386 ezer Ft-ot tudott inkasszóval leemelni. Ez volt az a pont, ahol azután a felek perre mentek: előbb az MT-LIZ perelte az ÁPV Rt-.t, majd az ÁPV Rt. fordult a bírósághoz az eredeti, 1998-as szerződés megsemmisítése érdekében. A per még 2010 tavaszán is folyamatban volt.12

Azt sem szabad szem elől téveszteni – noha a vitákban ez gyakran megesett –, hogy a tulajdonosváltáshoz kapcsolódó munkaügyi problémák kezelése, mint elvi lehetőség, már jóval a privatizáció megkezdése előtt felmerült. Hiszen vállalatátszervezésre, -összevonásra 1989 előtt is gyakran került sor, és a munkavállalókat ezek is érintették. Éppen ezért a Munka törvénykönyve (Mt.) ezekre az érdekkonfliktusokra már korábban is tartalmazott rendelkezéseket – méghozzá olyan szigorú, elsődlegesen az alkalmazottak érdekeit védő szabályokat, amelyeket az EU-irányelvekhez kapcsolódó felülvizsgálat idején sem kellett érdemben módosítani.13

S ami ennél sokkal fontosabb: már a 90-es évek közepén világosan látni lehetett, hogy az alacsony foglalkoztatottsági hányad és a munkanélküliség problémái csak nagyon sok áttételen keresztül kapcsolódnak a privatizációhoz. A leginkább érintett társadalmi csoport – az alacsony formális iskolai képzettséggel rendelkezők csoportja – azért szorult ki a legális munkaerőpiacról, mert a folyamatosan emelkedő minimálbér-szintek mellett foglalkoztatásuk veszteséges volt.

A rendszeres munkavállalással kapcsolatos költségek (pl. közlekedés) olyan növekvő terheket róttak a munkavállalókra, amelyeket a viszonylag nagyvonalú szociális segélyezési rendszer és az illegális munkavállalás lehetősége mellett nem volt érdemes felvállalniuk. Így állt elő az a paradox helyzet, hogy az egymást követő kormányok – különösen az 1994–98, illetve a 2002–2006 között kormányzó szociálliberális koalíció – teljességgel eredménytelenül küszködött a munkahelyek védelme, illetve a munkahely teremtés frontján. Egy sokszor emlegetett, 70-es évekbeli statisztikai adat szerint akkoriban Magyarországon 1 millió ember végzett fő- vagy melléktevékenységként anyagmozgatást. Az új bér- és árarányok mellett ennek az állapotnak a fenntartása lehetetlen és indokolatlan is volt. Ennek a helyzetnek az elsődleges áldozatai a romák voltak, mert jórészt ők végezték ezeket a szakképzettséget nem igénylő munkákat. Igaz, a romák egyes iparágakban végeztek a könnyen gépesíthető – vagy jobb szervezéssel teljességgel kiküszöbölhető – munkák mellett más tevékenységeket is, de jellemző módon olyan ágazatokban, amelyek teljes egészében visszaszorultak a rendszerváltás után (pl. bányászat, szövetkezeti állattenyésztés).

Környezetvédelem. A környezeti károk elhárításával kapcsolatos eladói garanciák 1990–1998 között – 79 tranzakció kapcsán – mintegy 75 Mrd Ft-ra rúgtak, de ebből mindössze 3,1 Mrd Ft került kifizetésre.14 A környezetvédelemben érdekelt csoportok érdeke az volt, hogy az állam a környezet védelméhez vagy javításához szükséges többletköltségeket az adófizetők összessége terhére, a privatizációs bevételek csökkenése útján az adott tranzakció során rendezze. Lehet persze úgy érvelni, hogy a környezeti ártalmak végső soron így is, úgy is az adófizetők összességét terhelik, s ezért a privatizáció „nettósítása” makroszinten tulajdonképpen nem is jelent veszteséget.

Látni kell azonban, hogy az adott körülmények között sem az ÁVÜ, sem jogutódai nem voltak abban a helyzetben, hogy egy-egy eladás tovagyűrűző hatásait – akárcsak közelítő pontossággal is – számba vegyék. Ám tegyük fel, hogy valamilyen csoda folytán lehetségessé vált volna a szükséges információk beszerzése és a számítások elvégzése. Ezzel azonban még csak a munka fele van elvégezve, hiszen a környezetvédelmi garanciák betartását valakinek – mondjuk 5-10 éven át – ki is kell kényszerítenie.

Ingatlanértékesítési moratórium. Számtalan esetben felmerült a gyanú, hogy a vevő részéről a privatizációs tranzakció egyik fő vagy mellékes célja az adott társaság ingatlanvagyonának megszerzése. Ilyen esetekben az eladó szerződésben kötötte ki az épület vagy a telek továbbértékesítésének tilalmát. Ezt azután a vevők vagy betartották, vagy nem. A Globus Nyomda Rt. vagy a Győriterv Kft. esetében – például – nem tartották be. Mindkét esetben az történt, hogy 1-2 évvel a vásárlás után értékesítették az ingatlant. Az ÁPV Rt. panaszkodott, majd pert indított, de addigra már a társaság felszámolás alá került, s így az ingatlan visszaszerzésére vagy kártérítés érvényesítésére gyakorlatilag nem maradt semmilyen lehetőség.

* * * * *

Összegzés. Hogy a különféle lobbik által kigondolt vevői garanciák kikényszerítése miként működhetne a gyakorlatban, arra 1990–92 táján nem állt rendelkezésre hazai ismeret. A hajdanvolt NDK privatizációs intézményének, a Treuhandnak a tapasztalatai viszont azt sejtették, hogy csak egy nagyon erős politikai legitimációval rendelkező szervezetnek lehetnek esélyei a befektetőkkel szemben. Sőt, a Kelet-Németországból érkező hírek inkább azt mutatták, hogy még a Treuhanddal kötött szerződések esetében is gyakori volt a vis maior címén történő elállás. S ha továbbmegyünk ezen a gondolati ösvényen, akkor nagyon hamar eljutunk az örökéletű privatizációs szervezet, tervhivatal és az állami tervgazdálkodás igenléséig. Márpedig ezt senki sem akarta Magyarországon.

De még ezzel sem jutottunk el a problémák végére! A vevőktől megkövetelendő garanciák ügye felveti azt a kérdést, hogy milyen módon érvényesíthetőek ezek a szempontok abban az esetben, ha az állam nem egyetlen, 100%-os tulajdoni hányaddal rendelkező, stratégiai befektetővel áll szemben. A gyakorlatban ilyen helyzet számtalanszor előállt, hiszen az 1989. évi átalakulási törvény, valamint a privatizációhoz folyamatosan hozzákapcsolódó egyéb célok – önkormányzati tulajdonlás, dolgozói tulajdonlás, kárpótoltak tulajdonszerzésének támogatása, hitelezők, beszállítók tulajdonszerzése – az esetek többségében megosztott tulajdoni szerkezetet eredményeztek. Vállaljanak ők is részt a terhekből? Őket is előre kérdezze meg az állami vagyonértékesítő? És akkor még szó sem esett a decentralizált tulajdonosi szerkezet szélsőséges megvalósulásáról, a tőzsdei privatizációról (Mol, TVK, BorsodChem, Richter, OTP stb.) – pedig nyilvánvaló, hogy ezeknél az óriáscégeknél mind a foglalkoztatás, mind a környezetvédelem szempontjából milliárdos tételekről volt vagy lehetett volna szó. A tőzsdei privatizáció teljességgel alkalmatlan a vevői garanciák kezelésére, még látszatmegoldásokat sem lehet találni.

A tőzsdei privatizáció példája azonban hozzásegíthet a problémák valódi kezeléséhez. Nyilvánvaló ugyanis, hogy akár a Mol, akár az OTP esetében a környezetvédelmi, illetve a foglalkoztatáspolitikai szempontok érvényesítése csakis tulajdonsemleges módon történhet. Magyarán, az állami reguláció és az állam számára rendelkezésre álló pénzügyi ösztönzők (pl. adókedvezmények) útján kell elérni a kívánt társadalmi célokat – függetlenül attól, hogy ki a tulajdonos, történt-e egyáltalán privatizáció.

1	A magyar privatizáció történetében egyetlen egy olyan emlékezetes eset volt, amikor a vevőért jótálló bankgaranciát a gyakorlatban nem lehetett érvényesíteni. Ez a Malév privatizációja (6.3.6.) kapcsán történt meg, amikor a sok fordulatot megért privatizáció végén a bankgaranciát kiállító orosz állami bank, a Vnyesekonombank, egyben a Malév meghatározó tulajdonosa is lett.
2	Raskó (2000: 29).
3	A Budapesti Szabadkikötő Logisztikai Zrt. privatizációját az ÁPV Zrt. FB-je 2007-ben külön is megvizsgálta, de nem talált jogsértés.
4	A tranzakciót utólag vizsgálta az ÁPV Rt. FB-je is, és egyetértett az ÁPV Rt. menedzsmentje által hozott döntéssel. Lásd FB 11/2004. (III. 03.).
5	HPR, 1997. márc. 18.
6	Lásd Bauer Tamás felszólalását az Országgyűlésben 1995. febr. 6-án. Hasonló gondolatmenettel érvelt Bokros Lajos a cukorgyárak 1990 táján végbement privatizációját utólagosan értékelő parlamenti vizsgálóbizottság előtt: „[A] privatizáció egyik lényege éppen az, hogy a hatékonyságban javulás legyen, és a szocialista vállalatokban tipikusan kétszer-háromszor annyi embert foglalkoztattak, mint amennyi egy hatékony profitábilis vállalathoz kell, tehát őrültség lett volna előírni ilyesmit. Valószínűleg a vevők el is mentek volna abban a pillanatban.”
7	Ezzel együtt 2009 elején – az acélpiac összeomlása előtt – a cégnek 8000 alkalmazottja volt.
8	HVG, 2007. máj. 26.
9	Lásd MH, 2005. ápr. 30. A bánya egyébként masszív állami támogatással egészen 2005 tavaszáig termelt.
10	Részletes történetét lásd Bódy (2013).
11	HVG, 2005. ápr. 30.
12	Figyelő, 2009. nov. 13.; HVG, 2010, ápr. 17.
13	A 77/187/EGK irányelv átvételére 1997-ben került sor.
14	Csanádi (1998). Ezek az adatok azonban csak hozzávetőleges pontosságúak, tekintettel arra, hogy a környezetvédelmi garanciák számontartása a privatizációs szervezetek nyilvántartásaiban soha sem voltak egyértelműek és pontosak.