Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.8.1. „Mindenki gyanús, aki él!”

Az 1995. évi privatizációs törvény és az ÁVÜ–ÁV Rt. összevonása kapcsán folytatott szakmai viták során felmerült az az igény, hogy az ellenőrizhetőség garanciáit a törvényben kell megteremteni. Egyes megnyilatkozásokból úgy tűnt, hogy a privatizációs folyamat külső megfigyelői meg vannak győződve arról, hogy az ÁVÜ-t és az ÁV Rt.-t (meg az összes egyéb, a privatizációban szintén érintett, csak kevésbé ismert szervezetet) keresztül-kasul átszövi a korrupció, a privatizátorok tudatlanok és felelőtlenek.1

Ha ezt a feltételezést jogosnak érezzük, akkor olyan privatizációs szervezetet kell kialakítani, ahol a tisztségviselők döntési jogköre a lehető legszűkebbre van rajzolva. Igen ám, de ezzel a felvetéssel szemben ott áll egy másfajta gyanú, a vevőkkel szembeni bizalmatlanság. „A vevő abban érdekelt, hogy ahol csak lehet, becsapja az államot” – mondták sokan, s ezt is tucatnyi példával tudták alátámasztani. „Ha részletfizetést ígér, nem fog rendesen fizetni, és közben viszi, ami vihető.” „A vevő akkor is hazudik, amikor azt mondja, hogy növelni fogja a termelést, valójában csak azért veszi meg a céget, hogy azután bezárja” stb. Ez a megközelítés természetesen a vállalati menedzsmentet sem hagyta ki a gyanúsítottak köréből. Ha valaki „a vállalati vezetés aktivitására és érdekeinek figyelembevételére építő döntési rendet” javasol, akkor nyomban jön a riposzt: ha nincs az államnak, mint eladónak, korlátlan vagyonvédelmi joga, akkor „a menedzsment magának fog privatizálni”.

De ha abból indulunk ki, hogy mindenki gyanús, aki él – soha nem lehet a privatizáció végére érni. Minden szervezeti és jogi rendszerbe lehet ellensúlyokat építeni – bizonyos mértékben kell is –, de tudomásul kell venni, hogy ennek ára van.2 Méghozzá két értelemben is. A tulajdonosi túlhatalommal szembeni „túlellenőrzés” bürokráciát szül, a vevőkkel és eladókkal szembeni bizalmatlanság pedig kockázatminimalizáló stratégiára kényszeríti a feleket. Az ellenőrzéssel és az ellensúlyok kiépítésével operáló liberális megközelítés (checks and balances) akkor szükséges, amikor 200 évre garantált alkotmányt és nem egy átmeneti időszakra szóló törvényt fogalmazunk. 1995-ben a privatizációs folyamat felén már túl volt az ország, az akkor átfogalmazott játékszabályok – vagyis az 1995. évi privatizációs törvény rendelkezései – 2-3 évre készültek. Más kérdés, hogy a folyamat a tervezettnél sokkal lassabban ment végbe.

Jól tájékozott és hozzáértő szakértők még később is leírtak ilyen mondatokat, bár idézőjelek használatával egy kicsit relativizálták is saját állításaikat: „A rendszerváltásban »ellenőrizetlen« politika és közigazgatás sokmilliárdos vagyonok pályáztatásáról, eladásáról döntött, ezáltal hozva saját magát és a »vállalkozókat« jókor jó helyzetbe” (Lengyel, 2010: 0).

Erről az ellentmondásról részletesen ír Borbély (2007).