1990–94 között törvény mondta ki az Országgyűlés által jóváhagyandó, évenkénti vagyonpolitikai irányelvek (VPI) szükségességét (4.4.1.). Ezek a dokumentumok azonban – az egyetlen 1994-es évet kivéve – minden alkalommal 6-12 hónapos késéssel születtek meg, érdemi hatásuk tehát nem is lehetett, s természetesen a folyamatok utólagos ellenőrzésekor is hiányzott a mérce, a viszonyítási alap. Mindez elsősorban a mindenkori kormány felelősségét vetette fel. A Magyar Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács megalakulásakor felmerült az az igény, hogy a testület készítsen középtávú vagyonhasznosítási stratégiát. Először 2008 nyarán készült egy ilyen dokumentum, amelyet azután 2009 novemberében átdolgoztak,1 majd ezt követően, decemberben a kormány jóváhagyott.

1995-ig a kormányt törvény kötelezte arra, hogy évenként beszámoljon az Országgyűlés plenáris ülésének a privatizáció alakulásáról, és ehhez mellékelje az Állami Számvevőszék (ÁSZ) értékelését is.2 A gyakorlatban már a kormányjelentések is csak nagy késéssel készültek el, és – az 1991-es év kivételével3 – egyszer sem jutottak el a parlament plénuma elé. Arra viszont több példa volt, hogy – általában az ellenzék kívánságára – a privatizációért felelős miniszter utólag beszámolt egy-egy tranzakció részleteiről az Országgyűlés egyik szakbizottsága előtt.4 1995 után az a gyakorlat alakult ki, hogy az ÁPV Rt. éves beszámolóját már nem a plenáris ülés, hanem csak az Országgyűlés gazdasági bizottsága vitatta meg. Volt azonban több olyan év is (1995, 2000 és 2001), amikor a kormány egyáltalán nem készített beszámolót az ÁPV Rt. működéséről.5

Az ÁPV Rt. a Priv. törvény 25. § (1) értelmében félévenként köteles volt tájékoztatni az ÁSZ-t a rábízott vagyon változásáról és hasznosulásáról. Minden ilyen dokumentum elkészítése egyfajta önellenőrzést jelentett. Az MNV Zrt. megalakulása után az Országgyűlés tájékoztatása a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács (NVT) feladata lett. Ezt a feladatot a kormányzat úgy értelmezte, hogy az előző pontban említett kormányjelentést és az NVT jelentését egy dokumentummá formálta.6

Az 1995. évi privatizációs törvény új eleme volt, hogy a jogalkotó az ÁPV Rt. felügyelőbizottságát folyamatos ellenőrző funkcióval ruházta fel.7 A 11 tagú testületben helyet kapott valamennyi parlamenti párt képviselője, valamint a szakszervezetek, a munkaadók és a kormány által közvetlenül kijelölt szakértők. Az FB elnökére az ÁSZ tett személyi javaslatot (8.4.4.). A törvényalkotók várakozásai felemás módon teljesültek. A számukra megadott jogosítványokkal a pártok alig-alig éltek, és különösen gyengén oldották meg azt az – egyébként valóban igen kényes – feladatot, hogy hídszerepet töltsenek be az őket delegáló politikai testületek és az ÁPV Rt. között. Másfelől viszont az FB eredményes volt abban, hogy folyamatosan kontrollálta az ÁPV Rt., illetve a jogutód MNV Zrt. munkaszervezetét. Ezt az tette lehetővé, hogy az FB 5-10 fős önálló és független ellenőrzési szakapparátussal rendelkezett, melynek szakértői ezen kívül semmi mással nem foglalkoztak.8 Ez a helyzet érdemben nem változott az MNV Zrt. megalakulása után sem – legfeljebb annyiban, hogy az új szervezetet nem FB-nek, hanem ellenőrző bizottságnak (EB) keresztelte el a törvény, és felhatalmazta a kváziigazgatóságként működő, Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács munkájának ellenőrzésére is. Az FB, illetve az EB minden vizsgálati jelentését megküldte a részvényesi jogok gyakorlójának, illetve az Állami Számvevőszéknek. A 2. Orbán-kormány megalakulása után alapvetően megváltozott a helyzet. Az MNV Zrt.-re vonatkozó törvény erőteljes átdolgozásával kiiktatták a többpárti ellenőrzést, illetve az érdekképviseleti jelenlétet, és visszaállították az EB helyett az FB megnevezést. 2010 őszétől kezdve az MNV Zrt. FB-je már csak 5 tagú volt – valamennyien a Fidesz jelöltjei – és megszűnt az FB alá rendelt, önálló ellenőrző apparátus is. Az FB ellenőrzése tehát meglehetősen formális és súlytalan is volt a 2. Orbán-kormány idején.

Az 1992–95 között működő ÁV Rt., illetve az 1995-ben létrehozott ÁPV Rt. részvénytársasági formát kapott a jogalkotótól. Ennek folyományaként ezen szervezetek munkáját folyamatosan ellenőrizte a belső ellenőrzési igazgatóság (BEI), valamint az ÁSZ elnökének javaslatára kinevezett könyvvizsgáló,9 továbbá a cégbíróság is. Fontos sajátossága volt az ÁV Rt.-re, illetve az ÁPV Rt.-re vonatkozó speciális jogi szabályozásnak, hogy – a Gt. szokásos megoldásától eltérően – a belső ellenőrzés apparátusa nem a vezérigazgató, hanem közvetlenül az FB szakmai irányítása alatt áll, valamint az is, hogy a (BEI)10 szerepet játszott a folyó ügyek törvényességének ellenőrzésében is.

Az 1990-es évek közepétől, elsősorban a Világbank nyomására, az állami vagyonkezelő intézmények – így az ÁPV Rt. is – a jobb átláthatóság érdekében az államháztartás részeiként kerültek megnevezésre. Ennek az volt a közvetlen célja, hogy a mindenkori kormány ne tudjon úgy manipulálni a költségvetés hiányával, hogy azt „áttolja” az állami vagyonkezelőhöz. Ha az állami vagyonkezelő része az államháztartásnak, akkor mindegy, hogy hol jelenik meg a hiány. De ennek a döntésnek más következménye is lett: az ÁPV Rt.-re is kiterjesztették a költségvetési szervek belső ellenőrzési rendszerét.11

Miután a privatizációs szervezetek – afféle középirányító szervezetként – közvetlenül is kapcsolódtak a kormányhoz, s ezért minden privatizációs „botrány” szükségszerűen rávetült a napi politikára, 1994 óta a kormány egyik saját szervezete, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) is több alkalommal vizsgálta a privatizációs tranzakciókat,12 a garanciális szerződések betartását stb.

Az Országgyűlés elvileg bármilyen ügyben – így a privatizációs ügyekkel kapcsolatban is – bármikor felállíthat vizsgálóbizottságot. 1990 óta erre többször is sor került, de hamar bebizonyosodott, hogy megfelelő hatáskör, eljárásrend és szankcionálási lehetőség nélkül ezek a bizottságok nem sokat érnek. 2003 őszén az Alkotmánybíróság meg is állapította, hogy az Országgyűlés ez ügyben mulasztásos alkotmánysértésben van – de ettől még semmi sem történt.

1994/95-ben az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkárának irányításával működött egy privatizációs visszaéléseket vizsgáló eseti kormányzati albizottság is – a „tiszta kezek” vagy Csiha-bizottság, melynek az 1990–94 között időszak tranzakcióit kellett áttekintenie (9.4.). Az újabb és újabb, visszamenőleges hatállyal működő vizsgálóbizottságok igénye szinte folyamatosan napirenden volt.16

2012 elején a privatizációt felügyelő Nemzeti Fejlesztési Minisztériumtól – versenyeztetés nélkül – négy ügyvédi iroda konzorciuma megbízást kapott az 1989 (!) óta kötött privatizációs szerződések felülvizsgálatára, különös tekintettel a privatizációs szerződések környezet- és természetvédelemi, valamint kulturális örökségvédelmi pontjainak betartására. A kezdeményezés a 2011-es kolontári vörösiszap-katasztrófa (10.5.5.) utáni politikai kampánnyal függött össze – ennek hevében született az a kormányhatározat, amely a privatizáció visszamenőleges ellenőrzését elrendelte.17 Végeredményben 20 ezer szerződést vizsgáltak felül, de egyetlen egy ügyben sem kezdeményezett külön vizsgálatot vagy feljelentést a vagyonpolitikáért felelős államtitkár.18,19

Tény, hogy ha a csökkenő érdeklődéssel is, de több tudományos kutatóintézet nyomon követte a privatizációs folyamatot. Az ezzel kapcsolatos munkák költségeit részben az állami vagyonkezelő szervezetek finanszírozták, részben maguk a kutatóintézmények. A 90-es évek elején a Privatizációs Kutatóintézet volt a legaktívabb,20 az azt követő időszakból a Pénzügykutató Rt. éves jelentéseit kell kiemelni,21 amelyek minden esetben tartalmaznak egy privatizációs fejezetet.