„Ha kikötöttük volna a potenciális vevők számára, hogy minden szerződési részletet nyilvánosságra hozunk, akkor nem itt vásárolnak, hanem másutt. Ha idejön – mondjuk – egy neves cég, hogy vegyen egy gyárat, és mi nyilvánosságra hozzuk, hogy tegyük fel 40 millió dollárt fizetett érte, akkor fennáll a veszély, hogy a következő üzletfelük, például az ukránok is azt követelik, hogy az övékért is fizessen ennyit – holott azt egyébként megkapná 4 millióért. Ezt az érdeket méltányolnunk kellett” – nyilatkozta erről a dilemmáról Csepi Lajos, amikor még az ÁVÜ vezetője volt.1 Az más kérdés, hogy ezt a gondolatmenetet a magyar bíróságok nem fogadták el.

Pontosabban fogalmazva: a titoktartásnak három szintje van. Az első szint az érdekeltek (a versenytársak, az eladásban érintett vállalat menedzsmentje, a szűkebben vett szakmai elit) köre. Tapasztalataim szerint nem volt olyan tranzakció, ahol ezek a csoportok ne tudták volna napokon (sokszor perceken!) belül, hogy a győztes pályázó milyen feltételek mellett nyert. A második szint a közvélemény nyilvánossága, ami gyakorlatilag azonos a parlamenti interpellációk és a média nyilvánosságával. Ehhez a körhöz a titokban tartott információk jelentős része valóban soha nem jut el, egyszerűen azért, mert az ügy nem kelti fel senkinek az érdeklődését. Ha viszont egy tranzakció – valamilyen oknál fogva, ideértve a véletlent is – mégis felkelti a közvélemény érdeklődését, akkor az Országgyűlés és a sajtó nyilvánossága előbb-utóbb kikényszeríti a részletek bemutatását.

A titkolózás valójában nem azt szolgálja, hogy néhány „bizalmas” számadat (a vételár, tanácsadói díj stb.) titokban maradjon, hanem azt, hogy ne kelljen a nyilvánosság előtt számot adni a döntések mögött meghúzódó megfontolásokról. Tény, hogy minden nagyobb privatizációs tranzakció komplex közgazdasági, műszaki, jogi, adózási és számviteli megfontolás alapján születik. Ritka az olyan eset, amikor egy privatizációs döntés egyértelműen jó minden érdekelt félnek. A döntéshozók általában a rossz és a még rosszabb megoldások között választhatnak csupán. Ezt az ellentmondást pedig nehéz népszerűen és meggyőzően kommunikálni.

Nehéz, de nem lehetetlen. 1993–95 között az ÁVÜ hetente tartott, a Duna TV által egyenes adásban közvetített kb. 1 órás sajtóértekezletet az aktuális privatizációs döntésekről. Ezek általában sikeresek voltak, mert elegendő idő állt rendelkezésre a részletek kifejtésére. Csak sajnálni lehet, hogy ez a gyakorlat később megszűnt.5 Az 1995. évi nagy privatizációs tranzakciók esetében egyszer fordult elő, hogy a pályázatok felbontása a televízió nyilvánossága előtt zajlott. A regionális gázszolgáltatók tenderén a tranzakcióért felelős ügyvezető igazgató és az ÁPV Rt. vezérigazgatója „főzte ki” ezt a tervet, és csak az utolsó pillanatban informálták erről Suchman Tamás minisztert, akinek akkor már kellemetlen lett volna lemondani a közvetítést. Mint ismeretes, a gázszolgáltatói pályázatra kiemelkedően jó ajánlatok érkeztek, így a tv-közvetítés kitűnő PR-akciónak is bizonyult.

Az 1995. évi privatizáció törvény egyik újítása volt, hogy kötelezővé tette a memorandum készítését. Ennek az lett volna a funkciója, hogy a későbbi ellenőrzések számára rögzítse a döntéshozók által képviselt szempontokat, hogy milyen megfontolások szerint írták ki a pályázatot, milyen megfontolások alapján nyert azt, aki nyert stb. Sajnos, a memorandum intézményét az ÁPV Rt. csak nagy késéssel vezette be a napi gyakorlatba, és az apparátus is megtett mindent annak érdekében, hogy a törvénynek csak a lehető legformálisabb módon tegyen eleget. Az esetek többségében az utókor biztosan nem lesz képes rekonstruálni a döntés körülményeit, azt, hogy mikor ki döntött és milyen alapon.6

A titkolózás okai között fontos az is, hogy az államapparátus tisztviselői, így a privatizációs szervezet vezetői is általában abban érdekeltek, hogy ne legyen írásos nyoma a döntéshozatali folyamatnak. Ebből a szempontból a titoktartás mechanizmusa jól működik. Egészen a Tocsik-botrány kirobbanásáig (9.5.5.) – azaz 1996 őszéig – nem volt példa arra, hogy egy-egy rossz döntéssel kapcsolatban komolyan felmerüljön a személyes felelősség kérdése. Ugyanakkor az is hozzátartozik a kép teljességéhez, hogy a privatizációs szervezeten belül is mindig voltak érdekellentétek. Megesett, hogy egy-egy ügyvezető igazgató saját főnökei ellenében tudatosan kereste a nyilvánosságot, mert attól félt, hogy máskülönben az éppen folyó tranzakciót a politika erői befolyásolnák, leállítanák. A Tocsik-botrány kivizsgálása kapcsán (9.5.5.) vált a közvélemény számára is nyilvánvalóvá, hogy ott, ahol minden jel szerint valóban törvénysértés történt, sem jogszabály, sem az Országgyűlés belső szabályai nem teszik lehetővé az ügyek érdemi kivizsgálását. 2009-ben – 20 évvel a privatizáció megkezdése után – még mindig az a helyzet, hogy a privatizációs szervezet alkalmazottai nem kötelezhetők arra, hogy az Országgyűlés testületei előtt megjelenjenek, és arra sem, hogy válaszoljanak a bizottság kérdéseire. Ez élesen eltér az amerikai gyakorlattól, ahol a kongresszusi bizottságok előtti megjelenés mindenki számára kötelező, és a bizottság félrevezetéséért börtön jár!

Az idő előrehaladtával – mármint a szerződés megkötésének időpontjához viszonyítva – a titoktartás jelentősége rohamos csökken. Így fordulhatott elő többször is, hogy amikor a politikai kommunikációs érdek úgy kívánta, az állami vagyonkezelők módot adtak arra, hogy országgyűlési képviselők vagy a sajtó képviselői betekintést nyerhessenek az eredeti dokumentumokba. Később – és ez persze a technika fejlődésének köszönhető – az MNV Zrt. bevezette azt a gyakorlatot, hogy bizonyos szerződéseket „egy az egyben” beszkennelt, és feltette a saját internetes honlapjára (a magyar alumíniumipar 9 db privatizációs szerződése, a Hód-Mezőgazda Rt. privatizációjával kapcsolatos 10 szerződés, a Fradi-pálya ingatlan-adásvételi szerződése, a Budapest Airport Zrt. 15 db privatizációs és vagyonkezelési szerződése).7

A titkolózás harmadik szintje az utólagos elemzést-értékelést nehezíti. Azt, amikor nem egyetlen tranzakcióról vagy tranzakciós döntésről van szó, hanem a privatizációs folyamat egészének vizsgálatáról. Ennek az a feltétele, hogy a privatizációs szervezet a tranzakciókról szisztematikus adatgyűjtést folytasson, és biztosítsa, hogy ezekhez az adatokhoz külső érdeklődők hozzá is juthassanak. E téren a helyzet sohasem volt kielégítő. Miközben a rendszerváltást követő negyedszázad során az informatika óriási lépésekkel haladt előre, az adatok tárolása, továbbítása egyre egyszerűbb és egyre olcsóbb lett, a privatizációval és vagyonkezeléssel összefüggő adatbázisok elérhetősége semmit sem javult. Véleményem szerint ennek elsősorban a titkolózás volt az oka, de az is szerepet játszott, hogy maguk a döntéshozók is tudták, hogy az adatok minőségével is bajok vannak. Okkal tartottak tehát attól, hogy amennyiben az adatok tranzakciós szinten, nagy tömegben nyilvánosságra kerülnek, akkor az adatok minőségével, megbízhatóságával kapcsolatos bírálatok miatt is nekik kellene tartaniuk a hátukat.