Az ÁV Rt. (és jogutódai) esetében már más volt a helyzet. Ezek a szervezetek részvénytársasági formában működtek, rájuk tehát a Gt. általános szabályai (32. §) vonatkoznak, amely kimondja, hogy az IG és az FB tagjai a „gazdasági társaságnak okozott kárért a polgári jog általános szabályai szerint felelősek”. E törvény (3) bekezdése megállapítja, hogy a tagok felelőssége egyetemleges, de nem terheli a felelősség azt a tagot, „aki a határozat vagy intézkedés ellen tiltakozott, és tiltakozását a felügyelőbizottságnak, ennek hiányában a taggyűlésnek bejelentette”.

Minthogy az 1992 után felállított privatizációs szervezetekre ez a szigorú felelősségi szabály vonatkozott, kezdettől az volt az álláspont, hogy az igazgatóság (IG) és a felügyelőbizottság tagjai kiemelkedően magas tiszteletdíjban részesüljenek. Ezt a különleges anyagi elismerést valamilyen módon a vállalt anyagi kockázat ellensúlyának tekintették a törvényt előkészítő politikusok és szakemberek. Másfelől viszont tisztázatlan maradt az a kérdés, hogy az IG-tagok főállásban vagy mellékállásban lássák el munkájukat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a javadalmazás mértéke ennek is függvénye kellett, hogy legyen. Ez a kérdés végül semmilyen formában nem nyert szabályozást. Eseti döntés volt, hogy az IG elnökei közül Teleki Pál (1992), Szekeres Szabolcs (1993), Bakay Árpád (1993–94), Szokai Imre (1994–96), Kovács Árpád (1996–97), Gansperger Gyula (1998–2001), Faragó Csaba (2001–2002) hivatalát főállásnak tekintette, míg Farkas István (1994–95), Mészáros Tamás (1998, 2002–2006), Vásárhelyi István (2007) és Nagy János (2007–) mellékállású mérnök volt ekkor. Az IG tagjai viszont – kivéve azokat, akik a szervezettel egyébként is munkaviszonyban álltak – munkájuk, főállásuk mellett látták el feladataikat.1

1995 második felében az ÁPV Rt. apparátusában megfogalmazódott egy másfajta érvrendszer. Ennek hívei a már privatizált versenyszféra – ezen belül is a hazai multinacionális vállalatok – gyakorlatára hivatkozva azt javasolták, hogy az ÁPV Rt., mint megrendelő, kössön felelősségbiztosítást az IG és az FB tagjai számára. Több üzleti biztosítótól ajánlatokat is kértek.2 Úgy tűnt, hogy néhány tízmillió forint ellenében van is biztosító, amely elvállalja az ÁPV Rt. vezetőinek felelősségbiztosítását. 1995 második felében ez a kezdeményezés végül megbukott a menedzsment, az IG és az FB elnökének ellenállásán. Egy évvel később azonban a kezdeményezés mégis győzedelmeskedett. Így tehát 1997 elejétől az ÁPV Rt. vezetőinek már nem kell tartaniuk az anyagi felelősségre vonástól. Ha kárt okoznak, s ellenük kárigénnyel lép fel a részvénytársaság, akkor helyettük az Allianz Biztosító áll helyt. Etikai megközelítésből nézve nagyon is vitatható ez a megoldás, hiszen ez a fajta biztosítás éppen azt a felelősséget veszi le a döntéshozók válláról, aminek jogcímén a döntéshozók kiemelten magas juttatásokat kapnak.

A felelősségbiztosítás nem oldja fel azt a kezdettől fogva fennálló ellentmondást sem, hogy az ÁPV Rt. igazgatósági tagságával együtt járó munkát szinte lehetetlen ellátni mellékfoglalkozásként. Azok a szakemberek, akik korábbi pályafutásuk és tapasztalataik alapján alkalmasnak minősülnek az IG-tagságra, elfoglaltságaik miatt nem tudják azt vállalni, hogy heti egy alkalommal 8-10 órát töltsenek az ÁPV Rt.-ben. Ennek következtében már az ÁV Rt.-ben bevett gyakorlattá vált, hogy az egész napos üléseken a tagok egy része vagy nem jelent meg, vagy csak egyes napirendi pontok megvitatásánál és szavazásakor volt jelen. A távollét – tehát a nem szavazás – fokozatosan a felelősség alól való kibújás eszközévé vált. S mint kiderült, működött is. A Tocsik-botrány kapcsán (9.5.5.) bíróság elé kerülő igazgatósági tagok körét a rendőrség nem a Gt. „egyetemleges felelősségi szabálya”, hanem aszerint határozta meg, hogy a döntő jelentőségű IG-ülés adott napirendi pontjának szavazásakor éppen ki volt jelen és ő miként szavazott. Aki nemmel szavazott vagy távol volt, az megúszhatta a felelősségre vonást.3