Nem világos, hogy az állami vagyonkezelő szervezetek ellenőrzésének a privatizáció tartalmi (üzleti) elemeire vagy inkább a szervezet belső működésének szabályszerűségére kell koncentrálnia. Kezdetben az ÁSZ részint magukat a privatizációs szervezeteket, részint az egyes állami cégeket/bankokat is vizsgálta; 2003-at követően azonban csak szervezeti vizsgálatokat folytatott, évente egy alkalommal és ennek keretében került sor 5-10 kisebb-nagyobb privatizációs tranzakció értékelésére is (8.20. táblázat).2 Ez alapvető különbség az OECD-országok gyakorlatához képest (4.9. Függelék), ahol a mi állami vagyonkezelő szervezeteinkhez hasonló szervezetek nem is léteznek (Anglia, Franciaország), vagy ha igen, akkor lényegesen kisebb portfólióval és apparátussal működnek (Ausztria).

Az ÁSZ-törvény – miután a vállalatok társasággá történt átalakítása előtt született – nem rendelkezett arról, hogy mekkora tulajdoni hányad esetén tekintendő egy cég állami tulajdonnak, s arra vonatkozóan sem foglalt állást, hogy az ÁSZ ellenőrzési jogosítványai kiterjedhetnek-e a közvetett állami tulajdonra, vagyis az állami vagyonkezelők portfóliójába tartozó cégekre, illetve azok leányvállalataira.

Máig nyitott kérdés, hogy amennyiben egy állami tulajdonban álló cégnek választott könyvvizsgálója van (s természetesen mindegyiknek van), akkor vajon mi szükség van az ÁSZ további ellenőrző munkájára.

Nem egyértelműek a szervezet kötelességei a korrupció és általában a bűnfeltárás folyamatában sem. Privatizációval összefüggő konkrét feljelentés 1998-ig mindössze egy vagy kettő született. Ugyanakkor számos esetben az ÁSZ vezetői azt a megoldást választották, hogy jelentéseiket „a szükséges intézkedések megtétele érdekében” megküldték az ügyészségnek (Medicor – 1990, Harmónia Kereskedelmi Vállalat – 1992, belterületi földek ügye – 1997). Vagy még ennyit sem tettek, és a privatizációért felelős miniszterre tolták vissza a feljelentés ódiumát (Dimag – 1994). Másfelől azonban azt is látni kell, hogy az ÁSZ működésének egészére a lágyszívűség volt jellemző. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, de működésének első 8 éve alatt az ÁSZ mindössze 24 esetben tett feljelentést bűncselekmény alapos gyanúja miatt. Ezek közül – politikai jelentőségét tekintve – kiemelkedőnek mondható a Postabank ügyében tett feljelentés, ami viszont jóval megelőzte a pénzintézet privatizációját. Ahhoz, hogy ezeket a számokat helyi értékén lássuk, érdemes megemlíteni, hogy – egyetlen kiválasztott évben – 1993-ban az ÁVÜ belső ellenőrzése egymaga 33 esetben tett bejelentést a rendőrség felé. Ezek közül 24 bűnvádi feljelentés, 9 pedig bűncselekmény elkövetésére utaló jelzés volt. A már említett Csiha-bizottság munkája nyomán 11 büntetőeljárás indult meg.

Kezdettől fogva vita tárgya volt, hogy az ÁSZ milyen mélységben vizsgálhatja az állami vagyonkezelő szervezetek üzleti partnereit, akik vevőként vagy szolgáltatóként kerültek kapcsolatba az állami tulajdonnal. Ezzel összefüggő, további kérdés, hogy az ÁSZ a rájuk vonatkozó információkat – ha egyszer megszerezte – milyen formában hozhatja nyilvánosságra. Érdemes szóvá tenni, hogy az ÁSZ (2003b) egyik jelentésében olyan megfogalmazást használ, amely arra utal, hogy valójában csak a 2003 nyarán életbe lépett üvegzsebtörvény adott felhatalmazást arra, hogy „az ÁPV Rt. hozzárendelt vagyonába tartozó társaságokon kívül, az Rt.-vel szerződéses kapcsolatban álló” cégek nevesítésre kerüljenek. Ha ezt a jogértelmezést szigorúan vesszük, akkor fennáll a veszélye annak, hogy az ÁSZ korábbi jelentéseiben ugyancsak szép számmal fellelhető üzleti információkat az ellenérdekű felek bíróság előtt is megkifogásolják.