A vas- és acélipar fejlesztését már 1953-ban is a legsúlyosabb gazdaságpolitikai baklövésnek minősítette a Nagy Imre vezette kormány. Hasonlóan vélekedett róla az MSZMP KB 1956. decemberi határozata is. Úgy minősítette, hogy „ráerőltették” a magyar népre. Az akkor még távolról sem befejezett beruházási program mégsem állt le – a fejlesztések mind Dunaújvárosban, mind Ózdon és Miskolcon tovább folytak még bő két évtizeden át – egyrészt gazdaságossági megfontolásból (olcsóbbnak tűnt befejezni a megkezdett beruházásokat, illetve méretgazdaságossági okokból növelni a kapacitásokat), másrészt KGST-szintű ellátási problémákra tekintettel.1 Ennek ellenére a három alapvertikumú vaskohászati vállalat folyamatosan pénzügyi hiányokkal küzdött. 1985/86-ban a pénzügyi feszültségek oda vezettek, hogy a kormány leállíttatta a nagyolvasztók több mint egyharmadát, a korszerűtlen Martin-kemencék jelentős részét.2 Jól látható tehát, hogy a problémák már több évvel a privatizáció megkezdése előtt felszínre törtek.

 

A Dimag-periódus. A diósgyőri Lenin Kohászati Művek (LKM) 1985-ben 12 166, míg a Diósgyőri Gépgyár (Digép) 7104 főt foglalkoztatott. Bő egy évvel a rendszerváltás előtt, 1989. január 1-én alakult meg a Borsodi Vaskohászati Tröszt, amelybe az LKM, az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) és a sajókeresztúri Borsodi Ércelőkészítő Mű tartozott. A cégcsoport foglalkoztatottainak száma 15 ezer fő volt. Azután a trösztöt még abban az évben megszüntették.

 

A Borsodferr-periódus. 1994. február 16-án – vagyis pár hónappal a választások előtt – a Boross-kormány határozatot hozott a borsodi kohászat 20-30 milliárdos összköltséggel megvalósítható reorganizációjáról. A szükséges vagyontárgyak kivásárlására felhatalmazta az ÁV Rt.-t, amely Borsodferr Rt. néven, 40 M Ft alaptőkével céget alapított az észak-magyarországi kohászat irányítására. Kétévesre és összesen 7,1 Mrd Ft költségűre tervezték a programot – ebből az állam 4 Mrd-ot befektetőktől várt –, amiből az ózdi acélgyártás korszerűsítésére 4,1 Mrd Ft-ot, a diósgyőri acélgyártásnak pedig 3 Mrd-ot szánt. A határozat szerint a kormány a tulajdonviszonyok rendezéséig további 2,1 Mrd Ft értékben hitelgaranciát vállalt a Diósgyőri Nemesacél Művek Kft., az Ózdi Acélmű Rt., a Salgótarjáni Acélárugyár Rt., a miskolci December 4. Drótművek és a – területileg nagyon is távol eső – Csepeli Csőgyár javára. Az ÁV Rt. 1994 végéig csak Ózdon és a December 4. Drótműnél vásárolta ki a vagyont. A Diósgyőri Nemesacél Kft. 1995-ben 2,8 Mrd Ft-os állami támogatást kapott.

 

Jönnek a szlovákok. A DAM-ot 1998 januárjában, megint csak néhány hónappal a választások előtt privatizálta a Horn-kormány. Vagyis inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy feláldozta a magyar–szlováki államközi kapcsolatok oltárán. A DAM-ot – pontosabban a részvények 68,1%-át, ám a szavazati jogok közel 90%-át – a Mečiar-kormányhoz igen közel álló kassai vasmű (VSZ) menedzsmentje vásárolta meg 1 dolláros jelképes árért, átvállalva a cég 6 Mrd Ft-os tartozását. A hónapok alatt kitárgyalt privatizációs szerződésben a kassaiak 15 hónapon belül, három részletben, háromszor 1,5 Mrd Ft tőkeemelést is ígértek. Az ÁPV Rt., amely 1 db aranyrészvényt tartott meg a társaságban, ugyanilyen mértékű és ugyanilyen ütemezésű tőkeemelést vállalt – és be is tartotta ígéretét. 1999 elején azonban kiderült, hogy a szlovák partner a beígért harmadik 1,5 Mrd Ft helyett csak 240 M Ft tőkeemelést tudott teljesíteni. Erre az esetre a szerződés pontosan 1,5 Mrd Ft kötbér megfizetését helyezte kilátásba. De hogyan is fizetett volna a szlovák tulajdonos ennyi pénzt kötbérre, ha egyáltalán nem volt pénze!

 

 

Hosszú alkudozás után az ÁPV Rt. 2002 áprilisában indította meg a pert a VSZ ellen a szerződésben megjelölt, a bécsi kereskedelmi kamara mellett működő választott bíróságon. 2003 végére a kötbér, a bánatpénz és a késedelmi kamat összege már 3 Mrd Ft-ra rúgott – de a szlovákok, pontosabban a szlovák cég amerikai tulajdonosai egyáltalán nem voltak hajlandók fizetni. A VSZ, hogy a számára várhatóan kedvezőtlen döntésnek elejét vegye, a már rég kimúlt KGST egyik, szerinte változatlanul érvényes passzusát ásta elő. Azt állította, a döntés nem az osztrák választott bíróság hatáskörébe tartozik, mivel a KGST-tagországok egy 1973-as egyezményben úgy állapodtak meg, hogy vitás ügyeik az alperes tagország kereskedelmi kamarája mellett működő, választott bíróság elé kerülnek. Ezzel a VSZ megpróbálta hazai pályára terelni az ügyet. Bár a magyar kormány az egyezményt 1993-ban egy országgyűlési határozattal felmondta, a VSZ szerint ez érvénytelen, mivel a határozatot az Orosz Föderációhoz juttatták el, amely a VSZ jogértelmezése szerint nem lehet letéteményese a jogutód nélkül megszűnt KGST Titkárságnak. A VSZ szerint erről a magyaroknak az egyezményt aláíró valamennyi országot hivatalosan értesíteniük kellett volna. Eme érvelést nyomatékosítva a VSZ jogi eljárást kezdeményezett Pozsonyban az osztrákok hatásköri hiányának megállapítására. A kassaiak mindenképpen biztosra akartak menni, így megjelent a színen a VSZ legnagyobb, a részvények mintegy 60%-át birtokló tulajdonosa, a Penta-csoport is (a VSZ ekkor már csupán vagyonkezelő holdingként működött, az acélgyártást és tucatnyi leányvállalatát 2000-ben önálló cégbe szervezte, amelyet az amerikai US Steel vásárolt meg).