Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.2. A privatizáció célja, sebessége és határai

„Ha a tervezés valóban megszabadítana bennünket kevésbé fontos gondjaink terhétől, s egyszerű életvezetést és magasröptű szellemiséget kölcsönözve tenné könnyebbé létünket, akkor ki is vitatná egy ilyen eszme értékét?”

Hayek (1943, 1992)1

Ahogyan ma látjuk… A privatizációval kapcsolatos közéleti és szakmai vitákon ezernyi alkalommal felmerül a követelés: a privatizáció olyan fontos nemzeti ügy, hogy csakis konszenzusos alapon szabad döntéseket hozni. Vagy ugyanez kérdés formájában: mi a célja a privatizációnak? Miért hatékonyabb a magántulajdon, mint az állami tulajdon? Mindent privatizálni kell, vagy vannak olyan termelőtevékenységek, amelyeket célszerű állami tulajdonban tartani? Gyorsan vagy lassan kell privatizálni?

Ezekre az általános kérdésre – és a mögöttük meghúzódó politikai aggodalmakra – nem könnyű válaszolni, de az eddigiekben bemutatott tények és összefüggések alapján már lehetséges. Az is segít, ha egyértelműen leszögezzük, hogy a válaszok nem lesznek, nem is lehetnek értékmentesek. A rendszerváltáshoz kapcsoló alapkérdésekben – márpedig a privatizáció feltétlenül idetartozik – eddig sem lehetett és a jövőben sem lehet konszenzust kialakítani.

1: Pető Iván a konszenzusról

„A konszenzus elérése mindaddig lehetségesnek tűnik, míg »csupán« demokratikus elvekről, általános irányokról, vágyakról van szó. A politikai erőtérben azonban már az alapkérdések vizsgálatakor felszínre kerültek a célokban is megfogalmazható különbségek. Ez az adott viszonyok között kizárja a konszenzust, s ekkor a lehetséges út az értelmes kompromisszum elérése marad. A kompromisszum mindaddig értelmes lehet, míg a nyomában létrejött eredményekről elmondható, hogy a kompromisszum megkötőinek elveivel nem ellentétes, s annak megszületését hasznosabbnak ítélik, mintha minden maradt volna a régiben. A rendszerváltás alaptörvényeivel kapcsolatban feltétlenül ez a helyzet, még akkor is, ha a létrejött törvények egyetlen részt vevő fél érdekeit sem elégítik ki teljes mértékben.”2

Közel három évtizednyi távlatból indokolt a szerénység is. Bizonyos, hogy állításaink vitathatóak, kibővíthetőek, és az idő múlásával részben felülvizsgálandóak. Ahogyan visszatekintve másként látszik a rendszerváltás előtti közelmúlt, feltehetően a 90-es évek második fele is átértékelésre kerül a 21. század nézőpontjából.

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy valójában a privatizációval kapcsolatos viták 1989 után mindenhol és mindig a nagyvállalatok és – ezen belül is – a stratégiai jelentőségű nagyvállalatok tulajdonlása ( 6. fejezet) körül forogtak. Abban ekkor már évtizedek óta igen széleskörű volt az egyetértés, hogy a termelő és szolgáltató kisvállalatok, üzletek, benzinkutak, éttermek stb. esetében nem szólnak komoly érvek az állami tulajdonlás mellett.3

1	Id. mű: 128.
2	Bár ráillik, valójában az idézet nem a privatizációra, hanem a médiatörvényre vonatkozik (Pető (1997: 262).
3	Nagyon is közérthető nyelven így fogalmazta meg az álláspontját Nyers Rezső, az MSZMP gazdaságpolitikai titkára 1966 őszén a Központi Bizottság ülésén: „A szocializmusban […] bizonyos területeken elismerjük a személyi érdeket. Kollektív érdek pedig a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknél, kisiparban, kiskereskedelemben van, ahol a gazdasági tevékenység jellege olyan, hogy helyes, ha a csoportérdek dominál, hisz az eszközöket is ők adják, ők használják fel, a közérdekre tudják felhasználni. A Csepel Műveknél, Ózdon és még nagyon sok területen az össztársadalom érdeke a domináló, és ott össznépi tulajdon is kell, hogy legyen. De amennyire nem következetes szocializmus jönne létre abból, ha a Csepel Műveket kollektivizálnánk, szövetkezetesítenénk, annyira nem következetes szocializmus lenne a kisméretű tevékenység államosítása. Arra – hogy pestiesen mondjam – még a gatyánkat is ráfizethetjük, az pedig az össznépnek nem lehet érdeke.” Idézi Varga (2012: 603).