Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.1.2. Kinek mi jár?

A magyar társadalom abból a szempontból sem volt felkészülve a rendszerváltásra, hogy kialakítsa magának az egyes társadalmi rétegek, foglalkozási csoportok viszonylagos hierarchiáját, és valamilyen módon tisztázza, hogy adott munkáért milyen javadalmazást tart elfogadhatónak, igazságosnak. Már csak azért sem, mert ez 1945–89 között sem volt tisztázott! Miközben a szocialista tervgazdaság logikája szerint a fizetések minden munkavállaló esetében szűk sávban szóródtak, és alapjában véve az életkor előrehaladásával automatikusan nőttek, a pártállami elit tagjai – 50-100 ezer család! – titkos csatornákon esetenként térítés nélkül vagy minimális fizetség ellenében lakáshoz, üdülőhöz, parcellázott telekhez, üdülési lehetőséghez, személygépkocsihoz, telefonhoz stb. juthattak, betegség esetén kiemelt ellátást biztosító kórházakba mehettek, gyermekeik elsőbbséget élveztek az egyetemi felvételi során.1

1989-től kezdve – némi túlzással – azt mondhatjuk, hogy minden foglalkozási csoport alulfizetettnek érzi önmagát. Erről panaszkodnak a rendőrök és a katonák, a vámosok és a pénzügyőrök, az egészségügyi dolgozók és a tanárok, a művészek és az újságírók stb. Ez az általános alulfizetettségi mítosz olyan mértékben elterjedtté vált, hogy kompetens és befolyással bíró politikusok, tudósok – különösen a 90-es évek első felében – gyakran engedtek meg maguknak olyan megfogalmazásokat, amelyek erkölcsi értelemben felmentést jelentettek. Például ilyen formában: „nincs abban semmi meglepő, ha egy bruttó x ezret kereső rendőr (vámos, katonatiszt, vagy önkormányzati tisztviselő), akinek a hivatalos fizetése arra sem elég, hogy a létminimum szintjén eltartsa családját, pénzt fogad el azoktól, akiket neki kellene ellenőriznie vagy éppen megbüntetnie”. Bármilyen meglepő, az alulfizetettség állítólagos tényét még az Állami Számvevőszék (2002b) vezetői is hajlandók elfogadni annak megmagyarázására, hogy a számunkra mérvadó, fejlettebb országokhoz képest nálunk miért tud kevésbé ellenállni az államapparátus „a pénzvilág oldaláról jövő korrupciós kísértések”-nek.2 Ennek fényében nem meglepő, hogy a közvélemény is megengedő, ha nem a pénz adásáról, hanem elfogadásáról van szó.3 A TÁRKI 2009. évi „Európai társadalmi jelentés” c. vizsgálatából tudható, hogy miközben a magyar közvélemény az aktív hivatalnoki korrupciót európai összevetésben átlagos mértékben ítélti el, a 2. helyen álltunk a passzív korrupció – vagyis a csúszópénz elfogadásának – toleranciája tekintetében.4

Nehéz lenne felmérni, hogy ez a fajta hamis konszenzus milyen mértékben járult hozzá a korrupció terjedéséhez, illetve fennmaradásához még két évtizeddel a rendszerváltás után is. De hogy volt ilyen hatás, az nyilvánvaló. S ezen a ponton összekapcsolódik a fogyasztói és az korrupció vagy más elnevezéssel a „kis” korrupció és a „nagy” korrupció. Ugyanazok a rendőrök, vámosok, akik hajlandók voltak pár ezer forintot átlagos jövedelmű magánszemélyektől elfogadni, – afféle erkölcsi potyautasként5 – lélekben felmentve érezték magukat, amikor milliomos-milliárdos vállalkozóktól százezres nagyságrendű kenőpénzt vettek át.

1	A pártállami nómenklatúra kiváltságairól lásd Huszár (2007: 97–104).
2	A Báger Gusztáv–Kovács Árpád–Krucsai Balázs–Lévai János (2002) szerzői négyes által jegyzett tanulmány szerint az üzleti világból érkező kísértés a fejlett országokban is jelen van. „Ott is jobban keresnek a magáncégek menedzserei a közszolgálat dolgozóihoz képest. Ezt azonban náluk ellensúlyozza a munkahely biztonsága, a különböző juttatások, az állami nyugdíj, és – ami igen lényeges – a közszférában is tisztességesen meg lehet élni a munkából származó jövedelemből” (id. mű: 17).
3	2013-ban derült fény arra, hogy évente 100-150 esetben egyesek gyatra idegennyelvtudással, a nyelvvizsgabizottságok megvesztegetésével jutottak a diploma megszerzését, előmenetelt vagy fizetésemelést jelentő nyelvvizsga-bizonyítványhoz. Több mint 600 érintett magánszemély ellen nyomozás is folyt (www.origo.hu, 2013. máj.7.; www.hvg.hu, 2013. okt. 27.).
4	TÁRKI (2009: 173).
5	A kifejezés Heller Ágnestől származik.