A III. Magyar Köztársaság mentségére legyen mondva, hogy a bennünket körülvevő világ sem fontossága és súlya szerint kezelte a vállalati-vállalkozási korrupció problémáját. Nem csak a magyar újságolvasók, de Nyugat Európa és Amerika polgárai is megdöbbentek, amikor a 90-es évek elejétől kezdve gyors egymásutánban olvashatták a híreket olyan korrupciós ügyekről, amelyek korábban kikezdhetetlen tekintélyű nemzetközi szervezeteket és embereket érintettek. „Nincs ártalmasabb korrupció, mint a kormányzati tisztviselők között elharapódzó korrupció” – ezzel a gondolattal kezdte beszédét Al Gore amerikai alelnök, amikor 1999 februárjában megnyitotta azt a korrupció elleni küzdelmet felvállaló, nemzetközi konferenciát, amely a maga nemében az első volt a nemzetközi diplomácia történetében.1 A korrupció témája azóta sem került ki a nemzetközi politikai érdeklődés látóteréből. A Transparency International jelentéseit a világlapok – és a hazai orgánumok is – általában első oldalaikon közlik. A Világbank, az OECD és az EU külön részlegeket állított fel a korrupcióval kapcsolatos kutatások és nemzetközi jogalkotás koordinálására. Nagyjából 2005/2006 fordulójára datálható, amikor az Afrikában és Latin-Amerikában tevékenykedő nagy nemzetközi segélyszervezetek (pl. Világbank) hivatalosan is az elmaradottság legfőbb okai közé sorolták a korrupciót. Korábban a legszegényebb országok esetében a korrupcióra való utalás a politikai tabuk közé tartozott. Egyszer csak kiderült, hogy az Egyesült Államoktól Japánig a fejlett piacgazdaságok szinte mindegyikében fellelhetők korrupciós visszaélések, amelyek – az érintett cégek méretnagysága okán – dollárban számítva is milliós, milliárdos nagyságrendűek voltak (9.7.1.). A sajtó jelentéseiből egyértelműen kitűnt, hogy mélységes korrupció rejtőzött és rejtőzik a feltörekvő ázsiai sikerországok – Japán,2 Dél-Korea, Thaiföld és Indonézia – amúgy irigylésre méltó gazdasági eredményei mögött is.