Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.2.1. Közgazdasági érvek

„A kormány tökéletesen alkalmas arra, hogy Shakespeare műveit egy jól megszerkesztett sorozatban kiadja. De a drámákat nem tudja megíratni.”

Alfred Marshall (1842–1924)1

A közgazdaság-tudomány érvrendszerén belül maradva, a magántulajdon hatékonyság szempontjából vizsgált fölénye az állami tulajdonnal szemben nem bizonyítható, mert az állami tulajdonlás híveinek és ellenzőinek álláspontja egymástól eltérő dimenziójú.2

Szemben a modern közgazdaságtannal, amely mikroökonómiai alapokra épül, a marxista politikai gazdaságtan mindig is makroökonómiai megalapozottságú volt, az állami tulajdon felsőbbrendűségéről szóló tétele is így volt értendő (1.1.1.), jóllehet a „makroökonómia” kifejezést és koncepciót a szocialista országok nem ismerték, nem használták. A tervgazdaság fölényét a piacgazdasággal szemben mégsem a mikroökonómia paradigmarendszerében szereplő reprezentatív vállalat profittermelő képességének maximalizálásából vezették le, hanem a népgazdaság tervszerű és arányos fejlődésének tételéből.3 Az állami tulajdonlás mellett szóló mai érvek is többnyire makroökonómiai jellegűek (piaci kudarcok,4 hazai piac védelme, stratégiai iparágak nemzeti kézben tartása, jövedelmek és vagyonok kiegyenlítettsége, foglalkoztatottság maximalizálása stb.).5 Fontos azonban arra is emlékeztetni, hogy ez a makroökonómiai érvrendszer történetfilozófiai alapokra épült. Marx és Engels úgy gondolta, hogy a kizsákmányoláson alapuló osztálytársadalmakat megelőzően történelmileg létezett a közösségi tulajdonon alapuló őskommunizmus valamiféle formája, amikor a törzsi tulajdonban álló földeket a törzs közösen művelte meg. A marxisták tulajdonképpen ezt az idealizált – ma már tudjuk: valójában sohasem volt – állapotot szerették volna visszaállítani. Éppen az a „tény”, hogy egyszer már működött a kollektív tulajdonlás, volt egyben a „bizonyíték” arra, hogy ez majd lehetséges a jövőben, vagyis a kommunizmusban is.6

2: A kollektivizálás a falvakban bukott meg leginkább…

Egy szovjet politikai gazdaságtani tankönyv így foglalta össze a múltra vonatkozó tudnivalókat: „Az őstársadalom termelőerői rendkívül alacsonyak voltak. Ez szükségessé tette a kollektív munkát, a termelőeszközök társadalmi tulajdonát és az egyenlő elosztást. Az ősközösségi rend idején nem volt vagyoni egyenlőtlenség, ismeretlen volt a termelőeszközök magántulajdona, nem voltak osztályok és nem volt kizsákmányolás.”7

Ennek az ideológiai alapvetésnek a következményeiről Francis Fukuyama (2012) korszakos jelentőségű könyvében a következőket írja: „A megvalósult kommunizmus Kínában és a Szovjetunióban egymással semmilyen (rokonsági – M. P.) kapcsolatban nem álló parasztok millióit kényszerítette mezőgazdasági kollektívákba. Az egyéni munka és a jutalmazása közötti lánc megszakításával a kollektivizálás aláásta a munkakedvet, ami Oroszországban és Kínában tömeges éhségjárványokat idézett elő, és a mezőgazdasági termelékenység drámai csökkenéséhez vezetett. Az egykori Szovjetunióban a magántulajdonban maradt 4%-nyi föld a teljes mezőgazdasági produktum közel egynegyedét termelte meg. Amikor a kínai mezőgazdasági kollektívákat 1978-ban Teng Hsziao-ping uralma alatt felszámolták, a mezőgazdasági termelés mindössze négy év alatt a duplájára nőtt.”8 Mindennek ellenére Kínában a termőföld magántulajdonát az Alkotmány még 2024-ben sem engedélyezte. A városi földek a kormány tulajdonában vannak, a termőföld pedig a mezőgazdasági kollektívák közös tulajdonában. A bérleti jog maximális felső határa 70 év.

A keresztényszociális társadalomfelfogás és az arra alapozott gazdaságstratégia minden gazdasági kategóriának, így a tulajdonnak is közvetlenül erkölcsi tartalmat tulajdonít, ezért a gazdasági hatékonyság szempontját elvileg is fenntartásokkal fogadja csak el. S miután Magyarországon a privatizáció jogi kereteit egy kereszténydemokrata felfogású, kulturálisan németorientált politikai elit alakította ki, nem lehet csodálkozni azon, hogy a keresztényszociális felfogás befolyásolta a jogalkotást is és a valóságos folyamatokat is. Így került be a III. köztársaság – 2011-ig érvényes – alkotmányának preambulumába egy hangsúlyos utalás arra, hogy Magyarország „szociális piacgazdaság” kiépítését tartja kívánatosnak (3.3.1., 3.6.6.).

Elég a verseny? Mind a modernizált marxista – értsd: szociáldemokrata –, mind a keresztényszocialista gondolati rendszerbe jól beleillik az az érvelés, miszerint a gazdasági hatékonyság szempontjából a tulajdonviszonyok nem meghatározóak, csak a vállalatok közötti verseny a fontos.9 Ha van verseny, akkor az állami tulajdonban lévő cég is épp olyan hatékonyan működhet, mint a magánvállalkozás. Ezzel a gondolatmenettel szemben a modern mikroökonómia legalább három érvet szokott felsorakoztatni.10 Véleményem szerint mind a három érv tökéletesen helytálló, egymással is összefügg, de indokolt egy negyedik általánosító megjegyzés is.

A tranzakciós költségek elmélete. A gazdasági életben a döntések meghozatala időbe és pénzbe kerül, továbbá ezek a döntések túlnyomórészt irreverzibilisek. Nem mindegy, hogy egy vállalat milyen gyorsan dönt, milyen erőforrásokat köt le a döntésekhez szükséges feltételek megteremtése (információszerzés, szerződéskötés, a döntéshozók ellenőrzése stb.), s milyen ráfordításokat igényel egy-egy hibásnak bizonyult döntés korrekciója. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezeken a területeken az állami tulajdonban lévő vállalatok nagyon költséges és lassú döntéshozatali mechanizmusokat működtetnek. Nem azért, mert az állami vállalat vezetői rosszabbak vagy lassabbak, mint a magáncégek menedzsmentjei, hanem azért, mert az állami cégek vezetői szükségszerűen rákényszerülnek arra, hogy a vállalaton kívüli szereplőkkel (pl. minisztériumokkal, pártokkal) egyeztessenek. Magyarországon a politikai rendszerváltás nyomán alapjában rendült meg az állam tulajdonosi hatalma. Az erőszakon alapuló politikai kontroll lehetősége eltűnt, a privát szféra versenye miatt az államigazgatás szakmai színvonala évről évre hanyatlik, széles körben terjed a korrupció (1.1.3., 9.5.). Mindezek következtében az állam, mint tulajdonos, egyre rosszabb hatékonysággal irányítja-ellenőrzi saját cégeit.11

A rendszerváltást követő években egyre világosabbá vált, hogy azokban az állami tulajdonú cégekben, ahol – bármilyen okból – nem ment végbe a magánosítás, lényegében változatlan formában fennmaradt a feketemunka, a fusizás, a bevételek egy részének elsikkasztása, a vevők és a tulajdonos állam megkárosítása. Ez utóbbiakra példa a MÁV és a Volán-vállalatok egy része, ahol a kalauz, illetve a buszvezető feketén árulja a jegyet, vagy az állami kézben tartott lóversenyzés, ahol mindennapos az eredmények tudatos manipulálása.

Végső soron az ösztönző mechanizmusok különbsége magyarázza, hogy – miként a fentebbi mottóban is szerepel – miért nem várható el az állami tulajdonú cégektől a termékinnováció, hogy innovatív módon, újszerű megoldásokat kreálva működjenek.12

Ismeretelméleti szkepticizmus. A gazdasági döntések bizonytalansága jelentős részben a jövő kiszámíthatatlanságának következménye. E tekintetben az állami vállalatot irányító miniszteriális vezetők semmivel nincsenek jobb helyzetben, mint a magánvállalatok menedzserei. Nehéz előre megítélni egy gazdasági döntés jövőbeli hatását. Amint annak idején a thatcheri privatizáció egyik kulcsfigurája, Nigel Lawson pénzügyminiszter megfogalmazta: „Governments enjoy no unique hot line to the future” (amit közelítő pontossággal így fordíthatunk: a kormányok sem állnak forródrót-kapcsolatban a Jóistennel). Arra sincs semmiféle biztos módszer, hogy az állam előre kitalálja, hogy a piaci versenyben melyik vállalat lesz képes tartós eredményességre. Ezt ugyanis senki sem képes előre kitalálni – a magántulajdonosok sem. De az ország egésze számára ilyen tudásra nincs is szükség. Mint azt számos empirikus elemzés is bebizonyította, hosszú távon egy ország versenyképessége nem az egyes cégek folyamatos eredményességétől, hanem a piaci verseny minőségétől függ. A verseny attól verseny, a piac attól piac, hogy minden évben más nyeri a versenyt.13

Módszertani individualizmus. A közgazdasági elemzés alapegysége nem a vállalat, nem az állam, hanem az egyén. Ezért a következő alapelvekből célszerű kiindulni:
- minden döntést egyének hoznak,
- minden döntéshozónak saját, egyéni céljai vannak,
- minden döntéshozó viselkedése a számára adott ösztönzési rendszer függvénye,
- ezeket az ösztönzőket a tulajdonviszonyok és azoknak a vállalaton belüli leképeződése határozza meg.

Mint az előző fejezetekben erre számos példát is láttunk, az állam, mint tulajdonos, nem fogható fel úgy, mint ha egyszemélyes, valóságos döntéshozó lenne. Az államot, mint tulajdonost, számos szervezet, intézmény – és még az intézményeken belül is osztályok, igazgatóságok – képviselik, amelyek céljai, érdekei egymástól szükségszerűen különböznek. Amikor egy állami vállalat – mondjuk a Mol vagy az MVM – privatizációjáról volt szó, akkor a lehetséges döntési alternatívákat nagyon másképpen látta és értékelte az Állami Vagyonkezelő, a Pénzügyminisztérium, az Ipari Minisztérium vagy éppen a munkaügyi tárca. Még tovább bonyolította és bonyolítja ma is az állami tulajdonban álló cégek irányítását, hogy mind az államapparátus vezető posztjain, mind az adott cég vezető testületeiben a mindenkori kormánypárt, illetve kormányzó pártok egy választási ciklusra kinevezett képviselői dolgoznak, s ebből megint csak az következik, hogy közöttük szükségszerű a véleményeltérés, a vita, a konfliktus.

Az állam nem lehet „csak” tulajdonos. Magyarországon már az 1980-as évektől kezdve közhelyszerűen ismételgetett állítás volt, hogy „az állam rossz tulajdonos”. Ezzel a vélekedéssel szemben viszont az volt az ellenérv, hogy az államtól igenis elvárható, hogy jó tulajdonosként viselkedjen, vagy másképpen fogalmazva: kemény költségvetési korláttal működtesse vállalatait (1.2.1.). Hogy ez a gyakorlatban mégis miért nem lehetséges, az csak a rendszerváltás idején vált teljesen világossá. A köztulajdonban álló vállalatok esetében – ráadásul éppen a legnagyobbaknál – az állam ugyanis nem csak tulajdonos volt, de közvetett módon az állam volt a vállalat által nyújtott szolgáltatás legnagyobb, meghatározó befolyású vásárlója is.

3: A hungarikumokat gyártó cégek legyenek állami tulajdonban

A magyar privatizáció jog- és intézményrendszerében kezdettől fogva jelen volt az a megfontolás, hogy a magyar kultúra fontos részének tekinthető termékek esetében célszerű a gyártó céget állami tulajdonban tartani, vagy legalábbis annyi részvényt megtartani állami kézben, hogy az állam bele tudjon szólni a cég működésébe. Amikor 1992 nyarán létrejött az Állami Vagyonkezelő Rt. (ÁV Rt.), számos céget az ún. márkavédelmi portfólióba soroltak. Ilyen volt – például – a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., a Zsolnay Porcelángyár Rt., a piros paprika gyártásával foglalkozó Kalocsakörnyéki Agráripari Rt., valamint a Szegedi Paprika Rt., továbbá a tokaji bor előállítását végző Tokaj-hegyaljai Állami Gazdaság.

Első hallásra a legtöbb ember a hungarikumok közé sorolná a Hungaroringet is, azt a versenykomplexumot, amelyet a magyar állam a 90-es évek elején épített a Forma–1-es autóverseny évente egyszer történő lebonyolítására. A Hungaroring Sport Zrt. valóban 100%-ban állami tulajdonú, a bevételek többségét az állami támogatás adja (2018-ban 13 Mrd Ft), de a jegyek értékesítését egy osztrák érdekeltségű vállalat, az Ostermann Kft. végzi, és végeredményben ott landol a társaság profitja is (ami valójában adóforint).14 Indirekt módon persze az Ostermann Kft. is „magyar” cég, elődjét még Ausztriában alapította Gerstl Péter és Frank Tamás, ’56-os emigráns magyar szülők gyermekeiként. A két üzletember a 80-as évek közepén kezdett Magyarországon üzletelni.

Ennek az ellentmondásos helyzetnek a legfontosabb példáját a vasúti közlekedés – tehát a MÁV (6.11.) –, illetve a zömében önkormányzati tulajdonban álló helyi közlekedési vállalatok szolgáltatták. Minden esetben arról volt és van szó, hogy az állam 50%-ot is meghaladó árkiegészítést ad az utazóknak, és mindenki számára világos, hogy ha nem lenne ilyen jelentős az ártámogatás, akkor a tényleges utazók jelentős része egyáltalán nem venné igénybe a közlekedési cégek szolgáltatásait. Nagyon hasonló – bár a nagyságrendeket tekintve kevésbé jelentős – a köztulajdonban lévő gyógyfürdők (pl. Hajdúszoboszló) vagy a szintén 100%-ban állami tulajdonú Tokaji Kereskedőház Zrt. helyzete is. Ez utóbbi cég amiatt lehetetlenült el, hogy 2014 tavaszán kiderült, évek óta „szociális intézményként” funkcionálva köteles volt felvásárolni a környékbeli 1500 kistermelő gyenge minőségű szőlőjét, amit azután – tiltott eszközöket alkalmazva – belepancsolt a minőségi, exportra szánt borokba.15 Ebben az a paradox, hogy a 100%-os állami tulajdonlás indoka éppen az volt, hogy – a magántulajdonosok rövid távú profitérdekeivel szemben – csak ez tudja garantálni a tokaji bor mint hungarikum kiváló minőségét.

Az is meglepő hír volt, amikor 2014 nyarán kiderült, hogy az 1853 óta működő, és a rendszerváltást követően is többnyire köztulajdonban tartott Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. vezetői nem gondoskodtak arról, hogy a Zsolnay márkanév európai védjegyoltalmat kapjon. Ezt a lépést csak a gyár magántulajdonosai tették meg, kb. egy évvel azután, hogy megvásárolták a céget.16 A Zsolnay egyébként az állam „őrző-védő” gondoskodását azáltal is megszenvedte, hogy az első privatizációt követően, 1991 és 2014 között 9-szer változott a fő tulajdonos, továbbá egy újraalapításra és egy névváltoztatásra is sor került, és számtalan vezérigazgatót is elfogyasztott a cég. Tulajdonosváltásból 2011 és 2014 között négy is volt (5.2.5.).17

Kis utánagondolással könnyen belátható, hogy valójában az ilyen cégek esetében az ok és az okozat nehezen kibogozható módon keveredik. A MÁV vagy a BKV18 elsősorban azért van állami tulajdonban, hogy fenn lehessen tartani az állami szubvenciót. Ha viszont ilyen jelentős – 50%-ot is meghaladó – a szubvenció, akkor az adott vállalat szinte egyáltalán nem érdekelt a jó minőségű szolgáltatásban, a költségtakarékos gazdálkodásban. A mindenkori menedzsment, sőt a munkavállalók is joggal és okkal érzik úgy, hogy a cég működésének peremfeltételei, a fejlesztési lehetőségek és a bérek elsősorban attól függnek, hogy milyen alkukat tudnak kötni a kormányzó párt és az általa irányított állami bürokrácia képviselőivel, a mindenkori első számú vezetővel, a miniszterelnökkel.

4: Ami még a Fidesznek is sok volt

2015-ben nagy feltűnést keltett, amikor négyévi sorozatos államosítási döntések után Lázár János, Orbán Viktor egyik kedvenc minisztere, egy parlamenti felszólalásában maga ismerte el, hogy „az állam rossz tulajdonos” (10.5.). Lázárt aktuálisan éppen az bosszantotta fel, hogy egy a Miniszterelnökség által megrendelt Kehi-vizsgálat kimutatta: az állami erdőgazdaságoknál általános jelenség a pazarlás, a közpénzek átszivattyúzása magánzsebekbe.19 A vizsgálat alá vont Bakonyerdő, Egererdő, Verga Zrt., Mecsekerdő és Sefag Zrt. 2010–13 közötti gazdálkodásának ellenőrzése során kiderült, hogy a kiemelt állami és uniós támogatások, valamint az állami vagyon után fizetett jelképes összegű használati díj ellenére a társaságok nagyon alacsony nyereséget könyveltek el. Adózás utáni eredményük alig érte el az árbevétel 3-4%-át. Csak összehasonlításképpen: az összes állami kézben lévő 22 erdészeti társaság 2013-ban összesen 94 Mrd Ft-os árbevételt ért el, az adózás előtti eredményük pedig mindössze 2,85 Mrd Ft-ot tett ki.

Ez a pazarló gazdálkodás részben annak volt a következménye, hogy a 22 állami erdészet feletti tulajdonjog folyton változott. 2010-ig az MNV Zrt. felügyelte őket, 2014-ben a MFB fennhatósága alá, ezt követően pedig a Földművelésügyi Minisztériumhoz kerültek. A Kehi által már megvizsgált hat erdészet 1996 óta változatlanul alacsony, évi 70–100 Ft/hektár vagyonkezelési díjat fizetett az államnak, holott az erdőterületek átlagos piaci haszonbérleti díja 2010 után már 14–16 ezer Ft/ha volt. Eszerint ha az állam piaci alapon adta volna bérbe az erdőket, akkor a befizetett 29 M Ft helyett évi 6 Mrd Ft bevételre tehetett volna szert. Az államot ért kár mértéke egyébként nehezen felbecsülhető, mivel az erdőterületek és az ott található faállomány értékét évek óta nem becsülték fel, így azt sem lehet tudni, hogy az erdészetek vagyonkezelésébe adott érték miként változott az évek alatt.

2010 után az agrártámogatások is jelentősen növelték a társaságok költségvetését, a hat cég különböző jogcímeken összesen több mint 1,7 Mrd Ft-os t vehetett fel. Az alacsony eredményt a közjóléti feladatok ellátása sem indokolhatta, mivel erre a célra a 35 Mrd Ft-os bevételből csupán 1 Mrd-ot fordítottak. A vállalatirányítási költségek ellenben igen magasak voltak, 2013-ban összesen 6 Mrd Ft-ot tettek ki, vagyis a teljes bevétel 17%-át. A Verga Zrt. esetében a Kehi különösen magas arányt tár fel: az árbevétel 48%-át fordították a vállalat irányítására.

Annak hátterében, hogy a láthatóan jelentős bevétel mellett alacsony nyereséget könyveltek el a társaságok, a Kehi jelentése szerint számos szabálytalanság és hiányosság áll. Ezek egyike, hogy az erdészetek az összes alapfeladatukat – fakitermelés, fuvarozás, erdőművelés – külsős vállalkozásoknak szervezeték ki. A megbízott cégeket ráadásul versenyeztetés nélkül választották ki, évről évre ugyanazokkal kötöttek szerződést. A vállalkozói díjak mértékét pedig a piaci verseny helyett az határozta meg, hogy az adott évben befolyó bevételek mellett mekkora összeget fizethetnek ki az erdőgazdaságok anélkül, hogy a társaság működése veszteséges lenne.

A Kehi vizsgálata szerint évente 7,6 Mrd Ft-ot fizettek ki a külsős cégeknek az erdőgazdaságok, de akadtak olyan egyéni vállalkozók is, akiknek évente összesen 90–100 M Ft-ot utalt ki az erdészet. Arra is volt példa – a Zalaerdő esetében –, hogy az egyes vállalkozók a fakitermelési díjon felül összesen 406 M Ft-os prémiumot kaptak azért, mert határidőre és jó minőségben elvégeztek az egyébként szerződésben vállalt munkát, holott ez alapvető kötelezettségük volt.

A megbízott vállalkozók ráadásul úgy végezték a feladatukat, hogy a szükséges eszközöket, gépeket és berendezéseket az erdészet vásárolta meg és adta bérbe nekik. A Zalaerdő a gépek beszerzését is a vállalkozók igényeihez igazította, az összesen mintegy 510 M Ft értékben megvásárolt 9 új gépet már a beszerzéskor kölcsön adta az egyik cégnek. A bérbeadással – bevétel realizálása helyett – tovább nőttek a társaságok költségei, mivel a gépek javítási költségeit is az erdészetek állták. A Zalaerdő 2010–13 között 37 M Ft-ért még olyan javítási költségeket is kifizetett, amelyeket a szerződés alapján a bérlőnek kellett volna viselnie. Ráadásul a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás és a gépjárműadó újabb 21 M Ft-ot vett ki a társaság kasszájából.

A bérbeadás lehetőségével azonban nem csak az egyes tárgyi eszközöknél éltek a gazdaságok, az Egererdő például a Szalajka-völgyben található szilvásváradi pisztráng tenyésztésére szolgáló tavakat a hozzájuk tartozó épületekkel és gépekkel együtt évi 800 ezer forintos díj ellenében adta bérbe egy vállalkozásnak. A kedvezményes bérleti díjak mellett egyes társaságok arra is lehetőséget adtak a partnereiknek, hogy jelképes áron megvásárolják az erdészet használt eszközeit és berendezéseit. A Zalaerdő esetében például kiderült, hogy a zárt árveréseken 60–80%-kal alacsonyabb áron keltek el a gépek, mint a nyitott, nem a bérlők számára tartott liciten.

A fakitermelés során sem jártak el jó gazdaként a társaságok. Az erdészetek a négy év alatt összesen 9,5 millió m3 fát termeltek ki, aminek 11%-át, mintegy 1 millió m3-t hulladékként – fűrészpor, gally, kéreg, tuskó – írták le, aminek értéke megközelíti a 2 Mrd Ft-ot. A Mecsekerdő kivételével ráadásul értékesítési szabályzatuk sem volt a gazdaságoknak, holott a bevételük jelentős része a faanyag eladásából származott. A kiskereskedelmi és a lakossági vásárlókon kívül minden esetben egyedileg határozták meg az árakat – de nem versenyeztetés, hanem egyedi alkuk alapján. Sok esetben a lakosságnak jóval drágábban szállítottak, mint a céges megrendelőknek, az aprítékot pedig egy közbeiktatott vállalkozás útján adták el az erőműveknek, ezzel tonnánként csaknem 3000 Ft-os kárt okoztak az erdészetnek.

A szemmel látható hiányosságok és a rendkívül alacsony eredménnyel járó gazdálkodás ellenére a vezérigazgatók minden évben jelentős összeget vehettek fel prémiumként. Egy-egy vezetőnek átlagosan 8,4 M Ft-os jutalmat fizettek ki egy évben, de a Kehi jelentése szerint volt olyan erdészet is, ahol 2013-ban 10,8, illetve 11 M Ft prémiumot (Zalaerdő és Bakonyerdő) fizettek a vezérigazgatóknak. A helyettesek sem jártak rosszul: ők évi 5,5 M Ft-os jutalmat markolhattak fel minden évben.

Ha tehát abból az elvileg is belátható és empirikusan is könnyen igazolható állításból indulunk ki, hogy az állam sohasem viselkedhet pusztán „normális” vállalattulajdonosként, akkor ebből már következik, hogy az állam számára a tulajdonában álló vállalatok közötti verseny megteremtése, fenntartása, illetve a verseny következményeinek semleges bíróként való tolerálása (pl. piacvesztés, bérlemaradás, sztrájkok, csőd) általában nem áll érdekében. Éppen ellenkezőleg: az állami apparátusok alapvető érdeke a verseny korlátozása, befolyásolása, az állami cégek életben tartása és erősítése érdekében. E tekintetben a szocialista tervgazdaság legfőbb tanulsága (1.2.2.) változatlanul érvényes: az állami vállalat nem önálló gazdasági entitás. Kapcsolatai a költségvetéssel, a politikával szükségszerűen szövevényesek.20 Az állami vállalatok bármikor összevonhatók, szétválaszthatók, átprofilírozhatók, nyereségük tetszés szerint más célokra átcsoportosítható.21 Sőt, ennél még több is elmondható. Az állami tulajdonlás inherensen instabil, hiszen egy demokráciában egyetlen kormány sem vállalhat kötelezettséget a következő kormányok döntéseiért. Ha a választások során fordul a hatalmi helyzet, az új kormány nagy valószínűséggel az állami vállalatok sorsáról is más döntéseket fog hozni, mint elődje.

Indirekt módon egyébként a fenti gondolatmenetek beépültek a munkavállalói oldal és az állami privatizációs apparátus folyamatos alkuiba is. Elfogadott elvvé vált – és ehhez azután a szükséges jogszabályok is megszülettek –, hogy egy állami vállalat privatizációja minden esetben a költségvetési korlátok megkeményedésével jár, tehát a dolgozók „rosszul járnak”, amit éppen ezért valamilyen egyösszegű készpénzmegváltással kompenzálni kell (5.4.1.2.).

A NER-korszak tanulságai. 2010 után a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) keretében az állami vállalatok a napi politikai hatalomgyakorlás eszközévé silányították az állami vállalatokat. A kormányzat – jelentős részben – az állami vállalatokon keresztül kenyerezte le a választókat (lásd rezsicsökkentés), így finanszírozta a Fidesz hír- és reklámkampányait, és az állami cégek puha költségvetési korlátját kihasználva zajlott a Fidesz holdudvarába – és ezen belül Orbán Viktor rokoni, baráti és közvetlen munkatársi körébe – tartozó családi cégek feltőkésítése is egy évtizeden át (Orbán család, Tiborcz István, Mészáros Lőrinc, Rogán Antal, Habony Árpád stb.) Ez a viselkedés volt jellemző az MVM-csoportra, a vízműcégekre, a Volán-vállalatokra, a Szerencsejáték Rt.-re, a MÁV Zrt.-re, az épülő Paks II. projektre, de az MTVA-ra is.22 Ehhez fogható torzulások a rendszerváltás utáni első két évtizedben nem voltak – tehát fontos új tanulságokkal járt ez a korszak is.

* * * * *

Mint arra már korábban utaltunk – és egyébként is köztudott – az állami vállalatok privatizációja Keleten és Nyugaton egyaránt makroökonómiai, ha úgy tetszik rövid távú, költségvetési célokat is szolgált. Az esetek túlnyomó többségében a privatizációra az államadósság csökkentése miatt volt égető szükség. A szakirodalom tanúsága szerint ez alól egyedül a 1974-es időszakban megkezdett chilei privatizáció tekinthető kivételnek.23 Ugyancsak közös vonás, hogy az állami vállalatok privatizációja Keleten és Nyugaton egyaránt meggyengítette a szakszervezetek pozícióit. Angliában – például – ez volt a Thatcher nevéhez kapcsolódó privatizációs hullám egyik legfontosabb, bár a nyilvános kommunikációban ritkán használt magyarázó tényezője. Az 1970-es években Anglia egyik legsúlyosabb gazdasági problémája a bérinfláció volt, amelyet a szakszervezetek oligopolisztikus hatalma gerjesztett. Ezt még az ellenzéki Munkáspárt olyan vezető gazdaságpolitikai szakértői is elismerték, mint a két magyar származású Keynes-tanítvány, Balogh Tamás (1973) és Káldor Miklós. A privatizációs hullám ezt a tendenciát képes volt megtörni.

1	Marshall (1907: 9. fejezet, 22. pont).
2	A pró és kontra érvek részletes, elmélettörténeti keretbe ágyazott bemutatását lásd Voszka (2018: 229–362.
3	Lásd Politikai gazdaságtan (1952: XXIX. fejezet, A népgazdaság tervszerű [arányos] fejlődésének törvénye). A magyar jogalkotásban ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg az 1972. évi VII. törvény a népgazdasági tervezésről, melynek preambulumában olvasható a következő meghatározás: „Népgazdasági terveink a gazdaság tervszerű, arányos fejlődését, hatékonyságának rendszeres emelését, népünk életszínvonalának folyamatos növelését, szocialista társadalmi rendünk gazdasági alapjának állandó erősítését irányozzák elő.”
4	A piaci kudarc mint gazdasági állapot viszonylag újszerű közgazdasági felfedezés. Először 1958-ban jelent meg Francis M. Bator cikkében. Később kiderült, hogy a probléma lényegét már egy 19. századi angol morálfilozófus, Henry Sidgwick is átlátta.
5	A pró és kontra érvek részletes – és legalább középfokú közgazdasági ismereteket feltételező – bemutatását lásd Cullis–Jones (2003) magyarul is hozzáférhető tankönyvében (176–192. oldal), illetve Voszka (2005a) tanulmányában.
6	Engels (Engels, 1892; Engels, 1949) jól ismert tanulmányában (A család, a magántulajdon és az állam eredete) záró mondatként szerepel L. H. Morgan kortárs amerikai néprajztudós szép gondolata az emberi civilizáció jövőjéről. Az idézet nyilvánvalóan visszatükrözte Engels álmait is: „Újjáélesztése lesz ez – de magasabb fokon – az ősi nemzetségek szabadságának, egyenlőségének és testvériségének” (id. mű: 323).
7	Politikai gazdaságtan (1955: 28).
8	Id. mű: 99.
9	Egy még jobban leszűkített érvelés szerint az állam igenis lehet „jó gazda”, a vállalatok működésének minősége „csak a tulajdonosi képviselet és a menedzsment tevékenységének minőségétől” függ (Bölcsek Tanácsa, 2009: 145).
10	Lásd például Pejovich (1992) alapvető munkáját.
11	Érdekes, hogy Stiglitz (1993) a tranzakciós költségek elméletét éppen fordítva használta. Ő arra hivatkozott, hogy a legfejlettebb piacgazdaságokban a nagyvállalati menedzsment a saját önző érdekeit képviseli a tulajdonossal és ezért végső soron a társdalommal szemben is.
12	Ezeknek az összefüggéseknek a szisztematikus és a makroökonómiai dimenziókra is kiterjedő tárgyalását lásd Kornai (2010) átütő erejű cikkében.
13	Egy 6772 elemű, 40 iparágat átfogó mintára épülő tanulmány szerint 1974–97 között az amerikai vállalatoknak csak 5%-a produkált 10 éven át folyamatosan az átlagnál jobb tőkearányos nyereséget. A 20 éven át folyamatosan eredményes cégek aránya mindössze 0,5% volt. Az idősorokat visszafelé 1950-ig meghosszabbítva a kutatók úgy találták, hogy összesen 3 olyan cég volt, amelyik majd’ fél évszázadon keresztül képes volt átlagon felüli eredményt hozni. Név szerint az American Home Products, az Eli Lilly és a 3M nevű óriásvállalatokról van szó. Idézi: Beinhocker (2007: 331–332).
14	https://g7.hu/kozelet/20190716/evek-ota-ausztriaba-gurulnak-a-hungaroring-allami-milliardjai/
15	Lásd a címlapsztorit a NSZ, 2014. máj. 15. számában, valamint a vizsgálat lezárulásakor megjelent hírt (NSZ, 2014. okt. 2.).
16	NSZ, 2014. jún. 12.
17	Lásd Kovács Gyula egykori vezérigazgató panaszos levelét a HVG 2014. aug. 23-i számában.
18	A BKV működéséről lásd Voszka (2003b).
19	A KEHI-tanulmány részletes ismertetését lásd Magyar Idők, 2015. okt. 8. (http://magyaridok.hu/gazdasag/sulyos-visszaelesek-az-allami-erdogazdasagoknal-41711/).
20	A veszteséges állami vállalatok problémáját részletes, alapos és meggyőző módon tárgyalta az ÁSZ (2006b) jelentése. A vizsgálat arra a 97 gazdasági társaságra terjedt ki, amelyek tartósan veszteségesek voltak, ebből 17 nemzetgazdasági szempontból jelentős társaságot helyszíni ellenőrzés keretében külön felkerestek.
21	Jó példa erre a Paksi Atomerőmű, amely 2013-ban kormányzati utasításra az állami filmalap számára 5,0 Mrd Ft-ot utalt át. A kormány logikája szerint ennek nincs jelentősége, hiszen így is, úgy az állam pénzéről van szó. Ha tehát az erőmű az államnak osztalékot fizet, és abból megy a pénz a filmalapba, a végeredmény – az államháztartás szemszögéből nézve – ugyanaz (http://index.hu/kultur/cinematrix/2014/06/27/5_milliard_forintot_kapott_pakstol_a_filmalap/).
22	Ezeket a rendszerszintű anomáliákat mutatja be Oroszi–Szabó (2019) összefoglaló cikke.
23	Glade (1991: 6).