Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.2.1. Elsődleges korrupció

Közgazdasági értelemben a korrupciót az „ügynök–megbízó”-elmélet (principal-agent theory) keretei között lehet a legcélravezetőbben tárgyalni.1 Erről az elméletről már könyvünk legelején is bőven esett szó (1.2.). A megbízó alkalmazásában álló ügynöknek minden esetben módja van a megbízót kijátszani, és vele szemben egy harmadik személy vagy éppen saját önös érdekében eljárni – legyen a szóban forgó ügynök akár egy állami tulajdonban álló vállalat menedzsere, akár a privatizációs szervezet tisztviselője. A privatizáció szempontjából ezt nevezzük elsődleges korrupciónak.

Mint általában, a privatizáció esetében is abból adódnak a korrupciós lehetőségek, hogy nincs és nem is lehetséges tökéletes szabályozás. Akármennyire részletezőek az előírások, mindig maradnak kiskapuk, kivételek, olyan speciális esetek, amelyekre a szabályok nem vonatkoznak. Ha jobban belegondolunk, világos, hogy a korrupció lehetőségét az sem szünteti meg, ha a szabályok szorosra zártak, tehát nincsenek kivételek. Még ebben az esetben is marad tere a szubjektivitásnak, ti. mindig egyedi elbírálás kérdése, hogy az érintettek betartották-e a szabályokat. A privatizációs pályázatok esetében – például – a hazai gyakorlatban nagy szerepet kaptak a formális kritériumok. A megkívánt bankgaranciák, üzleti referenciák és biztosítékok esetében a döntéshozókon múlt, hogy „elfogadhatónak”, „megnyugtatónak” minősítettek-e egy-egy benyújtott dokumentumot, vagy éppen azzal zárták ki az egyik esélyes pályázót, hogy nem fogadták el a bankgaranciát. Utólag visszatekintve aligha kétséges, hogy azok a jelenségek, amelyeket a közvélemény a privatizáció kapcsán korrupciónak, csalásnak nevez, szinte minden esetben ilyen módon valósultak meg.

Tény, hogy a privatizációs folyamat2 telis-tele van olyan pontokkal, ahol a befolyásolás és a korrupció veszélye nyilvánvaló, miközben az etikátlan viselkedés ténye bizonyíthatatlan. Nem nehéz elképzelni például, hogy az ÁVÜ működésének korai időszakában, amikor a szervezethez naponta érkeztek az ún. vagyonvédelmi döntésekre vonatkozó kérelmek, megeshetett, hogy az ÁVÜ ügyintézője tudatosan elfektetett egy kérelmet, s azután a törvény megszabta határidő leteltével az ÁVÜ vezetése már nem tudott megakadályozni egy-egy szembeszökően tisztességtelen üzletet. Hasonlóképpen bizonyíthatatlan, ha a tranzakciós ügyintéző a pályázat részletei iránt érdeklődő ajánlattevőket nem egyforma lelkiismeretességgel informálja, ha a szóbeli tájékoztatás során valótlant állít (pl. azért, hogy elvegye a kedvét valamelyik befektetőnek).

Számtalan helyen nyílt lehetőség arra, amit a jog befolyással való üzérkedésnek nevez, tehát arra, hogy a döntéshozók az ügyek érdemi szempontjain túlmenően saját személyes érdekeiket és/vagy pártérdekeket is figyelembe vegyék. S miután a rendszerváltást követő években szinte semmi korlátja nem volt annak, hogy egy állami tisztviselő vagy egy állami cég/intézmény vezetője egyidejűleg saját cégeket, üzleti vállalkozásokat is birtokoljon, így gyakorta megesett, hogy kedvező döntéséért cserébe a döntéshozó üzleti vállalkozása jutott megrendeléshez, támogatáshoz, kedvező államigazgatási döntéshez. A posztszocialista átmenet tényéből, illetve a négyévenkénti politikai váltógazdálkodás logikájából az is következik, hogy a mai középnemzedék tagjai ingáztak az állami és a magánszektor között. Minthogy az adott körülmények között csak a bizonytalanság volt állandó, sokan állami alkalmazottként sem számolták fel magánvállalkozásaikat, üzleti kapcsolatrendszereiket. Erre egyébként Nyugaton is számtalan példa van – és ott is sokszor felmerül a korrupció gyanúja.

Megnöveli a korrupció lehetőségét, ha a megbízó preferenciái homályosak. Ilyenkor ugyanis nincs egyértelmű kritériuma annak, hogy az ügynök – esetünkben a privatizációs szervezet tisztségviselője – a beérkezett vevői ajánlatokat miként rangsorolja. Márpedig az ajánlatok sohasem egytényezősek, ezért nehéz összevetni, hogy az egyik tényezőben (pl. ár) mutatkozó előnyt miként rontja le egy másik tényezőben (pl. üzleti terv) felfedezhető hiányosság. Így és ezért maradt fenn szükségszerűen a bizonytalanság a privatizációs pályázatok kiértékelése körül, és ez tartotta nyitva a kaput a szubjektív döntéshozatal, s ami ezzel együtt jár, a politikai befolyásolás és a korrupció előtt.

A dolog természetéből fakadt, hogy az ilyen módon születő korrupt döntések melegágya sokszor nem a privatizációs folyamat, hanem az ahhoz kapcsolódó, állami bankok által végzett hitelezés volt. Hiszen itt olyan forrás allokációja történt, amely mindenütt felhasználható. Ebből a szempontból egy állami tulajdonban álló kőbánya vagy útépítő cég mozgástere sokkalta szűkebb. Minél nagyobb volt a tranzakció, annál inkább igaz volt, hogy a banki hitel megszerzése – bármilyen áron és bármilyen eszközzel – a privatizáció előfeltétele volt. Ezért nagyon is gyakran fordult elő, hogy miután a befektetők korrupt módon hitelhez jutottak, magát a privatizációs vetélkedést már 100%-osan korrekt, tiszta eszközökkel nyerték meg (9.2.2.).

A tapasztalatok fényében azonban nyomatékosan alá kell húzni azt a tényt, hogy a banki korrupció a III. Magyar Köztársaság első két évtizedében egyáltalán nem korlátozódott az állami szektor döntéshozóira. Mint az az „ügynök–megbízó”-elméletből következik, elvileg a magántulajdonban álló bankok vezetői is visszaélhetnek helyzetükkel. Magyarország a példa rá, hogy ezt sokszor meg is tették, ha alkalmazotti munkaviszonyuk mellett, saját üzleti vállalkozásokat is működtettek. Ez volt a K&H Equities elhíresült Kulcsár-ügyének, más néven az ún. brókerbotránynak a legfőbb tanulsága.3 Ebben a privatizált, belga szakmai befektető által tulajdonolt bankban (6.9.10.), illetve a bank brókercégében 160 illusztris VIP-ügyfél speciális kiszolgálásának látszatával valójában pilótajáték folyt, melynek során – a vád szerint – 1998–2003 között 23 Mrd Ft-nyi betétnek és befektetésnek kelt lába, miközben a kiváltságos ügyfelek a piaci kamatokat jelentősen meghaladó, évi 15–20%-os hozamhoz jutottak. A csalássorozatnak minden bizonnyal voltak politikai vonatkozásai is, merthogy a VIP-ügyfelek jelentős részének erős politikai kötődései is voltak a nagy pártok irányában, de ezekről a nyomozás és a bírósági tárgyalás során semmi bizonyosat nem sikerült kideríteni.4

Ezzel együtt is elmondható azonban, hogy Magyarországon a korrupció burjánzását meghatározó módon fékezte, hogy a nagyvállalatok többsége külföldi multinacionális cégek tulajdonába került, amelyek gyakorta külföldieket – tehát nem magyarokat, vagy magyar származású szakértőket – állítottak cégeik élére. Ezek a „valódi” külföldiek – nem úgy, mint a fentebb említett K&H Bank elnök-vezérigazgatója, Rejtő E. Tibor, aki 1988-ban visszatelepült Magyarországra – tényleg csak átmeneti időre költöztek hozzánk, ezért nem is voltak érdekeltek abban, hogy itt saját üzleti vállalkozásba is fogjanak. Az ilyen, ún. expatriate vezetők általában nem voltak megvásárolhatók vagy befolyásolhatók.

1	Hámori (1998: 154–173).
2	Az állami vagyonkezelő szervezetek alig-alig bírtak rálátással a portfólióba tartozó cégek által lebonyolított privatizációra (decentralizált privatizáció) (3.6.3.). Esetenként itt is felmerült a korrupció gyanúja. Lásd például Teledatacast Kft. eladását az Antenna Hungária által 2004-ben. A tranzakcióról készült oknyomozó riportjaiért (www.index.hu, 2004. szept. 7. és 28.) Bogád Zoltán, az Index újságírója megkapta a rangos szakmai elismerést, a Gőbölyös Soma-díjat.
3	Az ügy részleteiről, amelynek felderítésével országgyűlési vizsgálóbizottság is próbálkozott, lásd a NSZ 2013. júl. 27. számának részletes összefoglalóját.
4	A fővádlott Kulcsár Attila ugyanis, miután 2003. július 17-től hosszú időn át előzetes letartóztatásban, illetve házi őrizetben volt, óvakodott attól, hogy saját főnökeire vagy bármely ismert politikusra nézve terhelő vallomást tegyen. Számítása be is vált.