Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.2.2. Másodlagos és harmadlagos korrupció

Minthogy a privatizációs szervezet nem egyszerűen értékesítő szervezet, hanem hosszú időn keresztül állami vállalatok ezreinek vagyonkezelője is, szükségszerűen megteremtődött a másodlagos korrupció veszélye is. Miután a szervezeten múlt, hogy kik kerülnek az állami tulajdonú társaságok vezető pozícióiba (IG, FB), ezekért a pozíciókért is megindult a harc. Az ilyen pozíciók elnyerése ugyanis egyfajta tőkebefektetés volt az érdekeltek számára, amelyet a későbbiekben befolyásra, pénzre vagy csak egyszerűen tapasztalatszerzésre lehet konvertálni. Ezzel kapcsolatban a média és a közvélemény kritikája folyamatos volt – elítélték, hogy alkalmatlan emberek kerülnek zsíros állami állásokba csak azért, mert másutt már nem volt rájuk szükség (pl. lex Pál, 6.7.7.).

Azt is tudni lehetett, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben szinte valamennyi állami tulajdonú vállalat és pénzintézet részt vesz az országos és/vagy a helyi politikai erők finanszírozásában. Vagy úgy, hogy közvetlenül pénzt ad, vagy úgy, hogy pártokhoz kötődő alapítványokat,1 rendezvényeket szponzorál, vagy pedig úgy, hogy állást, jövedelmet, egzisztenciát biztosít2 néhány arra „érdemes” személynek.

2002 után, amikor a Fidesz egyszer csak az állami tulajdon legfőbb politikai védelmezőjeként lépett fel, és gyakorlatilag a privatizáció minden formáját ellenezte, egy álnév mögé rejtőző jogtudós a következőképpen ostorozta a kialakult helyzetet és a Fidesz-politikusok érvrendszerét: „[H]a nincsenek nagy állami vállalatok, akkor az állami pozíciók betöltői nem tudnak honnan lopni. Ez az ő nemzeti szocializmusuk, amelyet a népnek, persze, mint állami gondoskodást próbálnak eladni.”3

A privatizációs folyamatban hamar kiderült, hogy az állami vagyonkezelők munkája nem korlátozódik pusztán az eladásra, a szervezetek megjelentek a piacon vásárlóként is. És itt nem a szokásos értelemben vett vásárlói pozícióról van szó (pl. irodafelszerelés vásárlása, épületbérlet), hanem speciális, bizalmi jellegű tanácsadói szolgáltatás megvásárlásáról. A 90-es években az állami vagyonkezelők ezen a piacon a legnagyobb vásárlók voltak, érthető tehát, hogy itt is nagy volt a tülekedés. Így tehát megjelent a harmadlagos korrupció veszélye. A tanácsadók ugyanis maguk is érdemi befolyással bírtak a privatizációs döntéshozatalra, ezért minden egyes nagyobb tanácsadói megbízás körül szükségszerűen beindultak a lobbicsaták, illetve a politikai töltetű, utólagos elszámoltatási-ellenőrzési csaták.4

1	A politikai pártokhoz köthető alapítványokról lásd Juhász (2001) igen részletes tanulmányát (id mű: 33–51).
2	Az Országgyűlési képviselők gazdasági pozícióiról (IG-tag, FB-tag) a HVG több ízben is közölt összeállításokat. A 2001-es állapotokról lásd Juhász (2001) könyvének függelékét.
3	Búr-Baky Miklós (álnév) írását lásd MaNcs, 2006. márc. 30.
4	Különös fordulata volt ennek a részben kommunikációs, részben konkrét üzleti érdekeket szolgáló csatának az ún. Papcsák-féle tanácsadói „halállista” 2010 nyarán (8.6., keretes írás).