Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

8.2.2. Politikai érvek

„A privatizáció igenis öncél is, mivel értékválasztást tükröz, azt tudniillik, hogy milyen társadalmat, milyen politikai rendszert akarunk.”

Martonyi János (1992)1

E könyv bevezetőjében – s azután a további fejezetekben – több ízben is hangot adtam annak a meggyőződésemnek, hogy a privatizáció par excellence politikai ügy. Ebből következik, hogy végső soron politikai okok magyarázzák a privatizáció elkerülhetetlenségét. Kétségtelen, hogy sok érvet lehetne felsorolni amellett is, hogy a privatizáció végső soron közgazdasági probléma vagy amellett, hogy alkotmányossági-jogi kérdés. A lehetséges érvek között (8.1. táblázat) sokirányú kölcsönhatás van, mégis úgy gondolom, hogy létezik az oksági kapcsolatnak egy jól érzékelhető fő láncolata,2 amely a politikát helyezi az oksági láncolat elejére.

5: Egy ritkán idézett alkotmánymódosítás

A rendszerváltás alkotmánya – pontosabban az 1989. október 23-án hatályba lépett alkotmánymódosítás – még egyértelműen visszatükrözte a harmadik utas gondolkodás logikáját. A 9. §. (1) és (2) szerint „Magyarország gazdasága a tervezés előnyeit is felhasználó piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. A Magyar Köztársaság a versenysemlegesség elve alapján elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a verseny szabadságát, amelyet csak alkotmányerejű törvény korlátozhat.” Ezek a mondatok 1990. június 25-én – tehát már az Antall-kormány idején – a következőképpen módosultak: „Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.” Vagyis kikerültek a szövegből a piacgazdaság lényegi korlátozását lehetővé tevő (és a szövegben dőlt betűvel kiemelt) kifejezések.3

Amikor azt mondjuk, hogy a privatizáció célja az állami tulajdon magánkézbe adása, akkor emögött az a feltételezés húzódik meg, hogy Magyarország polgárainak többsége magántulajdonra és versenyre épülő társadalomban szeretne élni. Egyrészt azért, mert ezt tekinti természetesnek – legalábbis abban az értelemben, hogy elutasítja a mindenre kiterjedő állami tulajdonlást és az állami beavatkozással létrehozott monopóliumokat –, másrészt azért, mert elfogadja, hogy most és még inkább a jövőben a magántulajdonlás tekinthető a Nyugat-Európában elfogadott demokratikus és polgári berendezkedéssel leginkább adekvát tulajdonformának. Az állami tulajdon – bár létezik mindenütt – a fejlett világban mindenütt visszaszorulóban van. Ha Magyarország a fejlett országok politikai közösségéhez és szervezeteihez kíván csatlakozni, akkor a privatizációnak 1990-ben nem volt alternatívája.

Az előző bekezdés végén szereplő időponti megszorítás igen fontos. 1989-ben és 1990-ben, amikor az első jelentős hatású privatizációs döntések születtek, Magyarország közvetlenül határos volt a Szovjetunióval. Reális politikai veszély volt, hogy – az 1956-os és 1968-as történelmi példához hasonlóan – a szovjet vezetés megpróbálja megakadályozni Magyarország végleges kiszakadását a szovjet (orosz) érdekszférából. Ebből a nézőpontból tekintve nagyon is fontos volt, hogy a magyar vállalatok minél nagyobb hányada nyugat-európai és amerikai befektetők tulajdonába kerüljön. Ez ugyanis növelte az esetleges szovjet katonai invázió és politikai visszarendeződés kockázatát. 1990-ben még egyáltalán nem lehetett biztosra venni a Szovjetunió szétesését, ami végül 1991 augusztusában következett be.4

Akár tetszik nekünk, magyaroknak, akár nem, az átalakuló kelet-európai országok versenyben állnak egymással, s e vetélkedés döntőbírái elsősorban azok a külföldi befektetők, akik hitel vagy működő tőke formájában a saját pénzüket hozták és hozzák a régióba. Ebben a versenyben – amely elsősorban a gazdasági mutatók versenye – a privatizáció és a tőzsde kiemelten fontos. Egyetértve Szeles (2008) megfogalmazásával leszögezhetjük, a tőzsde a politikai és gazdasági demokratizálódás egyik legjobb mércéje. A befektetők – és kormányaik – ezen mérik a posztszocialista átalakulás során elért előrehaladást.

Jól működő polgári demokrácia elképzelhetetlen széles középosztály és a lakosság 1–2 százalékát kitevő vagyonos elit nélkül. A privatizáció a két feltétel közül a második szempontjából fontos. Csak a privatizáció útján lehet a vagyonos elitet történelmi mértékkel mérve gyorsan „előállítani”, mert ez teremti meg a lehetőséget a tőke koncentrációjára. A modern állam túlhatalmával szemben az alkotmányos rend, a törvények csak akkor jelentenek hathatós ellensúlyt, ha a személyi szabadságért és a vállalkozások szabadságáért a társadalom számottevő és kellő politikai befolyással rendelkező csoportjai hajlandók kiállni a barikádra. A szabadság szeretetén túl ehhez két dologra van szükség: az önérdek vezérelte elszántságra és pénzre.

Az 1980-as évek vitáiban néha kimondva – de többnyire inkább kimondatlanul – megjelent az az elképzelés, hogy a gazdasági modernizációt és a pártállam leépítését a több ezer kisvállalkozás fogja kikényszeríteni. Ez politikai naivitás volt. Az adófizetők demokráciája nem épülhet pusztán a kisvállalkozásokra. Ennek a meggyőződésemnek – más kontextusban, de nyíltan utalva a Magyarország előtt álló változásokra – már a rendszerváltás előtt is hangot adtam: „[L]ogikailag is belátható, hogy a törvények és különösen a pénzügyi és adórendelkezések stabilitására csak akkor lehet számítani, ha a központi államapparátussal szemben jelentős és független ellenerők állnak. Ebben a politikai-hatalmi küzdelemben természetesen a kisvállalkozók közvetlenül alig vesznek részt, számukra az a tény jelenti a biztonságot, hogy a nagy érdekek harcának szélárnyékában létezhetnek.”5

Más kérdés, hogy a magyar közvélemény túlnyomó többsége már a 90-es évek közepén is sokallotta a társadalom egyes csoportjai közötti jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket. Holott aki ismerte a nyugat-európai osztályviszonyokat, az tudta, hogy Ausztriában, Svájcban, Angliában – tulajdonképpen bármelyik OECD-országban – az arisztokrácia, a gyáripar, a pénzvilág és a show-biznisz elitje kezében – mind abszolút, mind relatív értelemben – sokkalta nagyobb vagyonok koncentrálódnak, mint nálunk. Ezt a tényt és az ebből levonható következtetést, hogy ti. ez nálunk is így lesz, a magyar polgárok többsége és ennek nyomán a politikai elit jelentős része láthatóan nehezen veszi tudomásul, s abban reménykedik, hogy a társadalom vagyoni polarizációja a közeljövőben csökkeni fog. Ez – megítélésem szerint – igen kevéssé valószínű, s ha mégis bekövetkezne, annak sokkal több kára lenne, mint haszna. Egyszerűen szólva: végzetesen lelassulna a gazdasági növekedés, Magyarország lemaradása az Európai Unió átlagához képest nem csökkenne, hanem nőne.

6: Tőkekoncentráció és vagyonosodás

Hogy ez nem pusztán teoretikus elgondolás, azt bizonyítják a legjobb magyar társadalompolitikai kutatóintézet, a TÁRKI felmérései is. Adataik szerint 2003 óta csökkennek az egyenlőtlenségek. De ez sem társadalmi, sem gazdasági szempontból nem helyeselhető. Társadalmi megfontolások miatt azért nem, mert „ez egyrészt a járadékból élők helyzetének a keresők helyzeténél sokkal nagyobb javulását, másrészt a konszolidáció terheinek […] a középrétegekre való terhelését jelentette”.6

Makroökonómiai szempontból nézve pedig a helyzet az, hogy ez a politika által tudatosan generált folyamat – az ún. jóléti rendszerváltás – együtt járt a gazdasági növekedés lelassulásával, a stagflációval és az ország versenyképességének romlásával. Az IMD World Competitiveness Yearbook adatai szerint – például – hazánk versenyképessége 2000 és 2007 között folyamatosan romlott.7

8.1. táblázat. A privatizáció fő céljai (elvi séma)

Gazdasági	Politikai	Szociális	Szakszervezeti	Vagyoni egyenlőség
Hatékonyság	Államtalanítás, politikai korrupció csökkentése	Társadalmi kohézió	Bérfeszültségek enyhítése	Legyen mindenki tulajdonos!
Makroökonómiai stabilizáció	Demokrácia erősítése	Társadalmi béke	Támogatás a reformokhoz	Megtakarítási hajlam növelése (időskori gondoskodás)
Költségvetési hiány enyhítése, államadósság csökkentése	Politikai stabilitás
Verseny ösztönzése, gazdasági korrupció csökkentése	Nómenklatúra eltávolítása, új tulajdonosi osztály megteremtése
Állampolgári részvényesi kultúra terjesztése	Szorosabb szövetség a Nyugattal (EU, USA)

Forrás: UN ECE (1992: 212) alapján.

1	Lásd az egykori privatizációs kormánybiztos válaszát egy interjúkérdésre (Figyelő, 1992. dec. 23., újraközölve Macher, 2000).
2	A levezetés logikai struktúrája Kornai (1993) érvelésére támaszkodik (Id. mű: 380).
3	Az ilyen horderejű változásokat nem is lehetett egyik napról a másikra átvezetni az egész magyar jogrendszeren. A „társadalmi tulajdon” fogalma – például – csak 1991. június 9-én került ki a Polgári Törvénykönyv kategóriarendszeréből (Deák, 2007).
4	Ez a fajta visszarendeződési félelem egyébként Oroszországon belül is meghatározó volt, amikor 1991/92-ben az orosz kormány fiatal vezetői (Gajdar, Csubajsz) az orosz nagyvállalatok privatizációjáról döntött. Ugyanerről a kérdésről elméleti igénnyel lásd Vickers (1993) tanulmányát.
5	Mihályi (1989: 133).
6	Kolosi–Tóth (2008: 10).
7	Viszt (2009: 10–16).