Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.3.3. Politikai és gazdasági összeférhetetlenség

„Elszegődnék Budapestre mackónak,

és megnyitnám a kuckómat.

Jól innék és jól ennék,

én lennék a főnök és a törzsvendég.”

Magyar kuplé az 1960-as évekből1

Gyakorta előfordult, hogy a privatizációs apparátus rutinszerű munkafolyamataiba a politika – egy kormánytag vagy egy kormánypárti országgyűlési képviselő – közvetlenül, akár a szabályok megsértése árán is, beleavatkozott. Ha ezt a beavatkozást valóban egy meghatározott politikai szempont motiválta, akkor ez jogos. Hiszen a privatizáció szükségszerűen politikai folyamat is, és nem lehet minden más szempontot alárendelni a gazdasági racionalitásnak.

Más eset, az, amikor – népiesen szólva – kilóg a lóláb. Azaz, minden hozzáértő számára látható, hogy a politikai beavatkozás mögött nem az ország, nem egy térség, még csak nem is a kormánypárt politikai érdeke, hanem a beavatkozó személy magán businesse, vagy a hozzá kapcsolódó üzleti körök érdekei rejtőznek. Ilyenkor egy látszólag üzleti alapon, két különböző fél megelégedésére szolgáló üzlet mögött valójában egy és ugyanazon személy vagy üzleti érdekcsoport áll, akik úgy üzletelnek saját magukkal, hogy eközben más gazdasági szereplők – leginkább a tulajdonos-társak, az állam vagy a hitelezők – erről az érdekazonosságról, és az ebből következő összeférhetetlenségről nem tudnak időben tudomást szerezni.

A folyamatokat közelről ismerők számára a kezdetektől fogva világos volt, hogy egyes privatizációs tranzakciók esetében a pártfinanszírozás szempontja is felmerült.2 Például akkor, amikor lapok és nyomdák privatizációja volt napirenden. Egy állami kézben lévő újságban könnyebb elhelyezni a kormánypárt céljainak megfelelő írásokat, egy állami nyomdában könnyebben lehet úgy nyomdai megrendelést adni, hogy a megrendelő is, meg a nyomda is tudja, hogy a számla soha sem lesz kifizetve.3 És még ezernyi más lehetőség is adódott.4 Nyilván az sem volt véletlen, hogy egy olyan nagypéldányszámú és a magyar vidék szempontjából jelentős befolyással rendelkező napilap, mint a Szabad Föld (10.x) egészen 2006 tavaszáig 100%-ban állami tulajdonban volt.5 Arra is volt példa, hogy privatizált cégek tulajdonosai-vezetői „utólag” voltak hálásak. Erről azonban nagyon keveset lehet tudni. Ritka kivétel volt a Sárvári Cukoripari Rt., illetve a Hajdú-Bét esete, amely 1994-ben, illetve 1998-ban nyíltan juttatott 1 M Ft-ot az Agrárszövetségnek, illetve 4 M Ft-ot az MSZP-nek.6

A pártfinanszírozásnak fontos formája volt, hogy a magyar tulajdonban álló kereskedelmi bankok az első 1994-et követően minden választás során hitelnyújtással segítették azokat a pártokat, amelyek nem szégyellték ezt igénybe venni. Fontos szerepet játszott ebben a Postabank, az MHB és az OTP is, amely még a 2018-as választási kampány során is aktív volt: az Együtt 25 milliót7, az LMP 150 M Ft-ot vett fel hitelbe).8

Ugyancsak a pártfinanszírozáshoz kapcsolódott az a gyakorlat, hogy állami vállalatok (MVM, Szerencsejáték Rt., MFB stb.) számolatlanul költötték a pénzt hirdető felületek megvásárlására a politikailag teljes mértékben párt-elkötelezett médiában. 2010 után ez úgy működött, hogy a hirdető cégek „fiktív” listaárakat határoztak meg, amelyet csak és kizárólag a Fidesz irányítás alatt álló állami vállalatok voltak hajlandók – alku és vita nélkül – kifizetni. A valódi magánszféra cégei ezekhez az árakhoz képest ténylegesen a lista ár 10%-át fizették.9

20: Korrupciót gyanít a GVH volt elnökhelyettese

(Részletek egy interjúból)

„A gyanús összefonódások szerintem leginkább a villamosenergia-szektorban akadályozzák a verseny kialakulását. Nem lehet véletlen, hogy a magyar parlament MSZP- és Fidesz-KDNP-képviselői kifejezetten a hazai áram nagykereskedelem nagy részét lefedő, állami Magyar Villamos Műveknek kedvező törvényeket fogadjanak el, szembemenve a nemzetközi folyamatokkal, az uniós követelményekkel és a kormánnyal. Ez a politika és a gazdaság egészségtelen, korrupt összefonódására utal. A kartellek bizonyításakor érvelünk úgy, hogy az események csak illegális háttér megállapodások feltételezésével magyarázhatók. Az energiaiparban hatalmas pénz van, most pedig következnek a választások, tehát a pártoknak kell a pénz. Így születhetnek az ilyen törvények. Bizton állíthatom: a verseny terén, akár a telekommunikációhoz, a gyógyszer-kereskedelemhez vagy a bankokhoz képest, a legkevesebb eredményt az áram-nagykereskedelemben értük el. Még talán a vasút és a posta is előbbre tart. Az iparágból említhetem a gázmotoros fűtőművek vagy a most kiírt szélerőmű-pályázat esetét is, ahol a befektetők láthatólag igen magabiztosan remélhetnek számukra kedvező törvényeket.10 […]

Én csak azt látom, hogy a konkrét energiacégeknek kedvező jogszabályok kapcsán általában MSZP-s, fideszes és KDNP-s politikusok neve merül fel. Ezek nyilván nem egyéni, hanem a pártjaik által irányított kezdeményezések. A szocialisták és a Fidesz-KDNP által beadott, esetenként azonos helyesírási hibákat is tartalmazó törvénymódosítók számomra azt a vállalati pimaszságot tükrözik, hogy a legnagyobb pártokat is képesek eszközül felhasználni. MDF-részről ilyet nem tapasztaltam, az SZDSZ pedig csak szabadkozik, hogy nem tud ennyi fronton küzdeni. […]

A GVH nem korrupciót kutat, hanem kartellt. Ez nem a GVH feladata, bár kétségtelen, hogy a piaci szereplők bírságolási lehetősége miatt mi is találkozhattunk korrupciós esetekkel. Mindazonáltal én mindig ugyanezt mondtam, igaz, a gazdaság és a politika összefonódását a tanulmány alapján11 most korrupciónak nevezem. A törvénytelen pénzmozgásokra konkrét bizonyítékom természetesen nincs.”12

Részben ilyen módon zajlott a határon túli, magyar kisebbségi pártok és mozgalmak finanszírozása, amelyre 2010 után nagyságrendileg is több pénzt költöttek, mint korábban.

21: Pártfinanszírozás határokon át…

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a 2019-es tusnádfürdői rendezvényen, a határon túli magyar pártok vezetőivel folytatott pódiumbeszélgetésen példátlan őszinteséggel tárta fel ezeket az összefüggéseket: “Nem kell szemérmesnek lenni, névvel, címmel vállalom, igen: a magyar állam intézményes módon támogatja a külhoni pártokat. Csókoltatom az utódállamokat, akiknek ez nem tetszik.” Semjén szerint ez következik "a természetből és az alaptörvényből", és már csak azért sem kérdéses a támogatás, mert a magyar állam számára nem mindegy, hogy ezek a pártok bent vannak-e a parlamentben, és ott kormányon vagy ellenzékben politizálnak. Konkrét számokat is mondott: “2009-ben 9 milliárd forintot fordított az akkori kormány nemzetpolitikára, most pedig 130 milliárdot – "de valójában ennél többet", tette hozzá sejtelmesen, nyilvánvalóan arra célozva, hogy a szomszédos országok egyikében sem teszi lehetővé a párttörvény, hogy a pártok vezetői külföldről fogadjanak el pénzadományokat.13

Azok a bizonyos százalékok… Abban az esetben, ha egy eladásra kínált cégért magyar vállalkozók vetélkedtek, több esetben is az volt a gyanú, hogy a nyerés esélye azon múlott, hogy a pályázó milyen politikai érdekkörhöz tartozott. Így került azután a köznyelvbe a „Fidesz-közeli cég” vagy „MSZP-közeli cég” megjelölés. Ha a potenciális befektetők mind külföldiek voltak, akkor – a városi legendák terjesztői szerint – a pártmegbízottak 3, 5 vagy 10 százalékos jutalékért tartották a markukat. Pontosabban szólva: senki sem tartotta a markát, egy hazai vagy egy külföldi cég bankszámlájára kellett fizetni tanácsadás, vagy más, utólag nehezen ellenőrizhető szolgáltatás ellenértékeként. A lebukás kockázata azonban mindig jelen volt, s ennek csökkentése céljából az üzletileg érdekelt felek rákényszerültek a rendkívül körültekintő megoldásokra, a sokoldalú kompromisszumokra. Ezért kellett néha bevenni az üzletbe a mindenkori ellenzéki párt(ok) vezető üzleti köreit, kijáró embereit, sőt bizonyos esetekben a titkosszolgálatok és a média befolyásos személyeit is. Ha korábban nem is, a szereplők visszaemlékezéseiből előbb-utóbb sok érdekes részlet fog majd napvilágra kerülni az efféle együttműködésekről.

Mindennek ellenére, úgy gondolom, hogy a korrupciós bűncselekmények – tehát a vesztegetés és a befolyással való üzérkedés – éves szinten becsülhető, több tízmilliárdos nagyságrendjéhez képest a pártfinanszírozásra felhasznált összegek valójában eltörpülnek.14 A korrupt módon megszerzett fekete pénzeknek a nagyobb hányada magáncégekbe és magánzsebekbe vándorol – és ott is marad.

Politikai összeférhetetlenség. A privatizáció kezdete óta vitatott, hogy milyen mértékben indokolt a politika közvetlen részvétele a privatizáció irányításában.

Az első privatizációs szervezet, az ÁVÜ irányítását az Antall-kormány Mádl Ferencre bízta, aki – bár természetesen élvezte a kormányzó párt bizalmát – nem tartozott a politikusok első vonalába. Később a helyzet változott, amikor Szabó Tamás, mint a privatizációért felelős miniszter, 1994-ben elvállalta az MDF kampányfőnöki szerepét. Ez nyomban tiltakozást váltott ki az ellenzék részéről. Hasonló aggályok merültek fel 1995-ben, amikor a Horn Gyula a párt egyik akkoriban igen befolyásos politikusát, Suchman Tamást kívánta megtenni a privatizációért felelős tárca nélküli miniszternek. Ez ellen a koalíciós partner is tiltakozott – igaz, eredmény nélkül. Ugyanez a kifogás merült fel a Fidesz-kormány idején – 1998–2002 között –, amikor az ÁPV Rt. első számú vezetői között olyan üzletemberek és vállalkozók jelentek meg, akiket az üzleti közvélemény „Fidesz-közeli vállalkozóként” ismert. Magyarán, olyan szereplők kaptak lehetőséget a privatizáció irányítására, akik korábban közvetlen szerepet vállaltak a Fidesz vagy a Fidesz-vezetők tulajdonában álló gazdasági vállalkozásokban.

22: Egy főszereplő visszaemlékezik (1)

A helyzet jellemzésére érdemes idézni Csepi Lajost, akit a Volt egyszer egy ÁVÜ című emlékkönyv szerzői arról faggattak, hogy miként avatkozott a politika a privatizációba. „Tudomásul vettük, hogy vannak politikai motivációk. Ez volt az ára a magántulajdonba adás folytatásának. Ám törekedtünk arra, hogy a politikai jellegű beavatkozásokat a közgazdasági ésszerűség határain belül tartsuk. Így a döntésekben esetenként érvényesülhetett a politikai befolyás, de csak szakmai érveken keresztül és közvetetten.15

Részben összeférhetetlenségi kérdésként merült fel, hogy a privatizációs szervezet vezetői közvetlenül is részesei lehetnek-e a Kormány döntéseinek, azaz megjelenhetnek-e a privatizációs szervezet vezetői a Kormány ülésein. Azokban az esetekben, amikor a privatizáció élén miniszteri rangú személy állt, ez szinte magától értődő volt. Ugyancsak lehetőséget kapott a kormány ülésein való részvételre az ÁV Rt. első elnök-vezérigazgatója, Teleki Pál is. A későbbiek során ez a gyakorlat ritka kivétellé vált – legfeljebb arra akadt példa, hogy a Kormány ülését előkészítő államtitkári értekezletre kapott meghívást a privatizációs szervezet vezetője.

Gazdasági összeférhetetlenség. Jogászi berkekben hosszú időn át volt vitatéma, hogy szükség van-e törvényi korlátozásra a privatizációs szervezetek tisztségviselőivel és vezető munkavállalóival kapcsolatban. Például olyan korlátozásra, amely nem engedi, hogy a privatizátor a privatizációs szervezetet elhagyva, annál a cégnél vállaljon munkát, amit éppen ő adott el. Ha ugyanis ez a lehetőség nyitva áll, akkor felmerülhet a gyanú: a privatizátor nem az állam, hanem a vevő érdekeit fogja képviselni.

Ilyen korlátozások elvben mindvégig érvényben voltak, s különösen a vezető tisztségviselők (IG- és IT-tagok, FB-tagok) tekintetében volt egyértelmű a három éves tiltás. De olyan megszorítások is szerepeltek az egymást követő törvényekben, amely a tranzakcióban érintett döntéshozók esetében állapított meg összeférhetetlenséget. Az 1995. évi privatizációs törvény előkészítése során olyan döntés született, hogy – eltérve az 1992. évi szabályozástól16 – az új törvény elvileg se adjon lehetőséget a felmentésre. Ennek a szigorúságnak kézenfekvő oka volt: tudni lehetett., hogy a következő három évben fog gazdát cserélni a magyar gazdaság „kemény magja”. Éppen ezért, indokoltnak tűnt, hogy még az elvi lehetősége is ki legyen zárva annak, hogy a multikkal tárgyaló privatizátor – egy kedvező állásajánlat fejében – elárulja a nemzetgazdaság érdekeit. A törvényelőkészítők szigorúsága nem találkozott az Országgyűlés törvényalkotóinak ízlésével. Így Suchman Tamás javaslatára bekerült a törvény végső szövegébe az a lehetőség, hogy a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter bárkinek felmentést adjon az összeférhetetlenség alól.

Ezzel a lehetőséggel éltek is a privatizátorok. 1995-ben, Suchman Tamás belépésekor mintegy 100 elbocsátott ÁVÜ-s és ÁV Rt.-s alkalmazottat részesített felmentésben. 1996 végén Csiha Judit újabb 6 felmentés adott. 1997-ben nem kevesebb, mint 8 ÁPV Rt.-s vezető kapott felmentést, azaz engedélyt arra, hogy kilépése – s az esetleg járó több milliós végkielégítés felvétele után – olyan cégnél helyezkedjen el, amelynek eladásához valamilyen formában korábban köze volt. 1997-ben összesen 21-en nyújtottak be ilyen kérelmet. Igaz ezek fele nem munkaviszony létesítésére, hanem IG vagy FB-tagságra vonatkozott.17 Kezdetben a privatizációs miniszterek általános felmentéseket adtak, s csak 1996 végén vezette be Csiha Judit, hogy a távozó privatizátor nevezze meg, hol és milyen munkakörben kíván elhelyezkedni, s csak a megnevezett munkakörre vonatkozott a felmentés.

1996-ban az ÁPV Rt. IG-ből az MBFB IG elnöki székébe ült át Hegedüs Éva; az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyettesi pozícióból MBFB vezérigazgató-helyettesi pozícióba került Ferenci Tibor. 1996/97 fordulóján egy újabb ÁPV Rt.-s vezérigazgató helyettes, Héjja Róbert ment olyan céghez dolgozni (Matáv), amelynek ügyeit korábban hivatalból irányította. 1997-ben az ÁPV Rt.-től távozó, vezető beosztású munkatársak közül szintén többen kaptak felmentést. Lascsik Attila leváltott vezérigazgató három igazgatósági tagságot kapott (TVK, Mezőhegyesi Állami Gazdaság, Takarékbank); Ábel István a pénzintézeti igazgatóság ügyvezető igazgatója a PK Bank-ba ment vezérigazgató-helyettesnek, utóda Németh Gábor pedig a K&H bank tulajdonában álló Kvantumbankban kapott ugyanilyen beosztást. Korda István közlekedési és infrastrukturális ügyvezető igazgatóság ügyvezető igazgatója az Antenna Hungária IG elnöke lett, Künszler Béla energetikai ügyvezető igazgatóság ügyvezető igazgatója pedig az ÉDÁSZ vezérigazgatói székébe ült át. Horváth Zoltán a szénhidrogén-ipari ügyvezető igazgatóság menedzsere a Molban kapott állást. Ugyancsak felmentést kapott Kamarás Zoltán energetikai ügyvezető igazgató menedzsere, Kiss György agrárgazdasági ügyvezető igazgatóság menedzsere, Szakály Zsolt pénzintézeti ügyvezető igazgatósági menedzser, Zsombor András könyvszakértő ügyvezető igazgatóság menedzser stb.18

Kocsis István, aki előbb az ÁV Rt., majd az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyettese (sőt egy rövid ideig vezérigazgatója is) volt, olyan megoldást választott az összeférhetetlenségi szabály megkerülésére, amelyre korábban nem volt példa, s így a jogalkotók sem gondoltak rá. Kocsis ugyanis – miután levezényelte a villamosenergia-ipar privatizációját – nem az eladott magyar társaságok egyikéhez, hanem az egyik vevőhöz, a RWE-hez igazolt. Ráadásul hosszabb időn keresztül nem is Magyarországon, hanem Németországban dolgozott. Noha ez a megoldás kétségtelenül felvetett etikai aggályokat, törvényi előírásba nem ütközött.19

A fordított irányú összeférhetetlenségre is volt példa. Erdei Tamás, az MKB elnök-vezérigazgatója 2007 őszén került be az ÁPV Rt IG-be, majd onnan automatikusan át a Vagyontanácsba. Itt az összeférhetetlenség gyanúja úgy merül fel, hogy az MNV Zrt. belső információi nagyon is értékes üzleti információt jelenthetnek az Erdei által irányított bank számára. Meglepő módon ezt a problémát a nyilvánosság előtt senki sem vetette fel.20

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi magyarázza a privatizációs szervezet vezetőinek ezt a fajta engedékenységét. Miért válhatott általános normává a kivételes lehetőség? A szokásosan elhangzó érvek („az adott iparág hasznára válik a jó privatizációs szakember”, „nem lehet kiüldözni egy adott szakterület szakértőjét” stb.) erre részben választ adnak. De csak részben. Látni kell azt is, hogy a miniszteri felmentés maga is alku tárgya volt, része annak a végkielégítési csomagnak, amit a távozó privatizációs vezető munkaadójától kap. S ebbe a csomagba – ellentételként – a hallgatás ára is beleértendő! A privatizációs szervezet és az érte felelősséget vállaló miniszter számára éppen az jelenti a hallgatási garanciát, hogy a sokat tudó egykori privatizátorok bennmaradnak abban a körben, ahonnan ismereteik származnak, s már csak új munkaadó gazdáikra való tekintettel sem fognak kellemetlen sajtónyilatkozatokat, netán bírósági tanúvallomásokat tenni. Mint a Tocsik-ügyben kiderült, ez a számítás be is vált.

Másfelől, a felmentés megadása azért is fontos volt, mert így volt könnyebben lehetett levezényelni a privatizációs szervezeten belüli, politikai indíttatású tisztogatásokat, amelyek a választások után rendre bekövetkeztek. Látványos példája volt ennek, amikor Suchman Tamás – mint már említettük – egy lendülettel közel 100 beosztottjától vált meg.

A privatizációs jogalkotás során szinte soha nem merült fel problémaként az a kérdés, hogy miként kell értelmezni az összeférhetetlenségi szabályokat az „aktív” privatizátorokra, vagyis az állami vagyonkezelő szervezetek éppen hivatalban lévő vezetőire. Kezdetben mindenki számára magától értetődő volt, hogy a vagyonkezelő felelős tisztségviselői nem lehetnek vezető tisztségviselői azoknak a cégeknek, ahol a vagyonkezelő a tulajdonos. De azután egyre több ellenpélda akadt.

Az MDF kormány több nagy visszhangot kiváltó összeférhetetlenségi esetet produkált. 1991 júliusában Bokros Lajos, az ÁVÜ IT tagjaként kapta meg kinevezését a Budapest Bank élére. Ezt követően azonnal lemondott az ÁVÜ-ben viselt pozíciójáról, mert etikátlannak tartotta, hogy esetleg olyan ügyekben döntsön, illetve szavazzon, amelyekben bankja is érdekelt. Pár hónappal később, októberben a kormány Princz Gábort, a Postabank (PB) elnök-vezérigazgatóját nevezte ki ugyanebbe a pozícióba. Ez éppen akkor történt, amikor az ÁVÜ a Pharmatrade privatizációját bonyolította. Minthogy ebben a tranzakcióban, mint a vevő-jelölt, Palotás János hitelezője a Postabank közvetlenül is érdekelt volt, az ellenzék – nevezetesen éppen Orbán Viktor21 – tiltakozott. Princz Gábor tehát helyesebbnek tartotta, ha lemond, s végül is egyetlen IT ülésen sem vett részt.22 1993-ban az ÁV Rt. egyik vezérigazgató-helyettese, Szolnoki Péter az MHB IG elnöke lett. A fordított eset történt 1993 októberében: Bakay Árpád az MVM elnöke volt, amikor ezzel egyidejűleg az ÁV Rt. IG-be is kinevezték. Jogi szakértők akkoriban vitatták, hogy ez az akkor érvényes szabályozás szerint megengedett volt-e.23

Ugyanezt a jogi malőrt a szociálliberális kormány apparátusa is elkövette – de nem szándékosan. 1994. október 6-án Hegedüs Oszkár, az MKB vezérigazgatója kapott IG-tagságot az ÁV Rt.-ben. Néhány nap múlva kiderült a hiba, s Hegedüs nem is fogadta el kinevezését.

Az 1998 nyarán hatalomra került Fidesz-kormány viszont nem tévedésből feledkezett meg az összeférhetetlenségi szabályról. Pontosabban a régi hiba új variációja következett. A konkrét kinevezés megint a PB-hez kapcsolódott. A kormány az ÁPV Rt. újonnan kinevezett elnök-vezérigazgatóját, Gansperger Gyulát delegálta a PB igazgatóságába. Ezt először egy HVG olvasói levél tette szóvá24, később az Országgyűlésben interpelláció is elhangzott e tárgyban25, majd a HVG még egyszer visszatért az ügyre.26 A kormány álláspontja szerint az összeférhetetlenség esete nem állt fenn, mert a PB-ben a privatizációs törvény hatálybalépésekor nem volt állami részesedés. Ez azonban tévedés volt, mert – mint arra az interpelláló Bauer Tamás rámutatott – a kérdéses időpontban, azaz 1995. június 15-én még az ÁPV Rt. tulajdonában volt az a postabanki részvénycsomag, amit a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat nem vett át.27 Gansperger esete egyébként annyiban rokonítható a Princz-féle összeférhetetlenséggel, hogy Gansperger korábban tulajdonosként szerepelt abban a B-Reklám Kft.-ben, amely a MAHIR Rt. tulajdonosa és közvetlenül is érdekelt volt a Postabank által eladni kívánt Magyar Nemzet megvásárlásában.28 Így tehát könnyen előfordulhatott, hogy Gansperger vevőként és eladóként egyaránt érdekelt az újság tulajdonosváltásában. S ez – enyhén szólva – nem szerencsés…

De lépjünk túl az adott ügy mögött meghúzódó etikai problémán. A lényeg az, hogy az ÁPV Rt. és annak egyik altársaságában azért nem lehet egyidejűleg egy azon személy IG-tag, mert az szükségszerűen szerepzavart eredményez. Kérdéses, hogy az adott esetben Gansperger Gyula az ÁPV Rt.-t képviselte a Postabank igazgatóságában vagy éppen fordítva, a Postabankot képviselte az ÁPV Rt. igazgatóságában? Ez az ellentmondás a későbbiekben azután a legkevésbé sem zavarta a Fidesz-kormányt, sőt az azt követő szociálliberális kormányt sem. Ganspergerhez hasonló módon 1999 októberében a Malév IG –be betették azt a Herbst Árpádot, aki egyúttal az ÁPV Rt. IG-nek is tagja volt. Vági Márton 2005-től egyszerre volt az ÁPV Rt. vezérigazgatója és IG-tagja, valamint az MVM IG elnöke. Ez a – véleményem szerint abszurd – gyakorlat az MNV Zrt. megalakulása után is folytatódott. Tátrai Miklós vezérigazgató – például – tagja volt a Malév igazgatóságának.

Furcsa összeférhetetlenségi helyzet állt elő a Malév utolsó privatizációja során 2007-ben. Az ÁPV Rt. képviseletében IG-tagsággal megbízott magánszemély, Költő Magdolna – az ÁPV Rt.-vel egyeztetett módon – távozott az igazgatóságból, majd vevőként egyik társtulajdonosa lett a „külső befektetőként” megnevezett Airbridge Kft.-nek. Erre a kacifántos megoldásra azért volt szükség, hogy papíron magyar tulajdonban maradjon a légitársaság (6.3.2.5.). Érdekes módon erre az ellentmondás először a Malév privatizációját utólag vizsgáló OGY bizottság figyelt fel.

1	A dalszöveg szerzője Gálcsiki János (1926–1984).
2	Az 1989–2001 közötti időszak ismertté vált ügyeiről lásd Juhász (2001) könyvét, különösen a Pártok, alapítványok, cégek” c. fejezetet.
3	A Szikra Nyomda idevágó tapasztalatairól lásd Erdős Ákos nyilatkozatát a Manager Magazin 2006. 4. számában.
4	Lásd a Bizományi Áruház raktárbérleti üzletének történetét (10.3.2.).
5	A privatizáció idején a lap a Földművelési Minisztérium tulajdonában állt. Ők is adták el, nem az állami vagyonkezelő.
6	Juhász (2001: 50).
7	http://azonnali.hu/cikk/20180207_kampanyfinanszirozas-hitelbol
8	https://mno.hu/belfold/szazotven-millios-hitelt-vett-fel-az-lmp–2444709
9	https://index.hu/gazdasag/2018/09/03/kormanyparti_media_allami_cegek_hirdetes/
10	Az interjúalany a KÁP és a KÁT rendszerek működésére utal, melyek a környezetbarát villamosenergia-termelés támogatása érdekében jöttek létre, de sok esetben az eredeti célokkal ellentétesen és korrupt módon működtek (6.2.2.).
11	Az interjúalany a Corvinus Egyetem Korrupciókutató Központjának frissen elkészült, az energiaszektorra fókuszáló tanulmányára utal (Tóth István János, 2010).
12	Nagy Márta 12 éven át volt a GVH elnökhelyettese. Nem sokkal nyugdíjba vonulása után adta a fentebb idézett interjút a Népszabadságnak (2010. jan. 21.). Az elnökhelyettes – minden bizonnyal – a Podolák György (MSZP) és Fónagy János (Fidesz) által, 2009. november 20-án T/11303 számon lajstromba vett „Egyes energetikai tárgyú törvények módosításáról” címmel ellátott, 57 paragrafusból álló törvényjavaslatra célzott. A javaslat – a házszabálytól való eltéréssel – nagy sebességgel, óriási többséggel, gyakorlatilag vita nélkül ment át az Országgyűlésen. Az MDF távol maradt, az SZDSZ-es és független képviselők többsége (köztük a Fidesz-kormányban szakminiszter, majd MVM-vezér Katona Kálmán) is nemmel voksolt (NSZ, dec. 28.). Egyébként könnyű belátni, hogy a villamosenergia-lobbi és az MVM viselkedése alapjában véve a helyzettel és nem a cég vezetőinek etikus vagy kevésbé etikus voltával függ össze. Csehországban, az ottani állami villamosenergia-holdingot, a CEZ-t hasonló korrupciós vádak érték (The Economist, 2010. ápr. 10., 60).
13	https://index.hu/belfold/2019/07/26/semjen_zsolt_tusvanyos_a_hataron_tuli_partok_tamogatasa/?fbclid=IwAR2URI1OaB4jjzqxGJh9sE6XnnAOnbTUO9LMkTFKap9eg-6Rec1gVmHc0jA
14	A 90-es évek első felének bennfentes értékelését ebből a szempontból lásd 6.14., Függelék.
15	ÁVÜ (1995: 13–14).
16	Az ÁV Rt. esetében az 1992. évi LIII. tv. 8. § (1) bekezdése, az ÁVÜ esetében az 1992. évi LIV. tv. 8. § (4) az IG-, illetve az IT-tagság megszűnését követően a kinevezést gyakorlónak megadta a felmentés jogát. A felmentés megadásának tényéről a privatizációért felelős miniszterek általában nem tájékoztatták a közvéleményt. Két kivétel ismert: Hegedüs Éva és Lascsik Attila nyilvános kormányhatározattal kapott felmentést. Lásd A Kormány 1061/1996. (VI 4.) Korm. határozatát.
17	VG, 1998. márc. 19.
18	VG, 1998. márc. 19.
19	Majd’ húsz évvel később Kocsis esetéhez hasonló, de éppen fordított irányú folyamat történt százmilliárdos nagyságrendű közbeszerzések esetében. Maróth Gáspár 2016 és 2022 között a Fidesz-kormány honvédelmi beszerzésekért felelős tisztviselője volt (a végén államtitkári rangban). Működése során a magyar állam mintegy 1400 Mrd Ft (!) értékű szerződést kötött a német Rheinmetall-lal különféle tüzérségi fegyverek, lőszerek, vontatók stb. megvásárlására. Ezek mind verseny nélküli közbeszerzések során születtek. Miután – nem ismert okból – Maróth szolgálataira a kormány 2023-tól nem tartott igény, számára a Rheinmetall kínált fel magas vezetői pozíciót. Ő lett a Magyarországgal más területen is kooperáló német cég kelet-európai koordinációs igazgatója. Nyilvánvaló az összeférhetetlenség, de jogszabály nem tiltotta (HVG, 2023. ápr. 20., 14).
20	A Sukoró-perben azonban nagyon is felmerült Erdei vagyontanácsi tagságával kapcsolatban az összeférhetetlenség. Az MKB Bank ugyanis finanszírozója és résztulajdonosa volt az álomszigeti kaszinóprojektnek, amely időben versenyt futott a sukorói kaszinóprojekttel. Mi több, a sorsdöntő vagyontanácsi ülésen éppen Erdei elnökölt. Lásd Tátrai Miklós vallomása.
21	Orbán Viktor a Fidesz frakcióvezetőjeként nyílt levelet intézett Palotás Jánoshoz, melyben az állt, hogy „a fenti probléma mintaértékű illusztrációja, miért indokolt az ÁVÜ igazgatótanácsára vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok bővítése, amelyre nézve a Fidesz törvénymódosítási javaslatot is benyújtott”. A Magyar Hírlap 1991. okt. 16-i számában megjelent levelet idézi a HVG, 1998. okt. 24-i száma.
22	NG, 1991. okt. 10., 11.
23	Az ÁV Rt.-törvény – 1992. évi LIII. tv. – 8. § (1) szerint az ÁV Rt. IG tagjai csak az ÁV Rt. képviselőjeként lehetnek vezető tisztségviselői azon társaságoknak, amelyek az ÁV Rt. tulajdonában vannak. A fordított esetről – hogy ti. az ÁV Rt. tulajdonában álló társaság IG-tagja esetén mi a helyzet – a törvény nem rendelkezett. Az ÁPV Rt. törvény a 13 § (1) bekezdésében szabályozta ezt a kérdést.
24	A levél szerzője azonos e könyv szerzőjével (HVG, 1998. aug. 29.).
25	Az SZDSZ nevében Bauer Tamás 1998. szept. 8-án interpellálta a miniszterelnököt, aki helyett a privatizációér felelős Stumpf István miniszter válaszolt.
26	HVG, 1998. okt. 24.
27	Egyébiránt a kormánynak ez a felfogása a konkrét ténytől függetlenül is nehezen volt elfogadható, hiszen a Priv. törvény nemcsak azokra az állami társaságokra terjed ki, amelyek a törvény hatálybalépésekor állami tulajdonban voltak, hanem azokra is, amelyekben az állam – vásárlás, vagyoncsere vagy más módon – a későbbiekben jut részesedéshez. Mint később kiderült, az ÁPV Rt. a privatizációs törvény hatálybalépésekor közvetlenül is rendelkezett egy 25 M Ft-os PB-pakettel, csak éppen ez a tulajdoni hányad adminisztrációs hiba folytán nem volt nyilvántartva. Erre a hibára az ÁPV Rt. 1996-ban bukkant csak rá.
28	A lap 1990-ben megkezdett privatizációjának kezdeteit lásd Mihancsik (1991).